Börgönd nem működött már?Hozzá egy kis 1993-as diszlokációs térkép.
Szabadszálláson még csak volt valami, nem?
Magyar Néphadsereg
- Téma indítója Terminator
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned.
Szabadszálláson még csak volt valami, nem?
A Szabadszállási 145. Önálló Harckocsi Dandárt már 1989-ben felszámolták.
25 éve történt...
Elveszett csapásmérő képesség
1995. május 29-én a táborfalvai lőtéren, a leszerelési folyamatokat ellenőrző amerikai szakemberek és politikusok jelenlétében, látványos pirotechnikai show keretében „diszkózene ritmusára” semmisítették meg a volt MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár eszközeit.
Ezzel véget ért a Magyar Néphadsereg egyik legkülönlegesebb alakulatának története. Az MN 1480 alakulat 1963–1991-ig tartó történelme szorosan összefonódik a szovjet és amerikai szuperhatalmak között zajló hidegháborús rakétaversennyel.
A második világháború után a kelet-és közép-európai országok Moszkva sürgetésére nagyarányú fegyverkezésbe kezdtek. Ezt az elkötelezettséget tovább mélyítette, hogy 1955-ben Magyarország a Varsói Szerződés tagja lett; a szocialista országok számára létrehozott szervezet az USA által vezetett NATO terjeszkedésére adott szovjet válasz volt.
A múlt század hatvanas éveire a rakétatechnika lehetővé tette a kisebb önjáró alvázakra telepített tüzérségi rakétarendszerek alkalmazását. A szovjet oldalon így születtek meg a R-11M (NATO kód: SS-1B Scud A), majd később a poszt főszereplője, az R-300 (NATO kód Scud B) hadműveleti-harcászati rakéták. A NATO táborában pedig (a teljesség igénye nélkül) az amerikai MGM-52 Lance, a PGM-11 Redstone, a francia Pluton rakéták képviselték ezt a fegyverkategóriát.
A Varsói Szerződésen belül a szovjet minta és szabvány szerint folyt a fegyverkezés. A kiélezett politikai viszonyok között ezért nem meglepő, hogy a VSZ egyik, 1963-ban tartott vezérkari tanácskozásán határozat született arról, hogy a tagországokat hadműveleti-harcászati rakétákkal szerelik fel.
Ennek következtében született meg az MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár.
Már 1962 tavaszán megkezdődtek a tapolcai laktanyában az előkészületek, építkezések az új technika fogadására, a leendő dandár tisztjei és tiszthelyettesei pedig az év májusától „koptatták” a leningrádi Kalinyin Tüzér Akadémia padjait, hogy megismerjék a R-11M (SS-1B Scud A) rakétakomplexum kezelésének és harci alkalmazásainak fortélyait.
Az MN 1480 alakulat történetét rengeteg legenda kísérte végig. Kezdve azzal, hogy az 5. önálló harckocsi ezred fedőnevet viselték, holott a Scud rakéta indító komplexumoknak nem sok köze volt a páncélosokhoz. Ennél is nagyobb titok volt, hogy a magyar rakéták csak gyakorló fejekkel rendelkeztek, háborús helyzetben a hazánkban is állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport adott volna át nukleáris fejeket. A célpontok sejthetően a semleges Ausztriában, illetve a hadműveletek előre haladtával Észak-Olaszországban lévő NATO csapatösszevonások, katonai repterek, és más, kiemelten fontos objektumok lettek volna. Éles bevetés sohasem történt, ám rakétaindítás gyakorló fejjel 1966-tól 1988-ig szinte minden évben volt. A közel 300 kilométeres hatótávolságú, 5800 kg starttömegű rakéta „elengedéséhez” csak a volt Szovjetunió területén voltak megfelelő lőterek. A tapolcai rakétadandár így szinte minden évben Kapusztyin Jar területére települt ki. Ez nem kis logisztikai feladat volt: két-három vasúti szerelvény szállította a rakétaindító komplexumokat, a kiszolgáló járműveket és a teljes állományt. A pőre vagonokon szállított járműveket leponyvázták, és a ponyva alatt még alakmásító sablonnal is álcázták. A szállító járművek érkezése után átlagosan egy órát tartott a rakétát salétromsavval, nitrogén-tetraoxid oxidáló anyaggal és repülőgép-tüzelőanyaggal való felöltése, függőleges helyzetbe emelése és indítása. Előfordult, hogy a magyar személyzet 32 perc alatt elérte a startra kész állapotot. Nem csoda, hogy négy alkalommal kiváló, a többi esetben „jó” minősítéssel zárták a Kapusztyin Jar-i lövészeteket.
