Na, akkor egy kis mini szilveszteri preview, az Sz-300 ismertetésének
bevezetője az írásból.
A kék keretes írás az itt a más karakterrel van megolvda most.
Immáron tehát a ’60-as évek végét írjuk. Moszkva körül több, mint egy évtizede kiépült az Sz-25 Berkut légvédelmi rendszer kettős gyűrűje, majd azt követően telepítették a Dvina, Volhov osztályokat több más nagyváros köré kiegészítve kismagasságú célok elleni Nyeva osztályokkal. A ’60-as évek közepétől megkezdték a nagy hatótávolságú Sz-200 Angara és Vega légvédelmi a rakéta rendszerek telepítését. Minden akkor szóba jöhető fenyegetés ellen fel voltak vértezve a védendő célok. Az AGM-28 Hound Dog 17 km magasan kétszeres hangsebességgel vagy akár kis magasságban is, de a B-58 Hustler kétszeres hangsebességre képes bombázó sem volt leküzdhetetlen, ahogy a háromszoros hangsebességű AGM-69 SRAM, de még a soha hadrendbe nem állított B-70 bombázó ellen is felkészültek. A legnagyobb kihívást jelentő célok leküzdése is lehetséges volt legalább az Sz-200-zal (és PVO MiG-25 vadászgépeivel), még ha csak bizonyos korlátozássokkal is. (távolság paraméter és célsebesség)
Az fejlődés azonban nem állt meg. Az USA számára nyilvánvaló lett, hogy a nagy magasságban repülő bombázókkal való támadás a kiépült szovjet rakétás légvédelmi rendszerek esetén csak akkor vezetne sikerre, ha az néhány célra korlátozódik, de még akkor is hatalmas veszteségekkel járna a nagy hatótávolságú rakéta fegyverzet használat ellenére is. Az AGM-28 nagy magasságú támadó profilja esetén is mélyen be kellett repülni a szovjet légtérbe a célok többségénél nem beszélve az AGM-69-ről. Az első legfeljebb kb. 1200 km-ről az utóbbi legfeljebb 200 km-ről volt indítható. A nagy sebesség és repülési magasság sem jelentett már védelmet, az Sz-200 Vega maximális célsebessége és magassága lefedte az összes lehetséges célpont paramétereit. A támadó oldalról nézve a sebesség és repülési magasság további növelése egyszerűen értelmetlen és gyakorlatilag lehetetlen is volt reális műszaki és költségkereteken belül gondolkodva.
A megoldás az akkor támadó fegyvereknél kisebb magasságon és még nagyobb távolságról indítható eszközök tervezése volt. A lehetséges fenyegetések a ’70-es évek végétől a levegőből indítható AGM-86 ALCM,
[1] a kicsit később érkező szárazföldi és hajóról (később már tengeralattjáróról) érkező BGM-109 Tomahawk
[2] és ezek indító platformjai a régebbi B-52 és az új B-1 bombázók voltak. A fenti, akkor új fegyvereket hívja a mai magyar sajtó – és szaksajtó is sajnos pedig az elnevezés igen pontatlan – cirkáló rakétáknak, vagy manőverező robotrepülőgépeknek.
[3] (Az angol terminológia ezekre a „cruise missile”). Ezek a robotrepülőgépek az akkor forradalmian új TERCOM vezérléssel rendelkeztek, ami képessé tette őket robotpilótával történő teljesen autonóm terepkövető, 30 méter magasan repülésre, vagy ideális esetben talán ennél kisebb magasságot tartva. A B-1 kis magasságon (60 méter) szintén terepkövető radar használatával közelítette volna meg a Szovjetuniót.
Véleményen szerint felesleges volt a B-1 Lancer kifejlesztése, mert ugyanazt a fegyvertípust juttatta célba, mint a B-52. Az ICBM-ek és a tengeralattjárókról indítható ballisztikus rakéták mellett egyáltalán mi szükség volt a nagyvárosok lerombolásához egy ilyen fegyverre? Az ICBM-ek ellen Moszkvát leszámítva semmiféle védelem nem létezett, de Moszkva köré telepített nukleáris töltetű rakétákat használó rendszer kapacitása is véges volt. A BGM-109 és AGM-86 sokkal inkább felelt meg különleges katonai célpontok, mint városok ellen. Azok ellen egyszerűen pazarlás ezek használata.
