Van egy érdekes irányzat a harcihelikopter fejlesztésben, nyugaton és keleten egyaránt. Először az AH-64E Guardian (Apache block III) esetében beszélhettünk olyanról, hogy maga a gép és a személyzete addig nem megy a lehetséges csapatlégvédelem (akármilyen csöves, vagy MANPADS, bármiféle eszköz) hatókörébe, amíg a fedélzetéről irányított UAV gépek el nem végzik a "piszkos munkát" a feláldozható szerepkörben.
Nem véletlen jött ez az irányzat, hiszen negatív tapasztalat jócskán akadt a 2003-ban indult iraki helikopteres bevetések során. Az oroszoknál jelenleg egy hasonló, tudtommal mára már igen előrehaladott stádiumban levő fejlesztés zajlik a Ka-52-eshez, azonban a Mi-28N és a Mi-35M esetében erről még nem tudok.
Mit látunk? A harci helikopterek elmúlt negyven éve alatt az utóbbi húsz évben kiderült, hogy bárhogy is állnak neki a tervezők a helikopterek védelmének (valaki extra páncélzatot, valaki mindenre kiterjedő redundanciát, valaki a mindent látó szenzorokat, megint valaki pedig manőverezőképeséget, vagy épp sebeséget próbálja előtérbe helyezni) növelésére, egy bizonyos ponton túl nincs esély a közvetlen találat elkerülésére.
Ebből jött az ötlet, hogy bármennyire is félelmetes eszköz a harci helikopter, mint olyan, ha magára van utalva (akkor is, ha géppár-raj formációban operál), rendkívül sebezhető, tehát bizonyos, a feladatával szorosan összefüggő műveleteket más, tőle azonban nem független szereplőknek kell előbb elvégezni.
Ukrajnában a pucér, klaszikus Mi-24V és P gépek nagyon könnyen váltak a földi légvédelem áldozataivá, ahogy Szíriában is azt látjuk, hogy még a Vityebszk önvédelmi rendszer se mindig elegendő, pedig komplex csapatlégvédelemről a szóbajöhető ellenségek esetében még csak nem is beszélhetünk.
Magyarán, a méregdrágává tett harci helikopter fontos eszköz, de - úgymond - "szégyen szemre" távol kell tartani a harctól egy bizonyos időre, amíg biztonsággal el nem tud kezdeni érdemben harcolni. Ez nonszensz, de ez a tendencia. A trend szerint egy modern harci helikopter fedélzetéről indított tűzmegnyitás hatótávolságánál már nem elég a 6-10 km, akkor se, ha gépre függesztet eszközök csak erre képesek. A fedélzeten dolgozó operátornak 60-80 km távolságról kell real-time információt kapnia, mi több, célokat leküzdenie.
Minden más helikoperes feladat mára már a kis és közepes (speciális esetben nehéz, vagy az oroszok esetében óriás) kategóriájú szállító helikopterek maradnak.
Ukrajna és Szíria (illetve korábban Grúzia és előtte Irak, US Marines - Faludzsa ostroma) mutatja meg világosan, hogy a komplex csöves és rakétatüzérség szerepe lényegében a harci helikopterek fölé emelkedik. Nem véletlen használják, használták az ukrán, vagy grúz konfliktusban a Grad/Uragan/Szmercs, sorozatetőket, 2S7 Pion önjáró lövegeket, Tocska és Iszkander rakétákat, illetve Faludzsánál a Paladin önjáró lövegeket és ATACMS harctéri ballisztikus rakétákat igen intenzíven. És mindezeket drónokkal megtámogatva, hogy a lehető leg aktuálisabb és leggyorsabb, leghatékonyabb legyen a tűzcsapás.
Mondókám lényege, hogy ha tényleg komolyan vennénk a harci helikoptert, mint fegyverrendszert és nem csak úgymond a kilencvenes-kétezres évek vegetáló-haldokló állapotait akarjuk feltámasztani, akkor a fentiek alapján sajnos jobban a zsebünkbe kell nyúlni. A nagyjavítás már nem opció.
Az elmúlt harminc évben én nem látok mást, csak azt, hogy a meg nem állított züllésből kínkeservesen próbálunk előnyt kovácsolni. Az, hogy egy Mi-24-est tovább repültünk úgy, hogy a darabszámok a végére már a század szintet se érték el, a fegyverzet lényeges eleme kikopott a rendszerből és nem került pótlásra, hogy a gépek értelemszerű modernizációa se került végrehajtásra, hogy úgy lett leálítva a típus, hogy még a hetvenes évek végi rendszeresítésének színvolnalát se volt képes megtartani és mi most ezt a kiöregedett, szárnyaszegett tetszthalotta akarjuk életre kelteni, az komplett agyrém.
A MiG-29-eseknél képesek voltunk évekig utánégetés nélkül reptetni a flottát, mert úgy is lehet. Lehet, hát mindent lehet, csak ennek így semmi értelme. Kiderült, hogy felesleges volt az önlejáratás, mert ládákban álltak a hajtóművek, csak "elefelejtették" őket. A gépek elvesztették fő fegyverüket, az R-27-eseket, amúgy is minek az, meg úgyse volt vele rendszerbeállító éleslövészet se, hát akkor pótolni se kell.
Öt-tíz ilyen-olyan üzemképesnek láttatott T-72-esre rámondjuk, hogy "harckocsi képesség", a három darab őskövület D-20-as tarackra, hogy "létezik még a tüzér fegyvernem", a folyamatosan amortizálódó győri KUB-osokra, hogy "rakétás légvédelem", az egyetlen üzemképes An-26-osra, hogy "légi szállító képesség", a négy darab(!) messiásként várt Mi-17-esre, hogy "hosszú időre biztosított a helikopteres szállító képesség" (a finn Minyókra is ezt mondták, ahogy a civil Minyókra is, meg lehet nézni őket...), sorolhatnám. Gripen? Ugyanez.
Ha romantikázni, meg nosztalgiázni szeretnék, akkor inkább civil pénzből támasszunk fel két példányt "HuAF Mihu Historical Demo Team" néven és reptessük őket airshowkon. Vagy a határon. Bánom is én.
.