[HUN] Afganisztáni szerepvállalás
- Téma indítója Terminator
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
Egy ismerős mondta, aki dolgozott kinnt magyar JTAC tiszttel, hogy az mindig tiszti beosztás.
Én ismerek minimum 3 altisztet ak JTAC volt kint.
Lehet, hogy igazad van.
Én csak a felvarróra alapoztam, amin vagy JTAC vagy JTAO az első szó, de az utóbbiról még nem hallottam. Meg a zöld barett is gyanús.
Külszolgálatba mindenki kap zöld barettet.
Nálunk ez nem a különlegesek jele odakint.
Réz sapkadísszel?
Nem is kell hogy különleges legyen, múltkor már volt kép légierős JTAC altisztről.
JTAC in the north a felirat - szerintem - a felvarrón. Rajta egy Észak-Afganisztán térképrészlet, meg egy lett, egy német és egy magyar zászló + 1 F-16 sziluett, valamint - ha jól látom - egy UAV.
Nem. A JTAC tisztán kivehető.
/Én ebbe csak a nagyítás erejéig akartam belefolyni, nincs ezzel egyéb szándékom.../
Nem rézzel. Hímzett felvarróval.
De azt nem látom rendesen.
Viszont nekem a JTAC simán olvasható mobilon.
Ha dudi azt mondja nem az akkor gyanús. Ha csak Szolnokon vannak és ismeri őket.
Én nem tudom.
Nem azt mondom, hogy így van de az is biztos külszolgálatban px-ekben mindenféle felvarrót lehet venni, hímeztetni.
Néha olyan felvarrókban rohangásztam emberek(cpt/sniper hunter
stb) amihez közük nem volt.
Milyen Afganisztánt hagyunk hátra?
Beszélgetés a nemzetközi koalíció eredményeiről, a magyar honvédség részvételéről és jövőjéről (15:00-tól)...
Beszélgetés a nemzetközi koalíció eredményeiről, a magyar honvédség részvételéről és jövőjéről (15:00-tól)...
JTAC,csak nekem nem olvasható mobilon.Nem rézzel. Hímzett felvarróval.
De azt nem látom rendesen.
Viszont nekem a JTAC simán olvasható mobilon.
Ha dudi azt mondja nem az akkor gyanús. Ha csak Szolnokon vannak és ismeri őket.
Én nem tudom.
Nem azt mondom, hogy így van de az is biztos külszolgálatban px-ekben mindenféle felvarrót lehet venni, hímeztetni.
Néha olyan felvarrókban rohangásztam emberek(cpt/sniper hunter
Lassan a végéhez közeledik a Magyar Honvédség szerepvállalása Afganisztánban.
A külszolgálatot teljesítő katonák sokszor még a családtagjaiknak sem beszélhetnek arról, mivel telnek a mindennapjaik a misszióban.
Néhányuk azokban hosszas egyeztetések után belement, hogy részleteket áruljon el afganisztáni missziókról, amikben személyesen vettek részt.
A történet a Kardokkal ékesített című könyvben található. (2015-ben jelent meg.)
„Nem vagyunk másabbak, mint a többi katona” (Részlet)
Leváltották a helyi rendőrfőnököt, és egy új került a helyére. Ambiciózus ember volt, nagy tervekkel jött oda, és elkezdte pörgetni a műveleteket a helyi rendőrökkel. Persze ők sem szóltak, hogy mikor, hova mennek. Egyik nap csörög a telefon, teljes pánikban rohan a tolmácsunk, hogy a rendőrök megint nagy gondban vannak, azonnal menjünk segíteni, mert nem tudnak kijönni az egyik völgyből.
Begyűjtöttük a szükséges információkat, megnéztük térképen, hogy hova megyünk, milyen terepre számíthatunk. Tájékoztattuk az elöljárónkat is, aki megpróbált légi támogatást is kérni nekünk, ha már ekkora nagy baj van kint. Felkészültünk és elindultunk kifele. Most sokkal nyugodtabb voltam, hiszen megtörtént az előtte lévő művelet, ahol nem történt semmi különös. Valahol most is erre számítottam.
A járművekben van egy kis képernyő, ott térképen látom, hogy a saját erőink hol vannak a terepen, és küldtek egy üzenetet, hogy hat darab 120 mm-es gránát már a levegőben van, kilőtték a lázadók állásaira. Akkor már egy kicsit összeszorult a gyomrom az izgalomtól, hogy jó helyre megyünk, érdekes lesz. Persze küldözgették folyamatosan a helyzetjelentéseket, hogy mi folyik a helyszínen. Aztán kiértünk.
