Ez az elmúlt 35 év legsúlyosabb és legmélyebb társadalmi errózióját okozó történelmi tévedése.
Az egyértelműen bizonyítást nyert, minősített, előre megfontolt szándékkal, aljas indokból elkövetett életellennes bűncselekményekért minden esetben automatikusan halálbüntetést kell kiszabni.
Van itt pár nézőpontbeli tévedés, ami a halálbüntetés eltörléséhez vezettett. Nyugat-Európa szerte a 70-es évek végére, a KKE térségben pedig tíz évvel később. Látva az azóta eltelt évtizedek során a bizonyítási eljárásokban végbement technológiai fejlődést, az ilyen bűnesetek tévedési valószínűségének rátája napjainkra jelentősen csökkent.
Magyarországon a kiszabott halálbüntetések számának fokozatos csökkentése jól láthatóan a Kádár rendszer elöregedésével és elgyengülésével egy időben zajlott, mintegy az "emberarcú szocializmus" és a "legvidámabb barakk", vagy másképp a "gulyáskommunizmus" folyamatos engedményeként, látva, hogy Nyugaton ez már "kiment a divatból".
Hasonló okból mutatott csökkenő tendenciát az ilyen ítéletek száma a többi KGST/VSz tagállamban is, 1980 és 89/90 közötti időszakot nézve.
A halálbüntetés európai eltörlése a jóléti, fogyasztóivá vált társadalmak melléktermékeként megjelent liberális irányzat nyomán kezdődött.
Mint minden liberális gondolat, ez is téves életértelmezésen alapszik.
Az első és legfontosabb, hogy a bizonyítottan szándékos emberölést csak a többi károkozó bűncselekmény egyfajta súlyosabb változataként definiálja. Kb, mint egy vagyon elleni bűncselekmény, csak súlyosabb.
Holott az életellenes bűncselekmények legfontosabb ismérve immáron évezredek óta, hogy szemben az anyagi jellegű károkozással, ez semmilyen mértékben sem hozható helyre.
Egy gyilkosság önmagában egészen más hatást vált ki mind az áldozat, illetve hozzátartozói, mind pedig az elkövetőt illetően. Egy szándékos emberölés pedig különösen. Már maga a gyilkos személyiségtípus eleve vagy primitív, vagy fejlett, de önző, ugyanakkor mindenképpen destruktív, ami lehet szerzett, de az elkövetés után mindenképpen maradandó, nem gyógyítható személyiségtorzulás.
Namármost, szándékolt, előre kitervelt, pláne aljas indokból, főleg a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokért nemcsak, hogy teljesen értelmetlen, de egyenesen káros börtönbüntetést kiszabni. Miért?
Mert ezekben az esetekben a börtönbüntetésnek:
- Értelmezhetetlen a visszatartó ereje, egyátalán nem szolgál preventív jelleggel, de sokkal inkább van respektje a mélyszegénységben, illetve bármilyen lelki nihilben élő rétegek számára. A fiatalon bebukottak számára jószerivel elkerülhetetlen bűnismétlések során a már belülről megismert börtöntársadalmakban egy-egy komolyabb gyilkosságnak megfélemlítő ereje van bent, az illető "már számít valakinek". Sokaknál a gyilkossággal kioltott élet értéke a sajátjukéból kiindulva eleve értelmezhetetlen, de az így súlyosbodó rovott múlttal nő az érvényesülés lehetősége.
- A börtönöknek lényegében zéró a pozitív értelemben vett pedagógiai értéke, ezt figyelembe véve, amíg az elítéltek társadalmában a szándékolt gyilkosok jelen vannak, a többiek folyamatos benti morális erróziója az ő irányukba tart. Magyarán, igen nagy az esélye annak, hogy az első szabadulást követő visszaesés már egy, az előzőhöz képest súlyosabb bűncselekményhez vezet. Az eleve szándékolt emberöléssel leültetetteknél pedig mégnagyobb a hasonlóan súlyos bűnismétlés veszélye, különösen a nagyidős büntetési tételek személyiségtorzító, börtönélet-szocializáló, kondícionáló mellékhatása miatt.
- A fenti két tételt egyvevéve a szándékolt életellenes bűncselekményekért kiszabott nagyidős büntetési tételek szeparatív funkciója így önmagában kérdőjeleződik meg, hiszen túl azon, hogy valamiféle sajátosan értelmezett "krisztusi szeretet" okán a társadalom nem kíván hasonulni az elkövető saját tettével, hanem egyfajta könyörületet gyakorol, teljesen feleslegesen határoz meg a kiszabott ítélet során egzakt börtönéveket. Az ilyen elítélt értelmetlenül aszalódik a társadalom kenyerén akár hosszú évtizedekig, miközben képtelen leróni a tartozását afelé, hiszen az lehetetlen. Ugyanakkor személye mindaddig terheli mind az áldozat, mind pedig a saját családja környezetét, amíg életben van. Tehát, a bizonyítottan szándékolt emberöléseket elkövető személyek gyors megsemmisítésével fokozatosan meg- és felszabadítható a társadalom, miközben a kevésbé súlyosabb bűnökkel szembeni relativizáció, illetve társadalmi engedékenység csökkenne.
Vagyis, a hálbüntetésre nem mint preventív, nem pedagógiai, nem szeparatív és még csak nem is revans jellege ("szemet szemért") miatt van szükség, hanem a közösség, a társadalom bűnnel szembeni averzióját hivatott erősíteni.
Aki gyilkol, az megsemmisül. Se respektje, se élő jelenléte nem marad. A társadalom pedig a sorban következő legsúlyosabb bűnökkel szemben fog igazodni.
hu.m.wikipedia.org
