Nézegettem - nem túl todományos alapossággal és igényeséggel - különféle hajtómű specifikációkat csak nagy általánossággal és azt találom, hogy a hetvenes évek kétáramú utánégetős hajtóműveinél eléggé elterjedt, hogy az utánégetés a maximális üzemmód tolóerejére hajtóművektől függűen úgy nagy átlagban 55-65% tolóerőt tesz.
Tehát a hajtóművek elméleti (fékpadi) tolóerő értéke a forszázs kapcsolásával ennyit ugrik meg rendkívül rövid idő alatt. Olyanok, mint F100PW100/220/229 (tolóerőtől függetlenül) F110GE100/129/132, AL-31F, RD-33, F404GE400...
A kilencvenes évek hajtóműveinél egy kivétellel ez a trend megfordult, hiszen az EJ200-asnál, M88-asnál ez az érték már az 50%-hoz van közelebb.
Különösen az EJ200-asnál volt határozott elképzelés, hogy minél nagyobb legyen a maximális rezsim tolóereje, az utánégetés csak keveset adjon hozzá. Nos ez az adott keretek közt végül is teljesült, de az igazi komolyság a Raptor F119-ese, mert az összes valamire való elérhető adat alapján (nem sok van) itt az utánégetés kb 35-40% pluszt ad csak. Az F-35-ös F135-öse is csak 45-48% környékére jön ki. Mondhatni üdítő kivétel a Super Hornet F414-ese, ahol olyan 68% ez az érték. Ehhez hasonló csak az orosz Szu-35Sz AL-41F1-Sz hajtóműve, 69-70%-al, de csak vész üzemmódon.
Ezek voltak a tolóerő növekedések százalékos bontásban.
Azonban, ha onnan nézzük, hoyg ténylegsen mekkora lehet a gépbe épített tolóerő, akkor már a tolóerő/tömeg arányt kell figyelni és ebben a Szu-57-es várható maximális utánégetős teljesítménye lesz érdekes. A szinte indokolatlanul hatalmas tolóerő felesleg a gyakorlati szempontból sokal jobban kihasználható maximális (forzsázs nélkül, max dry - ahogy az angol mondja) tolóerőn felűl igen valószínű, hogy csak a TVC miatt kell, mert az ilyen lórugások segítenek majd gyorsan magához téríteni a repülőt egy-egy alacsony sebességű manőverezelst követően.