Ezek a kérdések voltaképp nagyon hízelgőek, feltevőik láthatólag nem tudnak arról, hogy a történészek szerepe mennyire leértékelődött. Már nem vagyunk a múlt papjai, a nemzeti emlékezet fáklyájának őrzői. Egyre szűkebb szakterületen dolgozó szaktudósok vagyunk, az érdemi, árnyaltan kifejtett mondanivalónk néhány száz példányban kiadott szakkönyvekben jelenik meg, illetve ennél is alacsonyabb példányszámú folyóiratokban. Ha szerencsénk van, írhatunk népszerűsítő lapokban és elolvassák a könyveinket. Ez minden. És ez nem magyar sajátosság, ez a mindig referenciának tekintett nyugati világban is így van. Ma a nemzetközi intézmények, a multilaterális kapcsolatokon ügyködő diplomaták nem a történelem nyelvét beszélik, hanem például a nemzetközi jogét, vagy a közgazdaságét. Ezen a nyelven kellene elmondanunk most a gondjainkat: az autonómiaigényt, a nyelvi jogokat, a magyar nemzeti közösség szétszakítottságából eredő, kívülről atavisztikusnak tűnő ragaszkodást a határon túli magyar közösségek magyar kultúrába való beépítéséhez. Lehet, hogy mindez majd meg fog változni és a történelem visszanyeri világmagyarázó szerepét.
Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.
Történészként nem vagyunk versenyben azokkal a kóklerekkel, akik több tízezres nézettségű videókban magyarázzák el az igazságot lelkes nézőiknek. És ha lennénk is: elmúlt az az időszak, ami talán sohasem volt, hogy az igazságot napvilágra hozva meggyőzhetjük szlovák, román, szerb kollégáinkat az egyszeri és mindenkori magyar igazságról. Ilyen pillanat nem lesz, mert nem lehet.
, remélem- , utána meg Erdély: a nagy falat.
