Nincs új a nap alatt. 100-110 éve a bolsevikok hasonló radikális eszmeiség mentén akarták a világot a sarkából kiforgatni.
Ehhez - jobb nem lévén - az orosz cári birodalomban látták meg a lehetőségeket, hiszen a gyarmattartó Nyugat arisztokráciái akkor még mereven össze tudtak zárni.
Emellett az élettér megszerzéséhez pont kapóra jött a magából kitörni igyekvő forradalom exportálása az enerváltságtól szenvedő keleti birodalomba.
Win-win szituáció, ahogy a művelt albán mondaná, mivel így leszerelték az otthoni gyújtogatókat, akik egyúttal pont oda vitték a ribilliót, ahová kellett.
A balos eszmeiség igazi felhajtóereje az anarchisztikusan céltalan destruktivitás.
A nagybetűs BALHÉ.
A “bármit, csak valami mást, valami újat” vérpezsdítő önmegvalósítása magához vonzza az összes lázadót, aki az előző körből kimaradt, akár életkor, akár tehetségtelenség, vagy szimpla összeférhetetlenség okán.
De valójában funkciótlan az egész.
És ez utóbbi adja a radikalizmusát, hiszen konkrét célok nélkül könnyebben megy a féktelen rombolás. Ami pedig csupán eszköz mások nagyratörő terveihez.
Ugyanakkor lehet itt egy fricska.
A fogyasztói társadalom konformizmusa ugyanis hazavágja az egészet. A “kapitalista realizmus” sajátos önfenntartó mechanizmusa okán ugyanis még a legbalosabb “lázadó” is csak a kőkemény kapitalizmus természeti törvényei adta keretrendszeren belül képes definiálni magát.
A nyugati világ kitartóan permanens hanyatlásán túl a balos ellenkultúra bár időröl-időre feltalálja önmagát, a nagy korszakait (1968-1972, 1984-1989, illetve napjaink) a fenti ellentmondásból adódó idővel jelentkező kiábrándultság, kijózanodás, meghasonlottság és persze az elüzletiesedés (Che-Guevara, mint brand), komformizmus, a “mozgalom” támogatói körei utáni kajtatás, kilincselés, az ebből eredő kapitalizálódás zárja.
A hatvannyolcasok végét a 73-as olajválság zárta, majd a hetvenes évek vége-nyolcvanas évek eleje inkább szólt a diszkókorszakról és a Csillagok Háborújáról, mint a balos lázadásról.
A 84-es békemozgalmakat, anti-nukleáris tüntetéshullámokat a 86-ban megindult enyhülés és a Hidegháború vége herélte ki. Majd a kilencvenes években a balos eszmeiség totál életidegen volt, az ismét hedonista kétezres évekről nem is beszélve.
Ahogy egy évszázada, úgy most is a bolsevik radikalizmus csupán egy eszköz. A világ legújabb újrafelosztásának eszköze. Most a Nyugat van a soron.
Persze az még majd kiderül, hogy ismét győz-e majd a mindent elboronáló kényelem és kifullad-e az egész, vagy ezúttal sikeresen magukra gyújtják a házat a zöld-rózsaszín-fekete-vörös proletárok?
Hála az EU-nak, akkor könnyen lehet, hogy mi is bennégünk.
Ehhez - jobb nem lévén - az orosz cári birodalomban látták meg a lehetőségeket, hiszen a gyarmattartó Nyugat arisztokráciái akkor még mereven össze tudtak zárni.
Emellett az élettér megszerzéséhez pont kapóra jött a magából kitörni igyekvő forradalom exportálása az enerváltságtól szenvedő keleti birodalomba.
Win-win szituáció, ahogy a művelt albán mondaná, mivel így leszerelték az otthoni gyújtogatókat, akik egyúttal pont oda vitték a ribilliót, ahová kellett.
A balos eszmeiség igazi felhajtóereje az anarchisztikusan céltalan destruktivitás.
A nagybetűs BALHÉ.
A “bármit, csak valami mást, valami újat” vérpezsdítő önmegvalósítása magához vonzza az összes lázadót, aki az előző körből kimaradt, akár életkor, akár tehetségtelenség, vagy szimpla összeférhetetlenség okán.
