MÁSODIK: nincs bizonyíték arra, hogy Putyin bábkormányt készített volna elő Ukrajna számára, hogy oroszbarát vezetőket ápolt volna Kijevben, vagy hogy olyan politikai intézkedéseket hozott volna, amelyek lehetővé tennék az egész ország elfoglalását és végül Oroszországba való integrálását.
[közbevetem, ez a pont talán a legtámadhatóbb, legalábbis voltak állítások erre vonatkozóan.]
Ezek a tények szembemennek azzal az állítással, hogy Putyin érdekelt volt Ukrajna eltörlésében a térképről.
HARMADIK: Putyinnak közel sem volt elég csapata Ukrajna meghódításához.
Kezdjük az általános számokkal. Régóta úgy becsülöm, hogy az oroszok legfeljebb 190 000 katonával szállták meg Ukrajnát. Olekszandr Szirszkij tábornok, az ukrán fegyveres erők jelenlegi főparancsnoka nemrégiben a The Guardian-nak adott interjújában azt mondta, hogy Oroszország inváziós ereje mindössze 100 000 fő volt. Valójában a The Guardian ugyanezt a számot használta a háború kezdete előtt. Kizárt, hogy egy 100 000 vagy 190 000 fős haderő képes lenne meghódítani, elfoglalni és bekebelezni egész Ukrajnát egy nagyobb Oroszországba.
Vegyük figyelembe, hogy amikor Németország 1939 szeptemberében megszállta Lengyelország nyugati felét, a Wehrmacht körülbelül 1,5 millió embert számlált. Ukrajna földrajzilag több mint háromszor nagyobb, mint Lengyelország nyugati fele volt 1939-ben, és Ukrajnában 2022-ben majdnem kétszer annyi ember élt, mint Lengyelországban, amikor a németek megszállták. Ha elfogadjuk Szirszkij tábornok becslését, miszerint 2022-ben 100 000 orosz katona szállta meg Ukrajnát, akkor ez azt jelenti, hogy Oroszország inváziós ereje 1/15-öd része volt a Lengyelországba bevonuló német haderőnek. És ez a kis orosz hadsereg egy olyan országot szállt meg, amely mind területileg, mind lakosságszám tekintetében sokkal nagyobb volt Lengyelországnál.
A számoktól eltekintve, ott van az orosz hadsereg minőségének kérdése. Először is, ez egy olyan haderő volt, amelyet nagyrészt arra terveztek, hogy megvédje Oroszországot az inváziótól. Nem egy olyan hadsereg volt, amely felkészült egy olyan nagyszabású offenzíva indítására, amely végül egész Ukrajnát meghódította volna, nemhogy Európa többi részét fenyegette volna. Ráadásul a harcoló erők minősége is hagyott kívánnivalót maga után, hiszen az oroszok nem számítottak háborúra, amikor a válság 2021 tavaszán kezdett elmérgesedni. Így kevés lehetőségük volt arra, hogy képzett inváziós erőket képezzenek ki. Az orosz inváziós haderő mind minőségében, mind mennyiségében meg sem közelítette az 1930-as évek végi és 1940-es évek eleji Wehrmacht megfelelőjét.
Azt lehet állítani, hogy az orosz vezetők úgy gondolták, hogy az ukrán hadsereg olyan kicsi és olyannyira alulfegyverezett, hogy a hadseregük könnyedén legyőzheti az ukrán erőket és meghódíthatja az egész országot. Valójában Putyin és hadnagyai jól tudták, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei a válság 2014. február 22-i kitörése óta felfegyverzik és kiképzik az ukrán hadsereget. Moszkva nagy félelme az volt, hogy Ukrajna defacto NATO-taggá válik. Ráadásul az orosz vezetők megfigyelték, hogy az ukrán hadsereg, amely nagyobb volt, mint az inváziós erőik, 2014 és 2022 között hatékonyan harcolt a Donbasszban. Bizonyára megértették, hogy az ukrán hadsereg nem egy papírtigris, amelyet gyorsan és határozottan le lehet győzni, különösen, hogy a Nyugat erőteljes támogatását élvezte.
Végül 2022 folyamán az oroszok kénytelenek voltak kivonni a hadseregüket a Harkivi területről és a Herszon terület nyugati részéről. Moszkva gyakorlatilag feladta azokat a területeket, amelyeket a hadserege a háború első napjaiban meghódított. Kétségtelen, hogy az ukrán hadsereg nyomása szerepet játszott az oroszok kivonulásának kikényszerítésében. De ennél is fontosabb, hogy Putyin és tábornokai felismerték, hogy nem rendelkeznek elegendő erővel ahhoz, hogy megtartsák az összes területet, amelyet a hadseregük Harkivban és Herszonban meghódított. Ezért visszavonultak, és kezelhetőbb védelmi pozíciókat hoztak létre. Ez aligha az a magatartás, amit egy olyan hadseregtől várnánk, amelyet arra építettek és képeztek ki, hogy egész Ukrajnát meghódítsa és elfoglalja. Természetesen nem erre a célra tervezték, és így nem tudta teljesíteni ezt a herkulesi feladatot.
Negyedszer, a háború kitörése előtti hónapokban Putyin megpróbált diplomáciai megoldást találni a kialakuló válságra.
