Nincs új a nap alatt. 100-110 éve a bolsevikok hasonló radikális eszmeiség mentén akarták a világot a sarkából kiforgatni.
Ehhez - jobb nem lévén - az orosz cári birodalomban látták meg a lehetőségeket, hiszen a gyarmattartó Nyugat arisztokráciái akkor még mereven össze tudtak zárni.
Emellett az élettér megszerzéséhez pont kapóra jött a magából kitörni igyekvő forradalom exportálása az enerváltságtól szenvedő keleti birodalomba.
Win-win szituáció, ahogy a művelt albán mondaná, mivel így leszerelték az otthoni gyújtogatókat, akik egyúttal pont oda vitték a ribilliót, ahová kellett.
A balos eszmeiség igazi felhajtóereje az anarchisztikusan céltalan destruktivitás.
A nagybetűs BALHÉ.
A “bármit, csak valami mást, valami újat” vérpezsdítő önmegvalósítása magához vonzza az összes lázadót, aki az előző körből kimaradt, akár életkor, akár tehetségtelenség, vagy szimpla összeférhetetlenség okán.
De valójában funkciótlan az egész.
És ez utóbbi adja a radikalizmusát, hiszen konkrét célok nélkül könnyebben megy a féktelen rombolás. Ami pedig csupán eszköz mások nagyratörő terveihez.
Ugyanakkor lehet itt egy fricska.
A fogyasztói társadalom konformizmusa ugyanis hazavágja az egészet. A “kapitalista realizmus” sajátos önfenntartó mechanizmusa okán ugyanis még a legbalosabb “lázadó” is csak a kőkemény kapitalizmus természeti törvényei adta keretrendszeren belül képes definiálni magát.
A nyugati világ kitartóan permanens hanyatlásán túl a balos ellenkultúra bár időröl-időre feltalálja önmagát, a nagy korszakait (1968-1972, 1984-1989, illetve napjaink) a fenti ellentmondásból adódó idővel jelentkező kiábrándultság, kijózanodás, meghasonlottság és persze az elüzletiesedés (Che-Guevara, mint brand), komformizmus, a “mozgalom” támogatói körei utáni kajtatás, kilincselés, az ebből eredő kapitalizálódás zárja.
A hatvannyolcasok végét a 73-as olajválság zárta, majd a hetvenes évek vége-nyolcvanas évek eleje inkább szólt a diszkókorszakról és a Csillagok Háborújáról, mint a balos lázadásról.
A 84-es békemozgalmakat, anti-nukleáris tüntetéshullámokat a 86-ban megindult enyhülés és a Hidegháború vége herélte ki. Majd a kilencvenes években a balos eszmeiség totál életidegen volt, az ismét hedonista kétezres évekről nem is beszélve.
Ahogy egy évszázada, úgy most is a bolsevik radikalizmus csupán egy eszköz. A világ legújabb újrafelosztásának eszköze. Most a Nyugat van a soron.
Persze az még majd kiderül, hogy ismét győz-e majd a mindent elboronáló kényelem és kifullad-e az egész, vagy ezúttal sikeresen magukra gyújtják a házat a zöld-rózsaszín-fekete-vörös proletárok?
Hála az EU-nak, akkor könnyen lehet, hogy mi is bennégünk.
Ehhez - jobb nem lévén - az orosz cári birodalomban látták meg a lehetőségeket, hiszen a gyarmattartó Nyugat arisztokráciái akkor még mereven össze tudtak zárni.
Emellett az élettér megszerzéséhez pont kapóra jött a magából kitörni igyekvő forradalom exportálása az enerváltságtól szenvedő keleti birodalomba.
Win-win szituáció, ahogy a művelt albán mondaná, mivel így leszerelték az otthoni gyújtogatókat, akik egyúttal pont oda vitték a ribilliót, ahová kellett.
A balos eszmeiség igazi felhajtóereje az anarchisztikusan céltalan destruktivitás.
A nagybetűs BALHÉ.
A “bármit, csak valami mást, valami újat” vérpezsdítő önmegvalósítása magához vonzza az összes lázadót, aki az előző körből kimaradt, akár életkor, akár tehetségtelenség, vagy szimpla összeférhetetlenség okán.
De valójában funkciótlan az egész.
És ez utóbbi adja a radikalizmusát, hiszen konkrét célok nélkül könnyebben megy a féktelen rombolás. Ami pedig csupán eszköz mások nagyratörő terveihez.
Ugyanakkor lehet itt egy fricska.
A fogyasztói társadalom konformizmusa ugyanis hazavágja az egészet. A “kapitalista realizmus” sajátos önfenntartó mechanizmusa okán ugyanis még a legbalosabb “lázadó” is csak a kőkemény kapitalizmus természeti törvényei adta keretrendszeren belül képes definiálni magát.
A nyugati világ kitartóan permanens hanyatlásán túl a balos ellenkultúra bár időröl-időre feltalálja önmagát, a nagy korszakait (1968-1972, 1984-1989, illetve napjaink) a fenti ellentmondásból adódó idővel jelentkező kiábrándultság, kijózanodás, meghasonlottság és persze az elüzletiesedés (Che-Guevara, mint brand), komformizmus, a “mozgalom” támogatói körei utáni kajtatás, kilincselés, az ebből eredő kapitalizálódás zárja.
A hatvannyolcasok végét a 73-as olajválság zárta, majd a hetvenes évek vége-nyolcvanas évek eleje inkább szólt a diszkókorszakról és a Csillagok Háborújáról, mint a balos lázadásról.
A 84-es békemozgalmakat, anti-nukleáris tüntetéshullámokat a 86-ban megindult enyhülés és a Hidegháború vége herélte ki. Majd a kilencvenes években a balos eszmeiség totál életidegen volt, az ismét hedonista kétezres évekről nem is beszélve.
Ahogy egy évszázada, úgy most is a bolsevik radikalizmus csupán egy eszköz. A világ legújabb újrafelosztásának eszköze. Most a Nyugat van a soron.
Persze az még majd kiderül, hogy ismét győz-e majd a mindent elboronáló kényelem és kifullad-e az egész, vagy ezúttal sikeresen magukra gyújtják a házat a zöld-rózsaszín-fekete-vörös proletárok?
Hála az EU-nak, akkor könnyen lehet, hogy mi is bennégünk.