A II. világháború magyar vonatkozású katonai eseményei

[Terminator]

Közel 1700 esethez riasztották 2024-ben a Magyar Honvédség tűzszerészeit, akik összesen valamivel több mint 22 tonna, jellemzően a második világháborúból visszamaradt, különböző típusú robbanóeszközt semmisítettek meg tavaly...

https://honvedelem.hu/hirek/huszonket-tonna-robbanoeszkozt-semmisitettek-meg-tavaly.html

To view this content we will need your consent to set third party cookies.
For more detailed information, see our cookies page.

3. féltől származó sütik elfogadása

 

[Masztiff]

Örkény István Szakemberek (https://reader.dia.hu/document/Orkeny_Istvan-Egyperces_novellak-15378)

Két gróf állt a latyakos Várfok utcában, két nappal Buda eleste előtt.

– Te mit hoztál, Endre bátyám? – kérdezte a lengyelbundás, bilgericsizmás, zergekörmös kalapos.
– Teddy fiam cserkészkését – válaszolta a pézsmabundás, perzsagalléros, Eden-kalapos. – Hát te, Károly öcsém?
– Én a vadászkésemet – húzta ki Károly gróf a finn kést. Körbejárták a lódögöt. Messziről három rövid géppuskasorozat hallatszott, öt meg öt és megint öt lövés. Megállapodtak a tetem fejénél.
– Kevert gidrány – jegyezte meg a pézsmabundás, közismert versenyistálló-tulajdonos.
– Kese – mutatott a ló fehér kamásnijára a lengyelbundás, jeles úrlovas.
– Szép, izmos tüzérhámos – mondta a pézsmabundás.
– De azért hamar megfő – állapította meg elégedetten a lengyelbundás.
– Hát, remélem – mondta a pézsmabundás.
– Egészen biztos, Endre bátyám. Ez a gidrány maximum ötéves.
– Honnan lehet azt tudni, Károly öcsém?

A lengyelbundás kése hegyével végigzongorázott a vigyorgó lófej fogsorán.

– A dolog úgy áll, hogy amelyik lónak már egy csikófoga sincs, az okvetlen idősebb négy és fél évesnél. Másfelől azonban, ha minden fogán megvan a kupa, akkor hat évnél fiatalabb – magyarázta Endre grófnak Károly gróf. És sóhajtva tette hozzá:
– A bélszínhez kéne hozzáférni, Endre bátyám.
– Én is azt szeretném, Károly öcsém.
– Kívül jó ressen.
– Belül véresen.
– Isten tudja – sóhajtott a lengyelbundás, miközben újra körbejárják a dögöt –, hogy merre lehet az a vesepecsenye.

A harmadik házba bevágott egy akna, s utána sokáig potyogott lefelé a malter- s üvegtörmelék. Rá se hederítettek, csak mentek körbe-körbe, míg csak a pézsmabundás meg nem állt, és a ló marjába bele nem bökte a cserkészkés hegyét.

– Itt – mondta határozottan.
– Ha a marjába vágnak bele – magyarázta –, akkor a rostélyos alatt, néhány ujjnyival a hátszín fölött okvetlenül megtalálják a vesepecsenyét.
– Honnan méltóztatod ezt tudni, Endre bátyám? – kérdezte a lengyelbundás elismeréssel.
– Franciaországi erdőségeimben többször trancsíroztam szarvasokat – válaszolta könnyedén a pézsmabundás.
– Hát akkor lássunk hozzá, Endre bátyám.
– Parancsolj, Károly öcsém.
– Te értesz hozzá, kedves bátyám.
– Te vagy a frissebb, kérlek.
– Viszont te vagy az idősebb.

Még egy kicsit noszogatták egymást, aztán megállapodtak, hogy Károly gróf a hátszín felől kezdi a munkát, Endre gróf pedig a lágyék irányából. Megfenték a késeiket, egyiket a másikon.

