A posztszovjet országok felzárkózásának gondolatától hideg verejték lepi el a nyugat-európai vezetők homlokát.
Azért mennek el X évre külföldre, mert szeretnének jobban élni – kommentálta
Facebook idővonalamon az egyik nagyra becsült ismerősöm azt a grafikont, amit a
Vasárnapi Hírek nyomán többen is megosztottunk a világhálón.
Ez nem politikai kérdés az EU-n belül – írta, s megjegyezte:
nem is tudja mire vélni ezt az ellenzéki hisztériát. Például Svájcban találkozott egy német ápolónővel, aki azért dolgozott ott, mert kétszer annyit keresett, mint otthon, azaz Németországban. Akkor mi itt a probléma? – tette fel a költői kérdést, majd hozzátette:
amikor beléptünk az EU-ba, tudtuk, hogy ez ezzel jár.
A grafikon értelmezését az olvasóra bízom, miközben megjegyzem, hogy magam is eltöprengtem azon, amit egy másik kommentelő írt az idővonalamra:
„Ha jól látom, a push-faktort részletezték ki, a pull-faktort pedig benyomták az »Egyéb« kategóriába. Ez nem vall valami nagy szakmai profizmusra – sőt, hitvány amatőr munka. Ha ezt egy hallgatóm csinálná, komolyan elbeszélgetnék vele”. Nem kevesebbről van itt szó, mint arról, hogy a kérdéssorral kapcsolatban felvethető a tendenciózusság vádja: miközben a taszító
(push) faktorok kiemelten szerepelnek az összeállításban, a vonzók
(pull) csupán mellékesen.
Nem felzárkózunk, leszakadunk
De maradjunk az első bekezdésben vázolt felvetéseknél! Lehetséges, hogy csak én szenvedtem itt farkasvakságban, de anno
nem érzékeltem, hogy felkészültünk volna arra, ami az EU-hoz csatlakozással idővel járt: vendégmunkások lesznek a posztszovjet térség országainak legképességesebb munkavállalói nyugaton. Ellenkezőleg. Ha végiggondolom az elmúlt negyedszázad politikai kampányait, mindegyik arról szólt, hogy felzárkózunk Ausztriához. Jó, többségünk nem hitte el, hogy ez teljesen és gyorsan lehetséges lesz, de azt azért remélte, hogy csökken a köztünk lévő szakadék. Ám mint tudjuk, még ez sem következett be. Mi több, az olló 1974 óta egyfolytában nyílik; ekkor volt legközelebb egymáshoz a nyugati-európaiak és a Kelet-Európában élők életszínvonala.
És én ezt, már engedelmet, problémának látom. Meg azt is, hogy
az értéktöbblet nem Magyarországon keletkezik. Bár verhetik mellüket a kormányfőink a GDP-mutatókra hivatkozva – verik is –, de mint tudjuk, ezek tartalma nem egyenlő a nemzeti jövedelemmel, amit ma senki nem mutat ki nyilvánosan. Talán azért nem, mert lázadás lenne belőle.
Lelepleződne a viszonyunk gyarmati jellege a szemfényvesztő EU-támogatások ellenére. Bizony, szemfényvesztők, mert azok nagy része a nyugati cégekhez folyik vissza. Csupán a töredék összegek maradnak itt.
Ezek a töredékek pedig – a sajátjuk mellett – az így vagy úgy a multinacionális érdekeket képviselő komprádor kasztoknak jutnak részben oly módon, hogy
Brüsszelben szemet hunynak az úgymond felzárkóztatásra folyósított juttatások megcsapolása felett. De hogyne hunynának szemet, amikor ha van valami, akkor éppen a keletiek felzárkózásának gondolata az, amitől az európai politikai irányítók és a multinacionális cégvezetők homlokát ellepi a hideg verejték. A kapitalizmus ugyanis arra épül – még ha nem is szeretünk ezzel szembenézni –, hogy különféle rafinált, vagy kevésbé rafinált, esetenként kifejezetten erőszakos eszközök révén az egyik helyről a másikra csoportosítják át a jövedelmeket; a gyengébbektől az erősebbekhez, a kiszolgáltatottaktól a befolyásosabbakhoz. Mindez nem változott a gyarmatosítás kezdetei óta sem nagyban, sem kicsiben, sem nagy térségek között, sem országhatárokon belül.
A túladóztatás – kifosztás
És problémának látom azt is, hogy a mi keleti országainkban – Magyarországon különösképpen – túladóztatással pótolják az effajta mechanizmusok miatt keletkező hiányt. Csakhogy a túladóztatás – kifosztás.