Úgy kell elképzelni a területet, hogy egy földút vezet a három oldalról hegyekkel körbevett völgybe, és a völgy közepén van egy nagyobb falu. A rendőrök bementek, hogy átvizsgálják a falut, hatalmas tűzharcba keveredtek és bent ragadtak. Félúton a falu felé volt egy kis épület, ott megálltunk tájékozódni. Már innen is lehetett látni, hogy a tüzérség irtózatos módon lövi a hegyoldalt, porzott minden, a helyi rendőri és más koalíciós erők is ott voltak. Akkor kicsit tágra nyílt a szemem, hogy te jó isten, oda mi bemegyünk? Hát, lehet, hogy nem kéne… Felvettük a kapcsolatot a helyi rendőrfőnökkel, aki kérdezte, hogy tudunk-e segíteni az emberein.
Kivert a víz először, aztán mondtam, hogy mi azért vagyunk itt, hogy menjünk be értük. A fiúkkal gyorsan megbeszéltük, hogy mire számíthatunk, visszaszálltunk a kocsikra, és elindultunk a falu irányába. Gond nélkül elértünk a széléig, már ennek is tudtam örülni. Volt ott egy kis domb, annak a tetején állt egy csomó rendőr meg rendőrkocsik, és nagyon lőttek valamire a hegy irányába, azt se tudtuk, hogy mire. Ugyanis akkor még semmi sem történt. Kiszálltunk a kocsiból, előrementünk az első kocsihoz, hogy gyorsan pontosítsuk, ki hova menjen, és mit csináljon.
Amíg csak tájékozódtunk, semmi sem történt, az ellenállók nem lőttek. Amikor előrementünk az első kocsihoz, azzal nem számoltunk, hogy az ellenállók azonnal meglátják a távolból, hogy ott tobzódnak a NATO-katonák, és jól megszórnak bennünket. Egyik pillanatról a másikra elkezdtek körülöttünk becsapódni a lövedékek. Összebújtunk az autó fedezékében, mint a kismalacok a nagy hidegben. Az volt csak a szerencsénk, hogy úgy ötven-száz méterre házak voltak, és hármas-négyes csoportokban elkezdtük az embereket átküldeni a házak mögé.
Jó párszor átvillant az agyamon, hogy most elveszíthetem valamelyik emberemet. Tömörültünk a járművek mögött, közben csillapodtak a lövések.
Figyeltem, ahogy elindul az első négyes társaság. Abban a pillanatban újra felerősödött a lövöldözés, futottak, körülöttük porzottak a lövések, aztán megkönnyebbülés, hogy jól van, ők átértek. A második csoport ugyanígy járt. És akkor megindultunk mi is.
Azért az embert veri a víz egy ilyen szituációban. Egyrészt az irtózatos meleg miatt, másrészt volt rajtunk negyvenkilónyi felszerelés, azzal futkározni meg nem olyan könnyű ugyebár, főleg 2300 méter magasan. Ilyenkor hiába próbálsz levegőt venni, nem mindig sikerül. Az ember tüdeje mellett talán az agya is beszűkül egy kicsit, de az azért megmarad, ahogyan körülötte pattognak a lövedékek. Átértünk mi is, ott kiengedtünk egy kicsit, hogy ezt megúsztuk, de mennünk kellett tovább. Fölmozogtunk a dombtetőre, bementünk az egyik házba, ami fedezéket nyújtott. Ekkor már egy ideje a fejünk felett körözött két amerikai F15-ös is közvetlen légi támogatásnak. A JTAC-es képesítésű szakemberünk tartotta velük a kapcsolatot, megpróbálta a gépeket rávezetni a területre, hogy derítsék föl, honnan lőnek minket.
Közben azt vettük észre, hogy nem csak egy, hanem több irányból is lőnek bennünket. Nem láttuk még a kamerákkal, illetve a távcsövekkel se, hogy honnan. A hegy három oldalról körbevett minket, a terület rendkívül sziklás volt, és nagyon jó fedezéket, álcázást nyújtott a lázadóknak. A pilóta szólt, hogy a szenzorain keresztül lát egy DSK-t - ez egy 14,5mm-es nehézgéppuska - három fővel, az az egyik fő tűzfészek, ahonnan lőnek minket. Akkor meg kellett kérni az engedélyt az elöljárótól arra, hogy bombát dobathassunk a géppuskára. Csak hát ez nem volt olyan egyszerű dolog.