De valójában funkciótlan az egész.
És ez utóbbi adja a radikalizmusát, hiszen konkrét célok nélkül könnyebben megy a féktelen rombolás. Ami pedig csupán eszköz mások nagyratörő terveihez.
Ugyanakkor lehet itt egy fricska.
A fogyasztói társadalom konformizmusa ugyanis hazavágja az egészet. A “kapitalista realizmus” sajátos önfenntartó mechanizmusa okán ugyanis még a legbalosabb “lázadó” is csak a kőkemény kapitalizmus természeti törvényei adta keretrendszeren belül képes definiálni magát.
A nyugati világ kitartóan permanens hanyatlásán túl a balos ellenkultúra bár időröl-időre feltalálja önmagát, a nagy korszakait (1968-1972, 1984-1989, illetve napjaink) a fenti ellentmondásból adódó idővel jelentkező kiábrándultság, kijózanodás, meghasonlottság és persze az elüzletiesedés (Che-Guevara, mint brand), komformizmus, a “mozgalom” támogatói körei utáni kajtatás, kilincselés, az ebből eredő kapitalizálódás zárja.
A hatvannyolcasok végét a 73-as olajválság zárta, majd a hetvenes évek vége-nyolcvanas évek eleje inkább szólt a diszkókorszakról és a Csillagok Háborújáról, mint a balos lázadásról.
A 84-es békemozgalmakat, anti-nukleáris tüntetéshullámokat a 86-ban megindult enyhülés és a Hidegháború vége herélte ki. Majd a kilencvenes években a balos eszmeiség totál életidegen volt, az ismét hedonista kétezres évekről nem is beszélve.
Ahogy egy évszázada, úgy most is a bolsevik radikalizmus csupán egy eszköz. A világ legújabb újrafelosztásának eszköze. Most a Nyugat van a soron.
Persze az még majd kiderül, hogy ismét győz-e majd a mindent elboronáló kényelem és kifullad-e az egész, vagy ezúttal sikeresen magukra gyújtják a házat a zöld-rózsaszín-fekete-vörös proletárok?
Hála az EU-nak, akkor könnyen lehet, hogy mi is bennégünk.
)
(ma már persze tudjuk, hogy Uljanov, és volt ugyan zsidó felmenője, de ortodox vallású, jómódú orosz családból származott). Általános vélekedés volt egyébként akkoriban (na jó, azóta is egyes körökben), hogy a zsidó radikálisok lesznek az emberiség megváltói, akik elhozzák tényleg az igazságos világot stb. (mellesleg Kalergi gróf is valami ilyesmit fejtegetett a 20-as években, "spirituális nemességnek" nevezve őket). Tény, hogy szinte minden politikai aktivizmus mögött az elmúlt uszkve 100 évben a nyüzsgő, túlfűtött, magas verbális intelligenciájú zsidó lumpenértelmiség bukkan fel, megbabonázva az értéket nem teremtő, sőt a "normális foglalkozásokat" megvető, de magát igen műveltnek és a világ megváltására alkalmasnak tartó réteget (van erre egy szó, "hivatásos forradalmár", mára igen megsokasodtak az ilyenek, a fóállású ilyen-olyan aktivisták, köszönhetően az őket eltartó "civil" hálózatoknak), megvannak ennek a jellegzetes képviselői minden korban, a tömegmédia, először a nyomtatott sajtó, ma pedig már jelentős részben az internet pedig teret adott nekik... ami a bolsevik terrorlegénnyé váló csóró zugfirkász volt 100 éve, az ma az egyetemek humán szakjain kitenyészett, Marx helyett már a kultúrmarxistákon és posztmoderneken, kritikai elméleteken, tudományos feminizmuson és genderizén pallérozódott éttermiség (ezekre használja Jeszy a "muciológus" szót), alkalomadtán ők is felöltenék a bőrkabátot, hogy minden frusztrációjukat kiélve pusztítsanak, öljenek, az "elnyomottak" védelmezőjének mezében.