Nem marad elég pénz az embereknél az egyéni kezdeményezésekhez, a vállalkozások beindításához, kezdeti működtetéséhez, de gyakran a puszta megélhetéshez is alig. Ez aztán idővel a társadalmi–gazdasági–politikai összhang megbomlásának okává, egyszersmind következményévé, válik. Tömegek kezdik védtelennek, talajt veszítettnek érezni magukat; nem látnak maguk előtt perspektívát, s
az országban tanyát ver a közöny. Ami pedig ennél is szembetűnőbb: lerobban az egészségügyi, az oktatási, a szociális ellátó rendszer, a közlekedési, az áramellátási, a szemétszállítási stb. infrastruktúra. Előbb csak a végeken, aztán már az ország szívében is.
A települések egész sora néptelenedik el. Az idős emberek tömegei maradnak itthon magukra, miközben a gyerekeik külföldön dolgoznak, ott szülnek. 2010 és 2016 között összesen mintegy 78 ezer gyermek hazai anyakönyvezését kérték magyar állampolgárságú szüleik. A kérelmezések száma 2011 óta növekszik, a tavaly született gyermekek körülbelül tizenöt százalékát külföldről anyakönyvezték. De a külföldön, magyar szülőktől született csecsemők valós száma ennél jóval magasabb lehet. Ebből nagyrészt az is következik,
hogy a gyereküket kint nevelő vendégmunkások többsége már csak látogatóba jön haza, mivel utódaik ott szocializálódnak. És ugyanez a helyzet Romániával, Lengyelországgal, Bulgáriával, Moldáviával, meg a többiekkel, amelyekhez e tekintetben való csatlakozását, a felemás
EU-vízummentesség okán épp most ünnepelteti a kijevi vezetés az ukránokkal.
Mondhatjuk erre, üsse kő, az Európai Unió a mi közös hazánk! Ám az
EUcsak a tőkéscsoportokat érdeklő piaci tényezőkre koncentrál – áruk, munkaerő, tőke szabad áramlása –, viszont adós a bérunióval, a szociális unióval, az adózási unióval, a védelmi unióval, a külpolitikai unióval stb. És ez bizony, a cikk elején idézett ismerősöm állításával ellentétben, nagyon is politikai kérdés! Jóllehet sokak érdekében áll, hogy elhitessék velünk, nem az. Az uralkodó kasztok külföldön és idehaza azért igyekeznek mindezt szőnyeg alá söpörni, mert ha nem ezt tennék, fény derülne rá, mekkora ámítás folyik itt.
Bánatpénzt az itthon maradóknak!
Az ámításra azért van szükség, nehogy uralkodó témává váljék a közbeszédben: az erősebb nyugati országok – mindenekelőtt Németország, Ausztria, Svédország, Nagy-Britannia –
úgy jutnak a keleti munkaerőhöz, hogy a felnevelés, az oktatás költségeit nem ők viselték. Jogos lenne hát, hogy egy szociálisan érzékeny
Európában némi bánatpénzt juttassanak az itthon maradóknak – akár az ország költségvetésén keresztül és/vagy az országok közötti esélyegyenlőtlenség mesterséges fenntartása miatt külföldre kényszerülők felnevelésének mindenféle terhét egykoron viselők hozzátartozóinak közvetlenül fizetett járadékkal.
De persze, a dolgok jelenlegi állása szerint ez szinte elképzelhetetlen. Mert e lényegüket tekintve kizsákmányoló mechanizmusok működtetésében készségesen és hatékonyan közreműködnek az egyes országokból verbuvált, busásan megfizetett
EU-képviselők és bürokraták, a multinacionális cégek szolgálatára kinevelt menedzserek és egyes aktivista csoportok tagjai, s mindenekelőtt a keleti kiskirályok. Utóbbiak egyre inkább az egyenlőtlenség révén kialakult hektikus állapotokra, az ilyen-olyan okok miatt kimozdulni nem tudók, vagy nem akarók, a lassan tudatlanságba süllyesztett tömegek egymás elleni kijátszására építik uralmukat. És amíg nem mutatnak túlzott érzékenységet a tömegek szociális problémái iránt, amíg nem szerveznek szociális lázadást, bízvást építhetik is – Brüsszel, Washington, sőt hovatovább Moszkva, vagy Peking áldásával.
Tudom persze, hogy mindezzel együtt – vagy ha úgy tetszik, épp ezek miatt – nincs értelmes alternatívája az
Európai Uniónak. Amit ma adni tud – főleg a mozgékonyabb, a tehetősebb rétegeknek a valamiféle választási lehetőségekkel, a helyi országvezetők hatalmi önkénye elleni némi védelemmel –, még mindig több, mint ami a kiválással, az elzárkózással járna együtt. De észre kellene azt is venni, hogy
ha a szövetség nem mozdul el mindenekelőtt a nagyobb szociális érzékenység irányába, akkor ez önmagában is a szétesés feltételeit hozza létre. A mai formákét mindenképpen. Ennek tudatában kellene hát cselekedni civilként, politikus-bürokrataként egyaránt! Már ha egyáltalán…
http://bekialtas.blog.hu/2017/06/19/jaradekot_a_vendegmunkasok_utan#more12604825
)