Az amerikai csoportparancsokkal és a JTAC-es szakemberrel vissza kellett mennünk a járművekhez, hogy fel tudjuk venni a kapcsolatot az elöljáróval. Rohanunk vissza a kocsikhoz, lövöldöztek jobbról-balról minket. Odaértünk, oké, megúsztuk, lelassulhatunk. Gondoltam, az autók elég fedezéket adnak ahhoz, hogy egyiktől átsétáljunk a másikig, de nem így volt. Ahogy sétáltunk a légiirányító sráccal át a másik autóhoz, valami furcsa hangot hallottam. Hátranéztem, és láttam, hogy fél-egy méterre mögöttem porzik a talaj. Jött a zabszem-effektus, kiabáltam, hogy gyorsan, futás, és rohantunk be a kocsi mögé. Aztán negyedóra elment azzal, hogy rádión végül megkaptuk az engedélyt a bombadobatásra.
Elindultunk visszafelé, mert föntről jobb rálátás nyílt a célterületre. Visszafelé megint lőttek minket, be is kellett ugranunk egy vízelvezető árokba, mert elég közel voltak a becsapódások. Kértünk fedező tüzet a többiektől, lőttek az ellenség irányába, hogy lefoglalják őket, amíg mi négykézláb ki tudtunk mászni a meredek oldalú árokból. Miután visszajutottunk a fedezéknek használt házba, a JTAC-es elkezdte a légicsapás előkészítését. Aztán egyszer csak láttuk a nagy porfelhőt, és két másodperc múlva odaért a lökéshullám, megrázott mindent.
Láttam videón eleget, hogy milyen ujjongás van egy sikeres támadáskor, mégis, amikor mondta a JTAC-esünk, hogy bombák elengedve, ennyi másodperc van vissza - ahogyan diktálta neki a pilóta, ő úgy mondta nekünk az infókat -, különös érzés volt. Az embert valamilyen szinten megnyugtatja, hogy a veszélyeztető tényezőt kiikszeltük, most már nem lesz semmi. Csak az volt a probléma, hogy nemcsak onnan lőttek minket, bomba ide vagy oda, utána ugyanúgy folytatódott minden, lövöldöztek tovább.
Ez a művelet délelőtt tíztől délután ötig-hatig tartott. Miután a DSK-s lövész a nehézgéppuskával együtt megsemmisült, a rendőrök kitalálták, hogy menjünk be a holttestekért és a megsemmisített fegyverért. Kocsira szálltunk, beljebb mentünk a faluba, ahol megint csak lőtték jobbról-balról az oszlopot. Mivel a rendőröknek sokkal mozgékonyabb terepjárójuk volt, Range Roverük, mi lemaradtunk.
A nehézkes, páncélozott kocsival hiába próbáltuk utolérni őket. Megálltunk és próbáltuk felvenni velük a kapcsolatot. Közben mi is felfedeztünk tüzelőállásokat, és a repülőgép is jelentette nekünk, hogy kiépített tüzelőállások vannak a hegytetőn. A JTAC-esünk próbálta rávezetni a repülőgépet ezekre a tüzelőállásokra. Az amerikai pilóták úgy belelkesültek, hogy bármennyi bombát ledobtak volna. Ők úgy vannak nevelve, kiképezve, hogy amit a földi csapat mond, az a tuti. Ha nem is lát a szenzoraival rosszfiút azon a környéken, de a földi csapat azt mondja, hogy ott van, akkor neki dobnia kell a bombát.
Próbáltuk rávezetni a repülőgépeket ezekre a tüzelőállásokra, de ez csak többé-kevésbé sikerült a terep adottságai, a sziklás-hegyes terület miatt. A toronyfegyverekkel egyébként mi is vezettünk tüzet. Néztünk befelé a völgybe, a falu túlsó végébe, és láttuk, hogy egy helyen hatalmas tűzharc bontakozott ki. Ilyet nem láttam még, porzott minden.
