Morawski hahotázott. Bogusławski csettintett, és gúnyosan nézett le az íróasztal mellett törökülésben ülő Niemcewiczre.
– Igazad van, fiam – mondta Niemcewicz. – Egész életemben borotvaélen táncoltam, hintáztam erre-arra, most már talán olyankor is teszem, amikor nem kéne. Most is, hogy jön a tavasz, elővesz a bélbajom, amit még a börtönben szereztem és soha nem tudok szabadulni tőle. Egy-egy komolyabb görcs bizony kissé áthangolja azóta szerzett nézeteimet is. Visszahangolja oda, ahonnét jöttem, és ahová bármely pillanatban visszamehetek. Hosszú távon azonban, kisfiam, talán mégis nekem volt igazam. Nem óhajtok a hozzám hasonló köpenyegforgatókra hivatkozni, csak a két végletre hívnám fel a figyelmedet. Talán hallottál Kniaźninról, a zseniális poétáról, ő a második felosztás után megőrült. A másik út Trembecki, ő is elképesztően tehetséges volt, aztán úgy alakult, hogy annak kellett írnia, aki megfizette; írt a királynak, Kościuszkónak, Sczesny Potockinak, közben lelkiismeretesen kurvázott és sakkozott. Aki itt csinált valamit, na nem sokat, de valamit, az igyekezett a két út között maradni. Én már aligha fogom megérni, amikor te valamelyik véglet mellett döntesz, fiacskám. De akár megőrülsz, akár talpnyaló lesz belőled, akár kolostorba vonulsz, mint a nővérem, vagy mint a nálam kissé tehetségesebb Zabłocki, a drámaíró, majd jusson eszedbe ez a kellemetes, békebeli fecsegés, és gondolj rám szeretettel.
Niemcewicz elhallgatott és elérzékenyült; Żółkowski elmosolyodott, jó adag színészvér szorult a szerző úrba, gondolta, de aztán nem mondta ki.