(Már ha egyáltalán a nukleáris háborúnak lenne bármi értelme az égvilágon...)
Ezen új fegyverek pontossága lehetővé tette az atombiztos bunkerek és megerősített felszíni létesítmények elpusztítását is. Az AGM-86 és BGM-109 olyan pontosak voltak, hogy pontcélokat képesek voltak nukleáris harci rész nélkül is megsemmisíteni. Nincs az a létesítmény, ami kibírná, hogy az ajtaján – szó szerint – egy 200 kt hatóerejű nukleáris fegyver „kopogtat” be. Ezekkel kiiktathatóak voltak a VSz nukleáris fegyvereket tároló létesítményei illetve a legerősebben védett vezetési pontok is, mint pl. az automatizált vadász rávezető rendszer kulcs elemei.
Az persze más kérdés, hogy a hidegháború vége után nem nukleáris fegyverek új generációjával (JDAM)a B-1B egészen másra lett használva, mint amire kitalálták, a hidegháború alatta Lancer bombázók nukleáris csapásmérésre volt alkalmas.
Ezek a manőverező robotrepülőgépek egyáltalán nem nagy sebességűek, maximális sebességük mindössze 800-850 km/h. Miért jelentettek radikálisan más fenyegetést?
- Rendkívül kis magasságon, 30 méteren vagy sík terep felett repülve akár ennél alacsonyabban közelítik meg célpontjaikat. Ez nagyban behatárolja a légvédelmi rakéta rendszerek megsemmisítési zónáját, hiszen a radar horizont alatt repülő célokat nem képesek észlelni és azokra rakétát rávezetni.
- Ennek egyenes következménye az volt, hogy az Sz-200 által képviselt területvédelemi képesség ilyen célok ellen légvédelmi rendszerekkel nem volt megvalósítató sőt, mai napig nem létezik ilyen rendszer.[4] Az Sz-300-zal is lényegében a Berkut/Volhov szintéjére zuhant vissza a megsemmisítési zóna. A védendő célokat megint körbe kellett telepíteni igen drága légvédelmi osztályokkal körkörösen, ha azok védelmét komolyan akarták venni.
- Fel sem merülhetett az, hogy néhány nagyváros, haditengerészei támaszpont és nukleáris fegyvertárolókat leszámítva más is védjenek ezekkel. Ez pénzügyi képtelenség lett volna.
- Ezen eszközök indítási távolság elérhette a 2000 km-et. Mindkét robotrepülő kb. 2500 km-et képes repülni, tehát bőven a légvédelmi rakéta rendszerek megsemmisítési zónáján kívül indíthatóak. Ezek akár kerülő úton is képesek voltak elérni Moszkvát és a Szovjetunió területének nagy részét még akkor is, ha nem a legrövidebb irányban egyesesen repülve tették meg az utat. Ez azt jelentette, hogy a honi légvédelem elfogó vadászgépeinek kellett volna a robotrepülőgépek döntő részét lelőnie, de a legjobb az lett volna, ha még a bombázókat indítás előtt lelövik. (Erre egyébként az esély csekély, lásd kék keretes írást.) Ez jelentette a területvédelmi koncepciót, nem a légvédelmi osztályok telepítése, hanem MiG-31 Foxhound rendszeresítése jelentette.
- A nagy magasságban repülő MiG-31-et nem korlátozza a radarhorizont és a nagy magasságban repülve a légvédelmi rakétához képest töredék méretű rakétával is 100 km-es nagyságrendű megsemmisítési távolság érhető el. Ennek viszont következménye az, hogy a kisméretű célpontokat földháttérben kellett megtalálnia és leküzdenie a gépnek és azért a rakéta is a vadászgépek elleni rakétához képest méretes lett, ahogy a radar is. Ettől néz ki úgy a MiG-31 ahogy. Nagyon „parasztosan” fogalmazva a MiG-31 egy repülő és miniatürizált Sz-300 volt, 4 db R-33 rakétával egy 4 db célcsatornás rendszer.