– Hát rajta, Endre bátyám – mondta Károly gróf jókedvűen.
– En avant, Károly öcsém – szólt Endre gróf lelkesen. Ezzel nekiestek a húsnak.

Endre gróf ötven-, Károly gróf negyvenéves volt. Mindkettőjük életében ez volt az első hasznos munkamozdulat, s méghozzá – a sors különös kegyelméből – olyan mozdulat, melyhez jól értettek… Nagy idők voltak eljövendők.


1948

 

[Hortator]

Örkény István Szakemberek (https://reader.dia.hu/document/Orkeny_Istvan-Egyperces_novellak-15378)

Két gróf állt a latyakos Várfok utcában, két nappal Buda eleste előtt.

– Te mit hoztál, Endre bátyám? – kérdezte a lengyelbundás, bilgericsizmás, zergekörmös kalapos.
– Teddy fiam cserkészkését – válaszolta a pézsmabundás, perzsagalléros, Eden-kalapos. – Hát te, Károly öcsém?
– Én a vadászkésemet – húzta ki Károly gróf a finn kést. Körbejárták a lódögöt. Messziről három rövid géppuskasorozat hallatszott, öt meg öt és megint öt lövés. Megállapodtak a tetem fejénél.
– Kevert gidrány – jegyezte meg a pézsmabundás, közismert versenyistálló-tulajdonos.
– Kese – mutatott a ló fehér kamásnijára a lengyelbundás, jeles úrlovas.
– Szép, izmos tüzérhámos – mondta a pézsmabundás.
– De azért hamar megfő – állapította meg elégedetten a lengyelbundás.
– Hát, remélem – mondta a pézsmabundás.
– Egészen biztos, Endre bátyám. Ez a gidrány maximum ötéves.
– Honnan lehet azt tudni, Károly öcsém?

A lengyelbundás kése hegyével végigzongorázott a vigyorgó lófej fogsorán.

– A dolog úgy áll, hogy amelyik lónak már egy csikófoga sincs, az okvetlen idősebb négy és fél évesnél. Másfelől azonban, ha minden fogán megvan a kupa, akkor hat évnél fiatalabb – magyarázta Endre grófnak Károly gróf. És sóhajtva tette hozzá:
– A bélszínhez kéne hozzáférni, Endre bátyám.
– Én is azt szeretném, Károly öcsém.
– Kívül jó ressen.
– Belül véresen.
– Isten tudja – sóhajtott a lengyelbundás, miközben újra körbejárják a dögöt –, hogy merre lehet az a vesepecsenye.

A harmadik házba bevágott egy akna, s utána sokáig potyogott lefelé a malter- s üvegtörmelék. Rá se hederítettek, csak mentek körbe-körbe, míg csak a pézsmabundás meg nem állt, és a ló marjába bele nem bökte a cserkészkés hegyét.

– Itt – mondta határozottan.
– Ha a marjába vágnak bele – magyarázta –, akkor a rostélyos alatt, néhány ujjnyival a hátszín fölött okvetlenül megtalálják a vesepecsenyét.
– Honnan méltóztatod ezt tudni, Endre bátyám? – kérdezte a lengyelbundás elismeréssel.
– Franciaországi erdőségeimben többször trancsíroztam szarvasokat – válaszolta könnyedén a pézsmabundás.
– Hát akkor lássunk hozzá, Endre bátyám.
– Parancsolj, Károly öcsém.
– Te értesz hozzá, kedves bátyám.
– Te vagy a frissebb, kérlek.
– Viszont te vagy az idősebb.

Még egy kicsit noszogatták egymást, aztán megállapodtak, hogy Károly gróf a hátszín felől kezdi a munkát, Endre gróf pedig a lágyék irányából. Megfenték a késeiket, egyiket a másikon.

– Hát rajta, Endre bátyám – mondta Károly gróf jókedvűen.
– En avant, Károly öcsém – szólt Endre gróf lelkesen. Ezzel nekiestek a húsnak.

