A megoldás kulcsa tehát a megfelelő tájhasználat. A külső vízpótlás megoldása előtt meg kell oldani a helyben keletkező vizek megtartását, vagyis átfogóan: hogy legyen helye a víznek a tájban, vagyis a tájhasználatban.
A szárazodás megállítására nem alkalmas az iparszerű tájhasználat további fejlesztése (fokozása). Amíg a modern iparszerű tájhasználat koncepciózusan törekszik a táj kiszárítására (a természetszerű vízmegtartó funkciók felszámolására), addig koncentrált iparszerű vízpótlási eszközökkel nem lehet a táj megbomlott vízháztartási működését helyre állítani.
Az a tapasztalat, hogy ahol bevezették az iparszerű öntözést, ott a táj szárazodása felgyorsult.
A víz a tájban nem tud hasznosulni mesterséges víztestekben, hanem a táj természetes vízmegtartó rendszereiben tud; ezek a talaj, a növényzet, és az alsó légkör.
Olyan víz- és tájhasználati reform kell, ami megtartja a helyben jelentkező többletvizeket a tájban. Az úgynevezett belvizeket nem levezetni kell, hanem a tájban tartani. Ezt megfelelő felszínborítással lehet elérni, s ezt megfelelő művelési ágakkal és módokkal. A vízmegtartó művelési ágak a gyep, vizes élőhelyek, erdők.
Az erdők többlet-párologtatása a helyi léptékű vízkörforgások újraélesztéséhez szükséges. A kisvízkörforgások csökkentik a táj kiszolgáltatottságát a globális klímaösszeomlással szemben.
A megfelelő tájhasználat, tehát az eredendő tájműködés és felszínborítás helyreállítása, a valódi eszköz a szárazodás tágabb értelmezésében a klíma „változásának” gyógyítására.
Az ún. „klímaváltozás”, vagyis klíma globális szintű összeomlása regionális és helyi klímaösszeomlásokból áll. Erre példa a Homokhátság, ill. az egész Alföld modernkori története. A klímaösszeomlások elsődleges oka éppen az eredendő felszínborítás és tájműködés túl nagy felületű, arányú sérülése. A túlzott károsanyag-kibocsátás, s az egysíkúan emlegetett széndioxid, kettős értelemben is másodlagos, egyrészt mert ez a jelenség az iparszerű tájhasználat elburjánzásának következménye, másrészt nem az elsődleges ok, tehát félrevisz, hogy a megoldás kapcsán kizárólagosan ezt emlegetik.
A megfelelő tájhasználathoz megfelelő tájszemlélet szükséges, vagyis megfelelő gazdasági szabályzók (gazdaságpolitika). A mai (el)fogyasztói értékrend rendszerszerűen alkalmatlan a megfelelő megoldás biztosítására.
Ez a helyi érdekű gazdaság helyreállítását jelenti, ahol helyben záródó önfenntartó körfolyamatokban folyik a termelés.
Ehhez szükséges az országos – és az országost meghatározó külső – szabályzók olyan alakítása, hogy védve legyen a globalizációtól (világgyarmatosítás).
A magyarországi politika a globalizáció által vezérelt, ami a helyi tájak és közösségek kinyitását, hasznainak profitosítását és kiszippantását jelenti. Ezt magyarul gyarmatosításnak nevezzük – legfontosabb eszközei:
a hitelre épült gazdaság (a legkisebbtől a legnagyobb szereplőkig),
a kiskereskedelem nagykereskedelmi hálózatok alá szervezése,
a külső energiafüggőség
és az öngyarmatosítás, vagyis a helyi – gyarmatosítandó – szereplők látszólagos, rövidtávú, de hatékony érdekeltségeinek kiépítése a különböző szinteken, hogy önmaguk legyenek munkásai saját függőségük kiépítésének és fenntartásának. Ez az érdekeltség a vezetők esetében a részesedés lehetősége a zsákmányból, a vezetettek esetében a mindennapi cirkusz – és a cirkuszigény – biztosítása, mely a rendszer működtetése szempontjából fontosabb, mint a kenyér.
A DTcs és a hozzá kapcsolódó gazdaság-fejlesztési koncepció nem igazodik a táj eredendő működéséhez, s nem felel meg a tájban gyökeredző helyi érdeknek, hanem a jelenlegi modern gazdasági és tájhasználati rendszerbe tartozik. A koncepció szakmai alapjai hibásak, mert a természeti problémát nem természetszerű eszközökkel akarja megoldani, a társadalmi problémát pedig éppen a problémát létrehozó rendszer eszközeivel.
A vízháztartás kiegyensúlyozására nem alkalmas a Homokhátságot átvágó mélyrevágott csatorna, a magasan vezetett öntözőcsatornák alkalmazásával sem. A vízháztartás kiegyensúlyozásának kulcsa a megfelelő felszínborítás, amit vízmegtartó tájhasználattal érhetünk el.
Történelmi tapasztalat, hogy tájidegen fajok alkalmazása több kárt okoz, mint hasznot. A tájidegen fajok alkalmazása a hatékonyabb profittermelés eszköze. A hatékonyabb profittermelés a táj és a helyi népesség kiszolgáltatottságának növeléséhez, vagyis gyarmatosításához vezet.
A nagyvolumenű közlekedés fejlesztése nem helyi érdek, mert a helyi táj, emberek és gazdaság kiszolgáltatottságát, gyarmatosítottságát fokozza, és kizárólag a külső tőke, és kiszolgálóinak érdeke.
Történelmi tapasztalat, hogy a helyi gazdaságok kinyitása, bekapcsolása a világgazdaságba (globalizációba) a helyi gazdaság kiszolgáltatottságát növeli, a hasznai könnyebben kiszippanthatóvá válnak, miközben a profittermelés terhei helyben maradnak – környezeti és társadalmi értelemben egyaránt.
A DTcs a problémákat létrehozó helyzet további fenntartásának eszköze, ami egy modernizációs szinttel drágább-fejlettebb, s egy szinttel /nagyságrenddel mélyítené a problémát (s nem megoldaná).
Erkölcsi és jogi felelősséget is felvet, hogy a kampány során bántóan agresszív marketing eszközöket használ a befektetői kör, pl. amikor a DTcs alternatívájaként a községek távoli területekre történő kitelepítését vetítik fel a polgármestereknek.
Összegezve,
a megoldás (a Homokhátság, az Alföld és az Ország számára is egyaránt),
az eredendő működéssel szembemenő mesterséges iparszerű rendszerek visszabontása,
és helyi érdekű önfenntartó-árutermelő vidékgazdaság kiépítése –
amihez természetszerű (táj)gazdálkodás nyújt fenntartható alapot.
2011. december
Balogh Péter geográfus, gazdálkodó