Ha már héjelmélet... Látszik, hogy az akkori szovjet számítástechnika mennyire hátul kullogott az amerikai mögött. Szilárdságtanilag egy gömböt számolni nagyon egyszerű, mert az egyenletrendszer leegyszerűsődik. Akinek a szilárdsági tenzorok valamit mondanak: A szilárdságtani főirányokban lesz csak feszültség, vagyis csak a tenzor főátlójában lévő tagok élnek, a mellékátlóban lévő deviációs tagok kiesnek, lényegében mezei héjelméleti kérdés, abból is az egyszerűbb verzió:
- mivel gömbről van szó, így a hengernél lerajzolt hossz- és kerületi irány csak kerületi iránnyá módosul, vagyis csak 2 ismeretlen marad: a kerületirányú komponens és az anyagvastagság irányában ható erő. Mivel viszont űrjárműről van szó, a vastagság olyan nagy nem lehet, ezért ez is elhanyagolható. Amit figyelembe kell venni, az a nyomáskülönbségekből fellépő eltérő erő (kint majdnem vákuum, bent túlnyomás). Mivel ez "klasszikus" megoldást eredményezett, a vastagságok szembetűnőek. A klasszikus héjelméletből nehéz volt a kivágások (kabinnyílások) feszültségnövelő hatásával mit kezdeni. Ezért az anyagvastagságot növelték. A távolságok kiosztásán látszik amúgy, hogy az elhalási hosszt már ismerték (ez az a távolság, ahol egy kivágás feszültségnövelő hatása leesik annyira, hogy ott már a hatása nem jelentkezik). A körbefutó vonal a gömb közepén a hegesztési varrat.
Ehhez képest a Gemini modul egy számolási rémálom, de mégis ki tudták számolni. Ebből aki egy kicsit tovább gondolkodik és olvas, akkor kiderül, hogy bár a szovjet tudósok nagyon pengék voltak a szilárdságtanban is. viszont ehhez hiányzott az alap, amit ma lineáris algebrának hívnak és a végeselemes analízis alapja.
Szintén érdekes adalék, hogy a korabeli Gemini-ben már voltak szálerősített anyagok, illetve kezdetleges berillium ötvözetek. Az a durva, hogy már ekkor volt számolási háttér a szálerősített anyagokra. A modulon használt anyagok vastagsága 3-7mm között mozgott... Részben ez is az ok arra, hogy a szovjet éra miért volt ennyire "titánbuzi".