Endre gróf ötven-, Károly gróf negyvenéves volt. Mindkettőjük életében ez volt az első hasznos munkamozdulat, s méghozzá – a sors különös kegyelméből – olyan mozdulat, melyhez jól értettek… Nagy idők voltak eljövendők.


1948

Mondjuk az utolsó mondat nem öregedett jól, de ez nem Örkény hibája.

 

[Masztiff]

Mondjuk az utolsó mondat nem öregedett jól, de ez nem Örkény hibája.

Nem azt gondolta/várta '48-ban, ami lett...

 

[SirHiggins]

Még nem néztem meg, lehet bullshit

To view this content we will need your consent to set third party cookies.
For more detailed information, see our cookies page.

3. féltől származó sütik elfogadása

 

[Masztiff]

Még nem néztem meg, lehet bullshit

To view this content we will need your consent to set third party cookies.
For more detailed information, see our cookies page.

3. féltől származó sütik elfogadása

Miért lenne az? Én megnéztem a magyar kitüntetéseket, amelyek közül nagyapám megkapta ezek közül az erdélyi , illetve az I. vh-s frontharcos emlékérmet.

 

[SirHiggins]

Miért lenne az? Én megnéztem a magyar kitüntetéseket, amelyek közül nagyapám megkapta ezek közül az erdélyi , illetve az I. vh-s frontharcos emlékérmet.

Mert nem ismerem a csávót és mondhat ordas fasságot is akár

 

[Masztiff]

Mert nem ismerem a csávót és mondhat ordas fasságot is akár

Én sem ismerem, utána lehet(ne) nézni. De amíg néztem, nem mondott baromságokat, csak nekem uncsi volt, ezért megpörgettem.

 

[winter]

Sziasztok!
Tud valaki esetleg olyan weboldalt, ahol második világháborús magyar alakulatok hadinaplója/története kereshető/olvasható? Esetleg veszteségek, ilyen dolgok. Mintha futottam volna bele ilyenbe évekkel ezelőtt, de nem bírom előtúrni.

Konkrétabban a 4. hegyivadász zászlóalj érdekelne, 1944. szeptemberében Oláhléta környékén harcolt. Ez alapján az 1. hegyi tábori pótdandár 4. hegyivadász tábori pótzászlóaljára tudok gondolni.

 

[dudi]

Sziasztok!
Tud valaki esetleg olyan weboldalt, ahol második világháborús magyar alakulatok hadinaplója/története kereshető/olvasható? Esetleg veszteségek, ilyen dolgok. Mintha futottam volna bele ilyenbe évekkel ezelőtt, de nem bírom előtúrni.

Konkrétabban a 4. hegyivadász zászlóalj érdekelne, 1944. szeptemberében Oláhléta környékén harcolt. Ez alapján az 1. hegyi tábori pótdandár 4. hegyivadász tábori pótzászlóaljára tudok gondolni.

Sok sikert. Alig maradt fent ilyesmi , mert az akkori HM-nek azt azépületét ahol az egész akkori haderő ilyen iratait tárolták bombatalálatot kapott és elégett benne kb minden. Szinte kizárólag csak külföldi (főleg szovjet) kézre került iratok maradtak fent.
Ha mégis kutakodni szeretnél, itt próbálkozz: https://militaria.hu/adatb/leveltariuj/

 

[reich_und_roll]

Sziasztok!
Tud valaki esetleg olyan weboldalt, ahol második világháborús magyar alakulatok hadinaplója/története kereshető/olvasható? Esetleg veszteségek, ilyen dolgok. Mintha futottam volna bele ilyenbe évekkel ezelőtt, de nem bírom előtúrni.

Konkrétabban a 4. hegyivadász zászlóalj érdekelne, 1944. szeptemberében Oláhléta környékén harcolt. Ez alapján az 1. hegyi tábori pótdandár 4. hegyivadász tábori pótzászlóaljára tudok gondolni.