A „nagy rakétásoknak” akkora tekintélyük volt a tapolcai laktanyában, hogy a sorkatonák nemcsak a tiszteknek, hanem a rakétadandár főiskolai hallgatóinak is előre tisztelegtek, ami nem volt szokás másutt. De legendák szólnak arról is, hogy az alakulat tagjainak családját is állandó megfigyelés alatt tartotta az államvédelem, és volt, akinek az esküvőt is megtiltották, mert a mennyasszony és családi háttere biztonsági kockázatot jelentett.
A tapolcai laktanyában ma is áll az a négyemeletes „irodaépület” ahol este „mindenki dolgozott”, hisz az összes ablaka világított. Valójában egy nagy hangár volt, ahol a rakétaindító-komplexumot akár függőleges helyzetbe emelt rakétával is lehetett szerelni, karbantartani.
A fentiekkel szemben érdekes ellentmondás volt, hogy a nagy és látványos rakétaindító-komplexumok szinte az összes, a budapesti Felvonulási téren (ma Dózsa György út) tartott katonai díszszemlén elgurultak a tribün előtt, így a laikus közönség „sztárjaivá” váltak a néphadsereg legnagyobb tűzerejű fegyverrendszerei.
...
Elveszett csapásmérő képesség
1995. május 29-én a táborfalvai lőtéren, a leszerelési folyamatokat ellenőrző amerikai szakemberek és politikusok jelenlétében, látványos pirotechnikai show keretében „diszkózene ritmusára” semmisítették meg a volt MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár eszközeit.
Ezzel véget ért a Magyar Néphadsereg egyik legkülönlegesebb alakulatának története. Az MN 1480 alakulat 1963–1991-ig tartó történelme szorosan összefonódik a szovjet és amerikai szuperhatalmak között zajló hidegháborús rakétaversennyel.
A második világháború után a kelet-és közép-európai országok Moszkva sürgetésére nagyarányú fegyverkezésbe kezdtek. Ezt az elkötelezettséget tovább mélyítette, hogy 1955-ben Magyarország a Varsói Szerződés tagja lett; a szocialista országok számára létrehozott szervezet az USA által vezetett NATO terjeszkedésére adott szovjet válasz volt.
A múlt század hatvanas éveire a rakétatechnika lehetővé tette a kisebb önjáró alvázakra telepített tüzérségi rakétarendszerek alkalmazását. A szovjet oldalon így születtek meg a R-11M (NATO kód: SS-1B Scud A), majd később a poszt főszereplője, az R-300 (NATO kód Scud B) hadműveleti-harcászati rakéták. A NATO táborában pedig (a teljesség igénye nélkül) az amerikai MGM-52 Lance, a PGM-11 Redstone, a francia Pluton rakéták képviselték ezt a fegyverkategóriát.
A Varsói Szerződésen belül a szovjet minta és szabvány szerint folyt a fegyverkezés. A kiélezett politikai viszonyok között ezért nem meglepő, hogy a VSZ egyik, 1963-ban tartott vezérkari tanácskozásán határozat született arról, hogy a tagországokat hadműveleti-harcászati rakétákkal szerelik fel.
Ennek következtében született meg az MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár.
Már 1962 tavaszán megkezdődtek a tapolcai laktanyában az előkészületek, építkezések az új technika fogadására, a leendő dandár tisztjei és tiszthelyettesei pedig az év májusától „koptatták” a leningrádi Kalinyin Tüzér Akadémia padjait, hogy megismerjék a R-11M (SS-1B Scud A) rakétakomplexum kezelésének és harci alkalmazásainak fortélyait.