Aztán egyszer csak megjelentek a rendőrök visszafelé jövet. Szép nyugodtan sétáltak kifele, vállukon a fegyver. De úgy, mintha kapát vagy kaszát vinnének. Jöttek kifelé, nevetgéltek, mi meg csak álltunk, hogy most mi van. Most háborúztak vagy pókerpartit játszottak ott benn? Tényleg, nevetgélve jöttek ki, hát, mondom, ilyen nem létezik. Aztán utána mondták, hogy volt benn egy kis tűzharc, pity-puty, el se jutottak a halottakig, úgyhogy hagyták a francba az egészet."
A külszolgálatot teljesítő katonák sokszor még a családtagjaiknak sem beszélhetnek arról, mivel telnek a mindennapjaik a misszióban.
Néhányuk azokban hosszas egyeztetések után belement, hogy részleteket áruljon el afganisztáni missziókról, amikben személyesen vettek részt.
A történet a Kardokkal ékesített című könyvben található. (2015-ben jelent meg.)
„Nem vagyunk másabbak, mint a többi katona” (Részlet)
Leváltották a helyi rendőrfőnököt, és egy új került a helyére. Ambiciózus ember volt, nagy tervekkel jött oda, és elkezdte pörgetni a műveleteket a helyi rendőrökkel. Persze ők sem szóltak, hogy mikor, hova mennek. Egyik nap csörög a telefon, teljes pánikban rohan a tolmácsunk, hogy a rendőrök megint nagy gondban vannak, azonnal menjünk segíteni, mert nem tudnak kijönni az egyik völgyből.
Begyűjtöttük a szükséges információkat, megnéztük térképen, hogy hova megyünk, milyen terepre számíthatunk. Tájékoztattuk az elöljárónkat is, aki megpróbált légi támogatást is kérni nekünk, ha már ekkora nagy baj van kint. Felkészültünk és elindultunk kifele. Most sokkal nyugodtabb voltam, hiszen megtörtént az előtte lévő művelet, ahol nem történt semmi különös. Valahol most is erre számítottam.
A járművekben van egy kis képernyő, ott térképen látom, hogy a saját erőink hol vannak a terepen, és küldtek egy üzenetet, hogy hat darab 120 mm-es gránát már a levegőben van, kilőtték a lázadók állásaira. Akkor már egy kicsit összeszorult a gyomrom az izgalomtól, hogy jó helyre megyünk, érdekes lesz. Persze küldözgették folyamatosan a helyzetjelentéseket, hogy mi folyik a helyszínen. Aztán kiértünk.
Úgy kell elképzelni a területet, hogy egy földút vezet a három oldalról hegyekkel körbevett völgybe, és a völgy közepén van egy nagyobb falu. A rendőrök bementek, hogy átvizsgálják a falut, hatalmas tűzharcba keveredtek és bent ragadtak. Félúton a falu felé volt egy kis épület, ott megálltunk tájékozódni. Már innen is lehetett látni, hogy a tüzérség irtózatos módon lövi a hegyoldalt, porzott minden, a helyi rendőri és más koalíciós erők is ott voltak. Akkor kicsit tágra nyílt a szemem, hogy te jó isten, oda mi bemegyünk? Hát, lehet, hogy nem kéne… Felvettük a kapcsolatot a helyi rendőrfőnökkel, aki kérdezte, hogy tudunk-e segíteni az emberein.
Kivert a víz először, aztán mondtam, hogy mi azért vagyunk itt, hogy menjünk be értük. A fiúkkal gyorsan megbeszéltük, hogy mire számíthatunk, visszaszálltunk a kocsikra, és elindultunk a falu irányába. Gond nélkül elértünk a széléig, már ennek is tudtam örülni. Volt ott egy kis domb, annak a tetején állt egy csomó rendőr meg rendőrkocsik, és nagyon lőttek valamire a hegy irányába, azt se tudtuk, hogy mire. Ugyanis akkor még semmi sem történt. Kiszálltunk a kocsiból, előrementünk az első kocsihoz, hogy gyorsan pontosítsuk, ki hova menjen, és mit csináljon.
Amíg csak tájékozódtunk, semmi sem történt, az ellenállók nem lőttek. Amikor előrementünk az első kocsihoz, azzal nem számoltunk, hogy az ellenállók azonnal meglátják a távolból, hogy ott tobzódnak a NATO-katonák, és jól megszórnak bennünket. Egyik pillanatról a másikra elkezdtek körülöttünk becsapódni a lövedékek. Összebújtunk az autó fedezékében, mint a kismalacok a nagy hidegben. Az volt csak a szerencsénk, hogy úgy ötven-száz méterre házak voltak, és hármas-négyes csoportokban elkezdtük az embereket átküldeni a házak mögé.