Szia!
Sajnos valóban nagyon minimális esélyekkel indulsz. Talán a még élő helyiektől, környékbeliektől juthatnál infókhoz, de gondolom nem Romániában laksz.
Az Erdélyért vívott harcokról még annyi konkrétum sem maradt fent, mint amúgy. Pár olyan kivételt leszámítva, mint Szabó Zoltán m.kir.főhadnagy összefoglaljója csak általánosságok.
Ha esetleg mégis sikeres lesz a kutakodásod kérlek ne felejtsd el megosztani itt a találtakat. Előre is köszi és sok szerencsét!

 

[SirHiggins]

Szia!
Sajnos valóban nagyon minimális esélyekkel indulsz. Talán a még élő helyiektől, környékbeliektől juthatnál infókhoz, de gondolom nem Romániában laksz.
Az Erdélyért vívott harcokról még annyi konkrétum sem maradt fent, mint amúgy. Pár olyan kivételt leszámítva, mint Szabó Zoltán m.kir.főhadnagy összefoglaljója csak általánosságok.
Ha esetleg mégis sikeres lesz a kutakodásod kérlek ne felejtsd el megosztani itt a találtakat. Előre is köszi és sok szerencsét!

Esetleg egy próbálkozás a román HM-nél?

 

[SirHiggins]

 

[SirHiggins]

 

[SirHiggins]

 

[reich_und_roll]

Esetleg egy próbálkozás a román HM-nél?

Lehet egy próbát megérne. Kis szerencsével pont egy normális palihoz kerülne a dolog és foglalkozna vele. A legtöbb helyen jól működnek ezek a dolgok. Oroszországból például nagyon korrekt infók, személyes tárgyak és egyebek jönnek a mai napig.

 

[Masztiff]

Azért kétségeim vannak. Én nem keverném össze a románokat az oroszokkal...

 

[SirHiggins]

Február 11.
Riadóztatták a házunkban lakó katonákat. Reggel az ukrán sebesültek vánszorogtak el. A wehrmachtosok csomagolnak, égetik a papírjaikat: szétosztották maradék ennivalójukat. Elköszöntek, és indultak a Horváth-kert felé. Helmuth ment utolsónak. Páncélököl a kezében. „Kitörünk…” – mondta komoran. A pincelépcső utolsó fokán visszafordult. Holnap itt lesznek az oroszok!

Már sötétedik, amikor besántikált egy fiatal ukrán. Combja, lábszára tele repeszdarabokkal. Az orvosunk most remekelt. Erős barackpálinkával itatta a sebesültet, aztán előkerült egy kozmetikuscsipesz. A barackpálinkával fertőtlenített.
Most nagyon bátor volt, de én is, mert összeszorított szájjal segítettem egy óra hosszat. Az előtérben ágyaztam neki. Belázasodott.