Az MN 1480 alakulat történetét rengeteg legenda kísérte végig. Kezdve azzal, hogy az 5. önálló harckocsi ezred fedőnevet viselték, holott a Scud rakéta indító komplexumoknak nem sok köze volt a páncélosokhoz. Ennél is nagyobb titok volt, hogy a magyar rakéták csak gyakorló fejekkel rendelkeztek, háborús helyzetben a hazánkban is állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport adott volna át nukleáris fejeket. A célpontok sejthetően a semleges Ausztriában, illetve a hadműveletek előre haladtával Észak-Olaszországban lévő NATO csapatösszevonások, katonai repterek, és más, kiemelten fontos objektumok lettek volna. Éles bevetés sohasem történt, ám rakétaindítás gyakorló fejjel 1966-tól 1988-ig szinte minden évben volt. A közel 300 kilométeres hatótávolságú, 5800 kg starttömegű rakéta „elengedéséhez” csak a volt Szovjetunió területén voltak megfelelő lőterek. A tapolcai rakétadandár így szinte minden évben Kapusztyin Jar területére települt ki. Ez nem kis logisztikai feladat volt: két-három vasúti szerelvény szállította a rakétaindító komplexumokat, a kiszolgáló járműveket és a teljes állományt. A pőre vagonokon szállított járműveket leponyvázták, és a ponyva alatt még alakmásító sablonnal is álcázták. A szállító járművek érkezése után átlagosan egy órát tartott a rakétát salétromsavval, nitrogén-tetraoxid oxidáló anyaggal és repülőgép-tüzelőanyaggal való felöltése, függőleges helyzetbe emelése és indítása. Előfordult, hogy a magyar személyzet 32 perc alatt elérte a startra kész állapotot. Nem csoda, hogy négy alkalommal kiváló, a többi esetben „jó” minősítéssel zárták a Kapusztyin Jar-i lövészeteket.
A „nagy rakétásoknak” akkora tekintélyük volt a tapolcai laktanyában, hogy a sorkatonák nemcsak a tiszteknek, hanem a rakétadandár főiskolai hallgatóinak is előre tisztelegtek, ami nem volt szokás másutt. De legendák szólnak arról is, hogy az alakulat tagjainak családját is állandó megfigyelés alatt tartotta az államvédelem, és volt, akinek az esküvőt is megtiltották, mert a mennyasszony és családi háttere biztonsági kockázatot jelentett.
A tapolcai laktanyában ma is áll az a négyemeletes „irodaépület” ahol este „mindenki dolgozott”, hisz az összes ablaka világított. Valójában egy nagy hangár volt, ahol a rakétaindító-komplexumot akár függőleges helyzetbe emelt rakétával is lehetett szerelni, karbantartani.
A fentiekkel szemben érdekes ellentmondás volt, hogy a nagy és látványos rakétaindító-komplexumok szinte az összes, a budapesti Felvonulási téren (ma Dózsa György út) tartott katonai díszszemlén elgurultak a tribün előtt, így a laikus közönség „sztárjaivá” váltak a néphadsereg legnagyobb tűzerejű fegyverrendszerei.
...
...
Magyarországon először a JSU 152 rohamlöveg alvázára szerelt lánctalpas indítójárművű Scud A, majd annak selejtezése után, 1974-től a négytengelyes, nyolckerék hajtású, 38900 köbcentis dízelmotorral hajtott, MAZ 543 alvázra telepített Scud B rakétarendszer került rendszeresítésre.
A gorbacsovi peresztrojka hatására a szovjet Déli Hadseregcsoport már az 1980-as évek végén elszállította Kelet- és Közép-Európából a nukleáris fegyvereit, így a Varsói Szerződés tagországai számára átadható tölteteket is. A Varsói Szerződés 1991-es megszűnésével, majd a NATO-csatlakozás során kidolgozott stratégiai tervekben teljesen értelmét vesztette az ilyen típusú támadófegyver, amelyhez nem mellékesen a betongyakorló tölteteken kívül semmilyen harci résszel sem rendelkeztünk. Ezért észszerű döntés volt az R-300 NATO kódú Scud B hadműveleti-harcászati rakéták 1991-es kivonása a rendszerből. (Bár voltak olyan politikai hangok, amelyek ezzel valamiféle kelet-európai „erőegyensúly vesztéstől” tartottak, nevezetesen, hogy szomszédos államok, például Románia, vagy a függetlenné váló Szlovákia tovább üzemeltette a Csehszlovák Néphadseregtől megörökölt Scud rakétarendszereit. Később ők is leszerelték a rakétákat.)
Mindettől függetlenül az amerikai leszerelési szakértők a hidegháború után élénk figyelemmel kísérték a Kelet-Európában maradt Scud rakétákat. Nem közvetlen harci potenciáljuktól tartottak, hanem attól, hogy a még működőképes fegyverrendszerek nem megbízható államok kezébe kerülhetnek. Erre valóban akadt példa az egykori szovjet tagköztársaságokban maradt fegyverek kétes üzleti hátterű kiárusítása során.