Jó párszor átvillant az agyamon, hogy most elveszíthetem valamelyik emberemet. Tömörültünk a járművek mögött, közben csillapodtak a lövések.
Figyeltem, ahogy elindul az első négyes társaság. Abban a pillanatban újra felerősödött a lövöldözés, futottak, körülöttük porzottak a lövések, aztán megkönnyebbülés, hogy jól van, ők átértek. A második csoport ugyanígy járt. És akkor megindultunk mi is.
Azért az embert veri a víz egy ilyen szituációban. Egyrészt az irtózatos meleg miatt, másrészt volt rajtunk negyvenkilónyi felszerelés, azzal futkározni meg nem olyan könnyű ugyebár, főleg 2300 méter magasan. Ilyenkor hiába próbálsz levegőt venni, nem mindig sikerül. Az ember tüdeje mellett talán az agya is beszűkül egy kicsit, de az azért megmarad, ahogyan körülötte pattognak a lövedékek. Átértünk mi is, ott kiengedtünk egy kicsit, hogy ezt megúsztuk, de mennünk kellett tovább. Fölmozogtunk a dombtetőre, bementünk az egyik házba, ami fedezéket nyújtott. Ekkor már egy ideje a fejünk felett körözött két amerikai F15-ös is közvetlen légi támogatásnak. A JTAC-es képesítésű szakemberünk tartotta velük a kapcsolatot, megpróbálta a gépeket rávezetni a területre, hogy derítsék föl, honnan lőnek minket.
Közben azt vettük észre, hogy nem csak egy, hanem több irányból is lőnek bennünket. Nem láttuk még a kamerákkal, illetve a távcsövekkel se, hogy honnan. A hegy három oldalról körbevett minket, a terület rendkívül sziklás volt, és nagyon jó fedezéket, álcázást nyújtott a lázadóknak. A pilóta szólt, hogy a szenzorain keresztül lát egy DSK-t - ez egy 14,5mm-es nehézgéppuska - három fővel, az az egyik fő tűzfészek, ahonnan lőnek minket. Akkor meg kellett kérni az engedélyt az elöljárótól arra, hogy bombát dobathassunk a géppuskára. Csak hát ez nem volt olyan egyszerű dolog.
Az amerikai csoportparancsokkal és a JTAC-es szakemberrel vissza kellett mennünk a járművekhez, hogy fel tudjuk venni a kapcsolatot az elöljáróval. Rohanunk vissza a kocsikhoz, lövöldöztek jobbról-balról minket. Odaértünk, oké, megúsztuk, lelassulhatunk. Gondoltam, az autók elég fedezéket adnak ahhoz, hogy egyiktől átsétáljunk a másikig, de nem így volt. Ahogy sétáltunk a légiirányító sráccal át a másik autóhoz, valami furcsa hangot hallottam. Hátranéztem, és láttam, hogy fél-egy méterre mögöttem porzik a talaj. Jött a zabszem-effektus, kiabáltam, hogy gyorsan, futás, és rohantunk be a kocsi mögé. Aztán negyedóra elment azzal, hogy rádión végül megkaptuk az engedélyt a bombadobatásra.
Elindultunk visszafelé, mert föntről jobb rálátás nyílt a célterületre. Visszafelé megint lőttek minket, be is kellett ugranunk egy vízelvezető árokba, mert elég közel voltak a becsapódások. Kértünk fedező tüzet a többiektől, lőttek az ellenség irányába, hogy lefoglalják őket, amíg mi négykézláb ki tudtunk mászni a meredek oldalú árokból. Miután visszajutottunk a fedezéknek használt házba, a JTAC-es elkezdte a légicsapás előkészítését. Aztán egyszer csak láttuk a nagy porfelhőt, és két másodperc múlva odaért a lökéshullám, megrázott mindent.
Láttam videón eleget, hogy milyen ujjongás van egy sikeres támadáskor, mégis, amikor mondta a JTAC-esünk, hogy bombák elengedve, ennyi másodperc van vissza - ahogyan diktálta neki a pilóta, ő úgy mondta nekünk az infókat -, különös érzés volt. Az embert valamilyen szinten megnyugtatja, hogy a veszélyeztető tényezőt kiikszeltük, most már nem lesz semmi. Csak az volt a probléma, hogy nemcsak onnan lőttek minket, bomba ide vagy oda, utána ugyanúgy folytatódott minden, lövöldöztek tovább.