Február 12.
Reggel kimerészkedtünk az utcára. Megsüketültem? Rázom a fejem. Nem, nem süketültem meg, csak csend van. A régóta áhított csend!
Sehol senki. Minden irányba fordulok. A Krisztina tér, az Alagút felé, és akkor megláttam az első orosz katonát.
Az Alagút telve egymásra rakott kis terepjárókkal. Kétéltűekkel. A bejárat íve sérült, bombázták az oroszok. Ott kapaszkodott ki a romos autók fölött egy eddig nem ismert terepruhájú alak. Az első orosz katona!
Leugrott, s már fogta is a nyakába akasztott fegyverét, úgy jött a sarkon ácsorgó emberek felé.
Mindenki örvendezve, éljenezve fogadta. Mosolygott, de csak az arca. Sohasem felejtem el. Kissé ferde, szúrós szemek, kiálló pofacsontok, kormos ábrázat. Összességében kegyetlennek láttam.
Előkerült egy magyar katona, átadta a fegyverét. Az orosz barátságosan visszaadta. „Konyec” – mondta. Vége a háborúnak, vége, vége. Ezek a derék katonák harcoltak értünk is. Köszönöm, istenem. Megmaradtunk! Élünk!
1945. február 12., du.
Mindenki az ágy előtt ül… Csak ülünk fáradtan az örömtől, és várjuk az értünk is harcolt orosz katonát…
Csak ülünk… kétségbeesve a reggel látottaktól… Ez az Attila út? … Eltévednék, ha keresném… Hol széles, hol keskeny… leomlott házfalak torlaszolják. Minden ház sérült a bombáktól vagy a belövésektől… A tetőkön imitt-amott cseréptartó fabordázat, égnek meredő gerendák… üres ablakszemek… lecsüngő kapuszárnyak…
Sehol senki… Kopár holdbéli táj!
A Vérmező felé lótetemek… kiégett terepjáró, teherautó. A Horváth-kertben túloldalára billent tank.166 És mindenfelé holttestek a romok között az úton, különböző pózokban. Katonák, civilek… Tegnap, tegnapelőtt… napokkal ezelőtt élő emberek, akik valahova tartoznak, akiket valahol várnak. Csonttá fagyott hullák… Megfagytak, legalább nem szenvedtek annyit – motyogja nagypapa maga elé.
Másodnap. Élünk, ugyanúgy. Felmenni nem lehet, szovjet katonák kutatják át a házat… Egy katona beugrik ránk szegezett fegyverrel: „Nyemecki soldat?” Értjük, mit mond, derűsen nemet bólogatunk.

Harmadnap. A kis ukrán lázas, van gyógyszer. Időnként takargatom. Orvos lakótársunk nem észlel fertőzést. Fiatal, hamar felépül – mondja.
Valakinek eszébe jut a sebesült. A sebesült SS Soldat! Szólnak a következő járőrcsoportnak. A fegyvert tartó int, a többiek emelik is pokrócostul. Óvatosan utánuk megyek, legalább segélyhelyre kerül. De nem az utcára, hanem a kisudvarra kanyarodnak. A törmelék tetején egy lezuhant ajtó, arra rakják. A fegyveres felmegy a félemeleti lépcsőház ablakához, kényelmesen lövéshez készülődik.
A másik udvarra nyíló ajtóban állok, a rémülettől dermedten. A kis ukrán tekintete megkeres, mintha köszönetet mondana. Azután kisimul az arca, és szembenéz a fegyveressel. Lerohanok… A lövéssorozatot egy pincezugba kuporodva hallom. A jobb lator jut az eszembe… imádkozom és potyognak a könnyeim.

 

[reich_und_roll]

Február 11.
Riadóztatták a házunkban lakó katonákat. Reggel az ukrán sebesültek vánszorogtak el. A wehrmachtosok csomagolnak, égetik a papírjaikat: szétosztották maradék ennivalójukat. Elköszöntek, és indultak a Horváth-kert felé. Helmuth ment utolsónak. Páncélököl a kezében. „Kitörünk…” – mondta komoran. A pincelépcső utolsó fokán visszafordult. Holnap itt lesznek az oroszok!

Már sötétedik, amikor besántikált egy fiatal ukrán. Combja, lábszára tele repeszdarabokkal. Az orvosunk most remekelt. Erős barackpálinkával itatta a sebesültet, aztán előkerült egy kozmetikuscsipesz. A barackpálinkával fertőtlenített.
Most nagyon bátor volt, de én is, mert összeszorított szájjal segítettem egy óra hosszat. Az előtérben ágyaztam neki. Belázasodott.