A NATO felé tett gesztus volt csatlakozásunk előtt, az 1995. május 29-én a táborfalvai lőtéren végrehajtott „hatástalanítás”. A hidegháború végével a honvédséget is érintő Európai Hagyományos Fegyverzeti Leszerelés során a különböző feleslegessé vált páncélosok és harckocsik lángvágóval történő szétvágása szigorúan előírt technológia előírások szerint üzemekben történt. Ez az esemény azonban nem a szó hagyományos értelmében vett selejtezés volt.
A közvélemény egy része szerint „barbár” technikai show keretén belül, pirotechnikai eszközökkel robbantottak fel 7 db R-300-as indítóállványt, 24 db rakétát, 57 gyakorló fejet, több tucat technikai eszközt és kiszolgáló járművet. Azt senki sem vitatta, hogy a támadó eszközöket meg kell semmisíteni, de sokan úgy vélték, hogy például a MAZ 543 alvázak darunak átépítve megmenthetők lettek volna.
Némi vigaszt jelent, hogy két hatástalanított R-300-as rakétaindító-komplexumot megmentettek az utókornak. Az egyik a mai napig megtekinthető a keceli Haditechnikai Parkban. Ezzel a ballisztikus rakéták alkalmazásának története véget ért a Magyar Honvédségben, ma a legnagyobb rendszeresített rakétafegyvereink a győri MH. 12 Arrabona Légvédelmi Rakétaezred 2K12 (NATO kód: SA6 KUB) légvédelmi rakétái.
M. Szabó Miklós: Az MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár története (1963-1991). Zrínyi Kiadó, Budapest, 2010.
„A Magyar Honvédség Rakétaegységeinek leszerelése” Haditechnika 1991/1:
http://real-j.mtak.hu/11712/1/Haditechnika_1991.pdf
Érdemes elolvasni a hozzászólásokat is itt és itt.
Magyarországon először a JSU 152 rohamlöveg alvázára szerelt lánctalpas indítójárművű Scud A, majd annak selejtezése után, 1974-től a négytengelyes, nyolckerék hajtású, 38900 köbcentis dízelmotorral hajtott, MAZ 543 alvázra telepített Scud B rakétarendszer került rendszeresítésre.
A gorbacsovi peresztrojka hatására a szovjet Déli Hadseregcsoport már az 1980-as évek végén elszállította Kelet- és Közép-Európából a nukleáris fegyvereit, így a Varsói Szerződés tagországai számára átadható tölteteket is. A Varsói Szerződés 1991-es megszűnésével, majd a NATO-csatlakozás során kidolgozott stratégiai tervekben teljesen értelmét vesztette az ilyen típusú támadófegyver, amelyhez nem mellékesen a betongyakorló tölteteken kívül semmilyen harci résszel sem rendelkeztünk. Ezért észszerű döntés volt az R-300 NATO kódú Scud B hadműveleti-harcászati rakéták 1991-es kivonása a rendszerből. (Bár voltak olyan politikai hangok, amelyek ezzel valamiféle kelet-európai „erőegyensúly vesztéstől” tartottak, nevezetesen, hogy szomszédos államok, például Románia, vagy a függetlenné váló Szlovákia tovább üzemeltette a Csehszlovák Néphadseregtől megörökölt Scud rakétarendszereit. Később ők is leszerelték a rakétákat.)
Mindettől függetlenül az amerikai leszerelési szakértők a hidegháború után élénk figyelemmel kísérték a Kelet-Európában maradt Scud rakétákat. Nem közvetlen harci potenciáljuktól tartottak, hanem attól, hogy a még működőképes fegyverrendszerek nem megbízható államok kezébe kerülhetnek. Erre valóban akadt példa az egykori szovjet tagköztársaságokban maradt fegyverek kétes üzleti hátterű kiárusítása során.
A NATO felé tett gesztus volt csatlakozásunk előtt, az 1995. május 29-én a táborfalvai lőtéren végrehajtott „hatástalanítás”. A hidegháború végével a honvédséget is érintő Európai Hagyományos Fegyverzeti Leszerelés során a különböző feleslegessé vált páncélosok és harckocsik lángvágóval történő szétvágása szigorúan előírt technológia előírások szerint üzemekben történt. Ez az esemény azonban nem a szó hagyományos értelmében vett selejtezés volt.