Putyin 2021. december 17-én levelet küldött Joe Biden elnöknek és Stoltenberg NATO-vezérnek egyaránt, amelyben a válság megoldását javasolta, amely egy írásos garancián alapulna: 1) Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz, 2) Oroszország határai közelében nem állomásoznak támadó fegyverek, és 3) az 1997 óta Kelet-Európába telepített NATO-csapatokat és -felszereléseket visszaköltöztetik Nyugat-Európába. Bármit is gondoljunk arról, hogy Putyin nyitó követelései alapján - amelyekről az Egyesült Államok nem volt hajlandó tárgyalni - sikerült-e alkut kötni, ez azt mutatja, hogy Putyin el akarta kerülni a háborút.
ÖTÖDIK, közvetlenül a háború kitörése után Oroszország felvette a kapcsolatot Ukrajnával, hogy tárgyalásokat kezdjen a háború befejezéséről és a két ország közötti modus vivendi kidolgozásáról.
A Kijev és Moszkva közötti tárgyalások Fehéroroszországban kezdődtek, mindössze négy nappal azután, hogy az orosz csapatok bevonultak Ukrajnába. Ezt a fehéroroszországi pályát végül egy izraeli, valamint egy isztambuli pálya váltotta fel. Minden rendelkezésre álló bizonyíték arra utal, hogy Oroszország komolyan tárgyalt, és nem érdekelt az ukrán területek bekebelezésében, kivéve a 2014-ben annektált Krímet és esetleg a Donbászt. A tárgyalások akkor értek véget, amikor az ukránok Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ösztökélésére kiléptek a tárgyalásokból, amelyek jó előrehaladást mutattak, amikor véget értek.
Putyin továbbá arról számol be, hogy amikor a tárgyalások folytak és előrehaladást értek el, arra kérték, hogy jóakaratból vonja ki az orosz csapatokat a Kijev környéki területről, amit 2022. március 29-én meg is tett. Egyetlen nyugati kormány vagy korábbi politikai döntéshozó sem vonta kétségbe Putyin állítását, amely közvetlenül ellentmond annak az állításnak, hogy egész Ukrajna meghódítására törekedett.
HATODIK, Ukrajnát félretéve, nincs egy cseppnyi bizonyíték sem arra, hogy Putyin más kelet-európai országok meghódítását fontolgatta volna.
Sőt, az orosz hadsereg még ahhoz sem elég nagy, hogy lerohanja egész Ukrajnát, nemhogy megpróbálja meghódítani a balti államokat, Lengyelországot és Romániát. Ráadásul ezek az országok mind NATO-tagok, ami szinte biztosan háborút jelentene az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel.
HETEDIK, Nyugaton aligha vitatta bárki is, hogy Putyinnak birodalmi ambíciói lennének attól kezdve, hogy 2000-ben átvette a hatalmat, egészen az ukrán válság 2014. február 22-i kirobbanásáig. Ekkor hirtelen birodalmi agresszorrá vált. Hogy miért? Mert a nyugati vezetőknek kellett egy ok, hogy őt hibáztassák a válság okozásáért.
Valószínűleg a legjobb bizonyíték arra, hogy Putyint az első tizennégy évében nem tekintették komoly fenyegetésnek, az, hogy meghívott vendég volt a NATO 2008. áprilisi bukaresti csúcstalálkozóján, ahol a szövetség bejelentette, hogy Ukrajna és Grúzia végül taggá válik. Putyin természetesen felháborodott ezen a döntésen, és haragjának hangot is adott. A bejelentéssel szembeni ellenállása azonban aligha volt hatással Washingtonra, mivel Oroszország hadseregét túl gyengének ítélték ahhoz, hogy megállítsa a NATO további bővítését, ahogyan az 1999-es és 2004-es bővítési hullámok megállításához is túl gyenge volt. A Nyugat úgy gondolta, hogy ismét lenyomhatja a NATO-bővítést Oroszország torkán.
Ehhez kapcsolódóan a NATO 2014. február 22. előtti bővítése nem Oroszország megfékezését célozta. Az orosz katonai erő szomorú állapotát tekintve Moszkva nem volt abban a helyzetben, hogy meghódítsa Ukrajnát, még kevésbé, hogy revanchista politikát folytasson Kelet-Európában. Michael McFaul, az Egyesült Államok korábbi moszkvai nagykövete, aki Ukrajna elkötelezett védelmezője és Putyin éles kritikusa, sokatmondóan megjegyzi, hogy a Krím 2014-es orosz elfoglalását nem tervezték a válság kitörése előtt; ez egy impulzív lépés volt, válaszul az ukrán oroszbarát vezetőt megbuktató puccsra. Röviden, a NATO bővítése nem az orosz fenyegetés megfékezésére irányult, mert a Nyugat nem gondolta, hogy van ilyen.
Csak amikor 2014 februárjában kitört az ukrajnai válság, az Egyesült Államok és szövetségesei hirtelen elkezdték Putyint veszélyes, birodalmi ambíciókkal rendelkező vezetőként, Oroszországot pedig komoly katonai fenyegetésként jellemezni, amelyet a NATO-nak meg kell fékeznie. A retorikában bekövetkezett hirtelen váltás egyetlen lényeges célt szolgált: azt, hogy a Nyugat Putyint hibáztassa a válságért, és felmentse a Nyugatot a felelősség alól. Nem meglepő, hogy Putyin ilyen ábrázolása sokkal nagyobb teret nyert, miután Oroszország 2022. február 24-én megszállta Ukrajnát.