Február 12.
Reggel kimerészkedtünk az utcára. Megsüketültem? Rázom a fejem. Nem, nem süketültem meg, csak csend van. A régóta áhított csend!
Sehol senki. Minden irányba fordulok. A Krisztina tér, az Alagút felé, és akkor megláttam az első orosz katonát.
Az Alagút telve egymásra rakott kis terepjárókkal. Kétéltűekkel. A bejárat íve sérült, bombázták az oroszok. Ott kapaszkodott ki a romos autók fölött egy eddig nem ismert terepruhájú alak. Az első orosz katona!
Leugrott, s már fogta is a nyakába akasztott fegyverét, úgy jött a sarkon ácsorgó emberek felé.
Mindenki örvendezve, éljenezve fogadta. Mosolygott, de csak az arca. Sohasem felejtem el. Kissé ferde, szúrós szemek, kiálló pofacsontok, kormos ábrázat. Összességében kegyetlennek láttam.
Előkerült egy magyar katona, átadta a fegyverét. Az orosz barátságosan visszaadta. „Konyec” – mondta. Vége a háborúnak, vége, vége. Ezek a derék katonák harcoltak értünk is. Köszönöm, istenem. Megmaradtunk! Élünk!
1945. február 12., du.
Mindenki az ágy előtt ül… Csak ülünk fáradtan az örömtől, és várjuk az értünk is harcolt orosz katonát…
Csak ülünk… kétségbeesve a reggel látottaktól… Ez az Attila út? … Eltévednék, ha keresném… Hol széles, hol keskeny… leomlott házfalak torlaszolják. Minden ház sérült a bombáktól vagy a belövésektől… A tetőkön imitt-amott cseréptartó fabordázat, égnek meredő gerendák… üres ablakszemek… lecsüngő kapuszárnyak…
Sehol senki… Kopár holdbéli táj!
A Vérmező felé lótetemek… kiégett terepjáró, teherautó. A Horváth-kertben túloldalára billent tank.166 És mindenfelé holttestek a romok között az úton, különböző pózokban. Katonák, civilek… Tegnap, tegnapelőtt… napokkal ezelőtt élő emberek, akik valahova tartoznak, akiket valahol várnak. Csonttá fagyott hullák… Megfagytak, legalább nem szenvedtek annyit – motyogja nagypapa maga elé.
Másodnap. Élünk, ugyanúgy. Felmenni nem lehet, szovjet katonák kutatják át a házat… Egy katona beugrik ránk szegezett fegyverrel: „Nyemecki soldat?” Értjük, mit mond, derűsen nemet bólogatunk.

Harmadnap. A kis ukrán lázas, van gyógyszer. Időnként takargatom. Orvos lakótársunk nem észlel fertőzést. Fiatal, hamar felépül – mondja.
Valakinek eszébe jut a sebesült. A sebesült SS Soldat! Szólnak a következő járőrcsoportnak. A fegyvert tartó int, a többiek emelik is pokrócostul. Óvatosan utánuk megyek, legalább segélyhelyre kerül. De nem az utcára, hanem a kisudvarra kanyarodnak. A törmelék tetején egy lezuhant ajtó, arra rakják. A fegyveres felmegy a félemeleti lépcsőház ablakához, kényelmesen lövéshez készülődik.
A másik udvarra nyíló ajtóban állok, a rémülettől dermedten. A kis ukrán tekintete megkeres, mintha köszönetet mondana. Azután kisimul az arca, és szembenéz a fegyveressel. Lerohanok… A lövéssorozatot egy pincezugba kuporodva hallom. A jobb lator jut az eszembe… imádkozom és potyognak a könnyeim.

“Csak ülünk fáradtan az örömtől, és várjuk az értünk is harcolt orosz katonát…” ez a remek visszaemlékezés nem a kommunizmus alatt íródott ugye?

 

[SirHiggins]

Negyednap. Reggel beköszön egy derűs szovjet katona, szétnéz, mi is mosolygunk. A nagypapa mindkét kezét nyújtja parolára…
A látogató megelégszik a ballal, egyben lecsatolja a karóráját… Jön végig a soron, mindenki engedelmesen tartja a csuklóját. Egyik órában gyönyörködik, az alkarján sorakozó három másik mellé csatolja. A többit a zsebébe gyömöszöli, és derűsen kimegy.
Nagypapa még előbb nyugtatgatott bennünket. A fegyveres az a patruj, a katona meg a ruszki – csillogtatta apjának a 14-es világháború egyik hadifogolytáborában szerzett tudását. Jó emberek ezek, semmi bajunk nem történhet…
Most elképedten hallgat velünk együtt. Na, öreg – szólal meg a nagymama –, most mit tudsz mondani? Mi csak kifogtunk egy kleptomániást?