A közvélemény egy része szerint „barbár” technikai show keretén belül, pirotechnikai eszközökkel robbantottak fel 7 db R-300-as indítóállványt, 24 db rakétát, 57 gyakorló fejet, több tucat technikai eszközt és kiszolgáló járművet. Azt senki sem vitatta, hogy a támadó eszközöket meg kell semmisíteni, de sokan úgy vélték, hogy például a MAZ 543 alvázak darunak átépítve megmenthetők lettek volna.
Némi vigaszt jelent, hogy két hatástalanított R-300-as rakétaindító-komplexumot megmentettek az utókornak. Az egyik a mai napig megtekinthető a keceli Haditechnikai Parkban. Ezzel a ballisztikus rakéták alkalmazásának története véget ért a Magyar Honvédségben, ma a legnagyobb rendszeresített rakétafegyvereink a győri MH. 12 Arrabona Légvédelmi Rakétaezred 2K12 (NATO kód: SA6 KUB) légvédelmi rakétái.
M. Szabó Miklós: Az MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár története (1963-1991). Zrínyi Kiadó, Budapest, 2010.
„A Magyar Honvédség Rakétaegységeinek leszerelése” Haditechnika 1991/1:
http://real-j.mtak.hu/11712/1/Haditechnika_1991.pdf
Érdemes elolvasni a hozzászólásokat is itt és itt.
A békét őrizték! ( Dokumentumfilm az MN 1480 Tapolca rakétadandárról. 2016)
Tisztességes jele BRM-1K, és 12 db volt a rendszerben, talán a legutolsó elosztás szerint 5 db Tata, 5 db Tapolca, 1 db Eger, 1 db Szentendre.
A kialakítása és a nagyobb kétszemélyes torony tényleg a BMP-2-t idézte, meg a BMP-2 láncát használta.
Elég sok kütyüvel (PSZNR-5K lokátor, lézeres távmérő, éjjellátó-berendezések, aknakereső stb.) volt felszerelve.
Szombathelyen is volt, nem?? a felderitoknél.....ezt kevertem BMP-2 vel? vagy ez vmi más??
https://www.facebook.com/HTfolyoira...dSFzlaIFucQ_w0UvR55ORZIZgrJkc9hEDZw&__tn__=-R
„Kisrakétások” - Luna-M rakétakomplexumok Magyarországon
Az MN 1480 Rakétadandár és a Néphadseregben rendszeresített „Scud” harcászati-hadműveleti ballisztikus rakéták történetét ismertető poszt után több olvasóban joggal merült fel a kérdés, miért nem emlékezünk meg a „kisrakétásokról” is. Tudvalevő ugyanis, hogy nem a „Scud” volt a Magyar Néphadsereg egyetlen ballisztikus rakétája.
1963-ban, szinte egy időben a Tapolcai Rakétadandár felszerelésével, Nagykanizsán 13. Harckocsi Felderítő Század fedőnév alatt megkezdődött a Scud-oknál kisebb 2K6 LUNA tüzérségi rakétakomplexumok rendszeresítése. A fegyverrendszert PT 76 úszó harckocsi alvázára telepítették, (NATO kódja: Frog), és rakétájával maximum 45 kilométeres távolságban támadhattak célokat.
Ahogy a nagyobb Scud-ok esetében, a szovjet mérnökök a komplikált lánctalpas alvázat idővel itt is kompaktabb gumikerekesre cserélték, és az általa hordozott rakéta hatótávját is 70 kilométerre növelték. A komplexum LUNA-M (NATO kód: Frog 7) jelzéssel vált ismertté. Az új gumikerekes alváz a ZIL 135 típusjellel, egy 8 x 8-as kerékképlettel és két 6900 köbcentis V8-as Otto-motorral hajtott gépszörny lett. Technikai kuriózum, hogy a két motor az egy-egy oldalon található keréksort hajtotta, – tehát nem a tengelyeket, de természetesen az egyik motor meghibásodása esetén tengelykapcsolókkal zárva egy motorral is hajtható volt az összes kerék. A négy tengelyéből az első és a hátsó kormányzásával lehetett irányt váltani.
