A MiG-21-esnél miért gondolták eredetileg elégnek az összesen 2 db fegyverfüggesztési pontot?
Nekem úgy tűnik, hogy a szovjet filozófiában egyszerűen a repülőgéptervezők nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, ők "szuperszonikus sportrepülőket" terveztek. A légierő meg valamiért úgy gondolta, elég ennyi. A gondolkodásmód az volt, hogy III. vh-ra készülnek. Miért nem foglalkoztak a légiharc-képzéssel sem például sokáig, és csak nem manőverező célok földi rávezetéssel való elfogását gyakoroltatták? Ugyanezért.
Ahhoz, hogy megértsd, a MiG-21-es korai változatain - szemben a kortárs PVO-nál rendszeresített Szu-9/11-esekkel - miért csak két fegyvertartót alkalmaztak, a Front Légierő korabeli igényeit kell ismerned.
Azaz, az ok-okozati összefüggések láncolatát.
A manőverező légiharc jártasság a szovjet PVO és Front Légierőnél a hatvanas évek elejére kezdett végleg kikopni. Kb a MiG-21F-13 megjelenésének idejére.
Addig a reptechnikai készség, illetve a hozzá nélkülözhetetlen fizikai állóképesség külön kritérium volt, mi több, minden egyes soron kívüli bonyolult helyzet (időjárási, elfogási, gyakorló légiharcban kimagasló teljesítmény, műszaki problémával kapcsolatos helytállás) kezelése komolyan premizált volt, tehát a pilótáknak nem csak a karrierjére, de az egzisztenciájára is hatással volt. Na igen, még a szovjet kommunizmusban is csak a jó öreg piszkos anyagiak mondták ki a végső szót...
Ezzel szemben a hatvanas évek elejére a rakétatechnika, Hruscsov rakétamániája, a légvédelmi rakéták felsőbbrendűségébe vetett hit, a Vozduh, majd később Lazur parancsközlő rávezető rendszer mindenhatósága, a légiharc rakéták 2.5g-s terhelési limitje, illetve a fedélzeti rádiólokátor állomás kezdeti hiánya miatt a harcászati repülőgép tervezői oda súlyozták a prioritást, ahová a fentiek alapján az ipari-technikai korlátok mentén tehették.
Azaz, a MiG-21F-13-asba nem tettek radart.
Nem tettek radart, de nem is kellett bele radar, mert a földi rávezetéssel az (akkor még úgy gondolták) kiváltható.
Ezzel szemben viszont sokkal fontosabb volt a gép, mint elfogó platform repteljesítménye.
A gépnek el kellett érnie a 2 Mach-ot és a 20+ ezer méteres repülési magasságot. A kor színvonalán elérhető hajtómű technológiával ez csak kevéske belső tüzelőanyaggal és a kis felületű deltaszárny miatt csak két darab légiharc rakétával látszott megoldhatónak.
És mivel eleve rövidre adódott ki a gép lába, amúgy se manőverezik, a Vozduh rendszerrel a földi vadászirányító úgyis érti a dolgát, amúgy is van elég gép... nos gépenként két darab rakéta elégségesnek látszott.
A gépet emelik, rávezetik, ellövi a két rakétáját és leszáll. A beépített NR-30-as gépágyú a "nice to have" kategória, a VSz tagországok pilótái használhatják földi célok ellen, vagy ballonokat lehet vele lelődözni, de ez már lejárt lemez úgyis.
Nem véletlen, hogy a PF-en megjelent a saját radar, de csak, hogy az RSz-2USz rakétákat legyen mivel célravezetni, de a gépágyút már nem tartották meg.
Aztán jött előbb Vietnam, majd a Közel-Kelet (ezeknél még lehetett szídni a helyi pilótákat, habár ott is bőven volt sok szovjet tanácsadó), viszont mikor már a szovjet-iráni határincidensek során is az bukott ki, hogy a 21-esek gépágyú nélküli két fegyvertartós verziói szuperszonikus sportrepülők, akkor kellett lépni.
És igen, a pilótáknál is megállt a tudomány, ha a géppel kicsivel is komplexebb manővereket kell végrehajtani, ahogy a gyér képességű rakéták is mentek el a vakvilágba céltalanul, mert elavult volt a fejrészük, vagy nem bírták a repülés viszontagságait.
Szóval Vozduh rendszer ide, mindenható vadászirányítás oda, kellett a plusz rakéta, a gépágyú, a többlet tolóerő, majd a javított aerodinamika, az újabb és újabb alváltozatok, az újabb típusok, mégtöbb fegyverzet és hozzá...
...újra kellett tanulni repülni, műrepülni, bírni a terhelést, érteni a komplex repülőharcászatot.