A Szovjetunió 1945 után tempósan fejlődött, abszolút versenyképes volt, nagyjából a 60-as évek végéig.
Kína viszont éppen a 60-as évek végétől lépett fejlődési szakaszba, az évtized elejének gazdasági katasztrófája, a 30 millió(!) áldozatot követelő nagy éhínség és az eszement kulturális forradalom után.
Miután az Usszuri mentén fegyveres harccá fajult a határvita a két kommunista állam között, Washingtonban is nyilvánvalóvá vált, hogy a Sztálin alatt még alapvetően egységes kommunista blokkról a milliárdos embertartalékokkal bíró Kína leválasztható. 1972-ben Nixon meg is lépte a nyitást Kína felé.
Míg az 1973-as olajárrobbanás megroppantotta Moszkva kelet-európai csatlósainak gazdaságait, az 1976-ban hatalomra jutott Teng Hsziao-ping tartós növekedési pályára állította a Kínai gazdaságot - tanulva a szovjet típusú szocialista tervgazdálkodás akkora már egyre láthatóvá váló hibáiból.
A Kínai sikersztori tehát közel 50 éve tart, a Szovjetunió a 80-as évekre viszont gyakorlatilag becsődölt. Az 1991-es szétesés után Moszkva egyik napról a másikra elveszítette a fennhatóságát minden második állampolgára és 5,3 millió km2 fölött. A pártállam szétesett, a gazdaság katasztrofális helyzetben volt, a válságból való kilábalás csak a '90-es évek legvégén kezdődött meg.
Kínának tehát van 25 év előnye, és az, hogy ott az állampárt mozgástere is maximális az ország hosszú távú gazdasági stratégiájának megvalósításában, míg Oroszország máig gyötrődik a szocializmus utóhatásaitól éppúgy, mint a szabadrablással eltöltött vadkapitalizmus évtizedének örökségétől. (A Kuznyecov kálváriája jó példája az utóbbiaknak...)