A jármű által hordozott 9M21 típusjelű rakéta szilárd hajtóanyagú volt, így jóval egyszerűbben, kevesebb előkészülettel, gyorsabban indítható volt, mint a Scud.
Utóbbit veszélyes művelet során kellett tüzelő és oxidáló anyaggal feltölteni. Igaz nagyobb hatótávolságú és elvileg pontosabb is volt, mert az előre programozott lőelemekkel, vagy parancsközléssel, a Scud rakéta folyékony komponensű tüzelőanyag csapjait elzárva, a hajtóművet leállítva lehetett „irányítani” a pályája ívét, és ezzel a célba csapódását.
A Frog 7 esetében a rakéta pályáját az indítósín állásszögével lehetett előzetesen „irányozva beállítani”. Hasonlóan a régi hadiröppentyűkhöz, nem függőleges szögben indult a rakéta, mint a Scud, így az indítás után már sehogy sem lehetett a forgásstabilizált rakéta repülését módosítani; miután a nitroglicerines lőportöltet végig égett, a rakétatest ballisztikus irányon zuhant céljára. A találati pontosság 500-700 méter között mozgott, ezért háború esetén a Néphadsereg Luna-M rakétakomplexumai, - ahogy a Scud-ok is, valós csapásmérő erőt csak a szovjet Déli Hadseregcsoporttól kapott nukleáris harci résszel jelentettek volna. Éles bevetésre azonban szerencsére nem került sor.
Azt gondolhatnánk, hogy technikailag egyszerűbb és kisebb hatótávolságú, – tehát elvileg a Scud-oknál kisebb harcértékű magyar LUNA-M rakétakomplexumokat kevesebb titkolózás övezte. A valóság azonban meglepő, mert a LUNA-M rakéták magyar alkalmazásának története sokkal kevésbé ismert, mint nagyobb „testvér”-é, és az MN 1480 alakulaté. Köszönhető ez talán annak is, hogy a FROG 7-esből jóval nagyobb mennyiség: 18 ZIL-135 indító jármű és 107 darab 9M21 típusjelű rakéta került rendszerbe, mintegy fél tucat különböző alakulatnál elszórva.
Egy, a magyarországi alkalmazás történetét feldolgozó írás ezért még várat magára. Addig is érdekességek a teljesség igénye nélkül:
A „csak” 70 kilométeres hatótávolságú rakétákkal állítólag magyar lőtereken is tartottak éles lövészetet, ami ha igaz, azért merész dolog volt egy több mint 2000 kg-os induló tömegű rakétával sűrűn lakott hazánkban…
A LUNA és később LUNA-M rakétarendszerek is rendszeresen részt vettek az április 4-i díszszemléken, a fővárosi Felvonulási téren (későbbi Dózsa György út) végig gurulva a Scud-okhoz hasonló népszerűségnek örvendtek.
1986-ban Szentesen egy indítóállvány rövidzárlat miatt kiégett, személyi sérülés nem történt, az eszközt pótolták.
1990. év végén a volt Néphadsereg Scud-jaival együtt kivonták rendszerből és leszerelték a LUNA-M rakétakomplexumokat is. Szerencsére több példány is megmaradt a korábbi lánctalpas LUNA komplexummal együtt, két LUNA-M megtekinthető a keceli Haditechnikai Parkban is.
Az köztudott, hogy a nagyobb Scud-okat és a Frog 7-eseket a Közel-Kelet konfliktusaiban rendszeresen bevetették, a csekély találati pontosság miatt sűrűn lakott városok ellen. Az kevéssé ismert, hogy a Frog 7-eseket a délszláv háborúban is alkalmazták. A szerb erők a Jugoszláv Néphadseregtől megörökölt LUNA-M-ekkel, hagyományos harci résszel szerelt rakétáival, 1992-1993 között több horvát települést, köztük a főváros, Zágráb külvárosát is támadták több tucat civil életét kioltva ezzel."
Ó a jó b*dös francba!!!
Ilyen szöveg elmegy az Index tech rovatában, de hogy a Haditechnika ezt lehozza, az szerintem nagyon nagy gáz.
Vehették volna a fáradtságot, hogy felhívjanak egy volt tüzért mielőtt ezt az ökörséget megjelentetik.
Szégyen.
Valahol Márkó környékén, a Bakonyban...
... állítólag.
Ténylegesen megtörténtÓ a jó b*dös francba!!!