Ez a művelet délelőtt tíztől délután ötig-hatig tartott. Miután a DSK-s lövész a nehézgéppuskával együtt megsemmisült, a rendőrök kitalálták, hogy menjünk be a holttestekért és a megsemmisített fegyverért. Kocsira szálltunk, beljebb mentünk a faluba, ahol megint csak lőtték jobbról-balról az oszlopot. Mivel a rendőröknek sokkal mozgékonyabb terepjárójuk volt, Range Roverük, mi lemaradtunk.
A nehézkes, páncélozott kocsival hiába próbáltuk utolérni őket. Megálltunk és próbáltuk felvenni velük a kapcsolatot. Közben mi is felfedeztünk tüzelőállásokat, és a repülőgép is jelentette nekünk, hogy kiépített tüzelőállások vannak a hegytetőn. A JTAC-esünk próbálta rávezetni a repülőgépet ezekre a tüzelőállásokra. Az amerikai pilóták úgy belelkesültek, hogy bármennyi bombát ledobtak volna. Ők úgy vannak nevelve, kiképezve, hogy amit a földi csapat mond, az a tuti. Ha nem is lát a szenzoraival rosszfiút azon a környéken, de a földi csapat azt mondja, hogy ott van, akkor neki dobnia kell a bombát.
Próbáltuk rávezetni a repülőgépeket ezekre a tüzelőállásokra, de ez csak többé-kevésbé sikerült a terep adottságai, a sziklás-hegyes terület miatt. A toronyfegyverekkel egyébként mi is vezettünk tüzet. Néztünk befelé a völgybe, a falu túlsó végébe, és láttuk, hogy egy helyen hatalmas tűzharc bontakozott ki. Ilyet nem láttam még, porzott minden.
Aztán egyszer csak megjelentek a rendőrök visszafelé jövet. Szép nyugodtan sétáltak kifele, vállukon a fegyver. De úgy, mintha kapát vagy kaszát vinnének. Jöttek kifelé, nevetgéltek, mi meg csak álltunk, hogy most mi van. Most háborúztak vagy pókerpartit játszottak ott benn? Tényleg, nevetgélve jöttek ki, hát, mondom, ilyen nem létezik. Aztán utána mondták, hogy volt benn egy kis tűzharc, pity-puty, el se jutottak a halottakig, úgyhogy hagyták a francba az egészet."
Hazaérkeztek az afganisztáni misszió utolsó magyar katonái is
Forrás: https://kuruc.info/r/2/229524/
Forrás: https://kuruc.info/r/2/229524/
Hazatért a Magyar Honvédség utolsó kontingense Afganisztánból.
Katonáink tizennyolc évvel ezelőtt kezdték meg szolgálatukat, így az afganisztáni szerepvállalás a Magyar Honvédség egyik legjelentősebb missziójaként írta be magát történelmünkbe. A hazatérőket Kecskeméten, az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison dr. Ruszin-Szendi Romulusz vezérőrnagy, a Magyar Honvédség parancsnoka fogadta június 8-án, kedden.
A Magyar Honvédség afganisztáni küldetésének befejeztéről, valamint a magyar haderő folyamatos fejlesztéséről nyilatkozott Ruszin-Szendi Romulusz vezérőrnagy, a Magyar Honvédség parancsnoka az M1 Ma Reggel című műsorában. (08:33-tól.)
Katonáink tizennyolc évvel ezelőtt kezdték meg szolgálatukat, így az afganisztáni szerepvállalás a Magyar Honvédség egyik legjelentősebb missziójaként írta be magát történelmünkbe. A hazatérőket Kecskeméten, az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison dr. Ruszin-Szendi Romulusz vezérőrnagy, a Magyar Honvédség parancsnoka fogadta június 8-án, kedden.
A Magyar Honvédség afganisztáni küldetésének befejeztéről, valamint a magyar haderő folyamatos fejlesztéséről nyilatkozott Ruszin-Szendi Romulusz vezérőrnagy, a Magyar Honvédség parancsnoka az M1 Ma Reggel című műsorában. (08:33-tól.)