Helló, a technika mellet érdemes megvizsgálni az
emberi oldalát is a történteknek, valamint az résztvevőket körülvevő körülményeket. Érdemes elolvasni, mind John Barron könyvét és párhuzamosan Belenko katonatársainak visszaemlékezéseit is.
Ezek alapján, Barron 1980-ban megjelent amerikai könyve még igyekszik egyoldalúlag, a gonosz birodalmának bemutatni a Szovjetuniót, ahol MINDEN rossz. A könyv ezzel igyekszik felmenteni Belenkot a hazaárulás vádja alól. Megfelelve a kor szellemének, illetve a potenciális könyv vásárlók akkori igényeinek. Míg például Viktor Podmoloda visszaemlékezése, ami Oroszországban a Hidegháború után bő tíz évvel, de még a Putyin korszak kiteljesedése előtt született, reálisabban mutatja be az eseményeket és a legfőképpen a körülményeket. Ő és katonatársai inkább a miértekre keresik, de nem találják a választ. Nagyon érdekes a kettőt összehasonlítani.
Barron elsősorban a hatvanas-hetvenes évek
szovjet körülményevel igazolja Belenko döntését. A körülményeket egy mai cikkben vizsgálva:
- Ötven év elteltével, a mai szemmel megítélni a hetvenes éveket, nem lehet reálisan
- Innen Közép-Európából megítélni, a negyven évvel ezelőtti Szovjet Távol-Keletet viszonyait szintén nem lehet.
- Minden ember másnak látja, ugyanazon körülményeket. Van, akinek a katonáskodás egy buli, míg más letargiába kerül és szó szerint felvágja az ereit.
- Van aki egy felújított repülőtérben a fejlődést látja, míg más azt, hogy milyen hibákat vétettek felújítás alatt. Félig üres, vagy félig teli, ugyanaz a pohár.
/
Ludmilla Belenko/
Belenko pedig a visszaemlékezések szerint elég nárcisztikus személyiség volt. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy minden férfi döntés mögött, ott áll a háttérben egy nő...