Ilyen szöveg elmegy az Index tech rovatában, de hogy a Haditechnika ezt lehozza, az szerintem nagyon nagy gáz.
Vehették volna a fáradtságot, hogy felhívjanak egy volt tüzért mielőtt ezt az ökörséget megjelentetik.
Szégyen.
Valahol Márkó környékén, a Bakonyban...
... állítólag.
Volt egy juhász ismerősöm sajnos múlthéten halt meg ő mesélte hogy a 80as években Csór inota bakonykúti térségében legeltetett és volt olyan h látott ilyen rakétákat sőt volt hogy fel is robbant indítás közben.
Márkó Bakonykúti 30km végig lőtér szóval vagy innen vagy onnan de lőttek vele.
A nagy rakétával csak a Szovjet unióban 2 évente. Faterom részt is vett az egyiken sorosként. 1976ban kiváló eredménnyel lőttek 6db rakétát
Márkó környéke kb. így néz ki. A falu szélétől kb. 100 méterre kezdődött a gyakorlótér. A szüleim 86-ban költöztek oda. Rengeteg gyakorlat volt. Rakéta indítást én is halottam. Azt persze nem tudom, hogy milyen rakéta volt. Közelről az RPG is nagyon hangos.Ó a jó b*dös francba!!!
Ilyen szöveg elmegy az Index tech rovatában, de hogy a Haditechnika ezt lehozza, az szerintem nagyon nagy gáz.
Vehették volna a fáradtságot, hogy felhívjanak egy volt tüzért mielőtt ezt az ökörséget megjelentetik.
Szégyen.
Valahol Márkó környékén, a Bakonyban...
... állítólag.
Én anno olyat is halottam, hogy a sorozatvetőből magától indult el a rakéta. És mivel kissé felfele állnak a csövek, ez az indítónál nem is okoz gondot. A BM-21 pl. Elektromos indítású. A szovjet katonai teherautók jelentős részéről meg egy lánc lógott le, földelés céljából. Amikor szovjet konvoj ment valahova, mindig hallatszott a láncok csörgése.
Erre nem gondoltam. Eddig azt hittem, hogy a teherautók rossz elektromos szigetelése miatt kellett.Azok a rabsâg lâncai voltak!
Márkó mellől indítottak, és a Móróc tető volt a célpont, ami úgy 18km-re volt légvonalban.
Az R-70-es rakéta végére fel lehetett szerelni két légféket, amikkel a minimális lőtávolság amúgy 12km volt.
Sűrűn lakott az meg a HT újságírójának a fantáziája...
Én úgy emlékszem, hogy a lánc főleg az üzemanyag szállító Uralokról lógott, de lehet hogy pár lőszerszállító teherautón is volt!
Emlékszem én is a csörgésre, valamint a közelben (Kalocsa) tanyázó helikopterek, repülők repkedésére! Akkor nem mert senki reklamálni, hogy túl alacsonyan repülnek, hangosak! Én meg gyerekként nem foglalkoztam vele, hogy miért is vannak itt, csak gyönyörködtem bennük!
A vonal Márkói végét jó helyre tetted, az már a gyakorlótér. Viszont ez pár száz méterre van a házaktól. A vasút déli oldalán vannak a házak, az északi oldalán meg volt a gyakorló tér. A Magyarok vagy az Oroszok lőttek?Márkó mellől indítottak, és a Móróc tető volt a célpont, ami úgy 18km-re volt légvonalban.
Az R-70-es rakéta végére fel lehetett szerelni két légféket, amikkel a minimális lőtávolság amúgy 12km volt.
Sűrűn lakott az meg a HT újságírójának a fantáziája...
Mi Veszprémben illetve a közelében laktunk. Rengeteg szovjet katona volt arrafelé. Gyerek koromban volt olyan, hogy beszélgetni kezdtünk a fogalom irányító katonával, még a gépkarabélyt is a kezünkbe adta. Meg olyan is volt, hogy megjelent egy szovjet lövész raj, és vizet kértek. Pont katona voltam, szabadságon. Nézegettem is, hogy semmilyen felszerelésünk nem egyezett meg. Abban a rajban sem géppuska, sem RPG nem volt. Volt viszont golyószóró.
Igaz 2004 de ide teszem be. Néha elgondolkodok azon hogy a Savariát érdemes lett volna inkább meghagyni és nem szinte eltüntetni,átalakítani.