Ötödnap. Már többen jönnek, ordítozva követelőznek, így előkerül még néhány dugi óra. Nincsen időmérőnk. Most mi lesz?
A kisbaba mamája vigasztal: Az én kicsikém a szokott időben éhes, a szokott időben kell tisztába tenni. Mérjük hozzá az időt! Nevetünk. Jó ötlet… Hát ilyen egyszerű az élet!
Nem tudom, hányadika van, nincs naptáram… Nem tudom, mennyi az idő, nincsen órám… Nem írhatok a lépcsőházban… A ruszkik jönnek. Üres kézzel lakásvizitbe mennek megrakottan.
Beszélgetünk. Barbár, háborús szokás, a győztes jutalma, a szabad rablás.168 Ez ma is él! Csomagot is küldhetnek haza. De mi lesz a nagy ajtónyi velencei tükör sorsa, amit három ruszki vigyázgatott le a félemeletről? Feldarabolt budai szuvenír?! Az asszonyoknál betelt a mérték. Igazolást fogalmaznak: Ezt a házat már többször kirámolták. Igazolja? A munkácsi újságíró hüledezve fordítja oroszra… Most már csak egy aláírás kell.
Rögtön cselekedtek. Négyen, terebélyesek elállták a lépcsők alját. Piszmog,169 piszmog… kiabálták a következő csoportnak a papírt lengetve. Felkínálták a tollat is.
Az egyik katona elolvasta… piszmog széjjeltépte… az asszonyokat félretolta, a tollat zsebre vágta, és megindultak a lépcsőn felfelé.
Az egyik KIC-fiú vihogni kezdett, de egy jótékony kéz hátulról befogta a száját.
Beszélgetünk. Csitítgatjuk a mérgelődőket. „Mit várhatunk ezektől?” Hiszen az ellenség hátországában vannak!
A szabad rablás ideje, úgy tudom, három nap. De ez a zabrálás már napok óta… hetek óta… egy örökkévalóság óta tart!
Hogy örültünk nekik… Első pillanatokban a szabad levegőt, a csendet, az életben maradás örömét hozták.
Eddig az ellenséges bombázástól féltünk. Érdekes, nem a pilótáktól, hanem a repülőgépektől.
Nem a géppuskázó katonától, hanem a géppuskától.
Most az ember-ellenségtől félünk, aki szemtől szembe támad. Megfoszt a maradék otthontól, erkölcsi értékeinktől. Jaj, még ezt is ki kell bírni? Félünk! Most sokkal jobban félünk! A győztes kíméletlenségével, bosszúállásával szemben mi, a védtelen vétlenek!

Viszik a nőket! Nem hittünk a villámként terjedő híreknek. Mindenesetre beágyaztak négyünket. A fiúk szemmel tartották a kaput, ha robogtak lefelé, mi már húztuk fejünkre a takarókat, párnákat.
Hírek közelről: A Pauler utcában agyonlőttek egy, a lányát védelmező édesanyát. Szemben a kisházban megfenyegették a lakókat, kézigránátot dobnak a pincébe, ha nem küldik ki a lányokat… erre kituszkoltak két zokogó fiatal lányt.
Három napnál tovább nem bírtuk a levegőtlen reszketést.
Újabb hír: A fiatalasszonyokat nem bántják. Tudtuk, csak szalmaszál, de belekapaszkodtunk… Jött az elcsúfítás korommal, rúzzsal kiütésfoltok, ócska fejkendő… Azután a férjkeresés. Én egy bátran fogadkozó KIC-fiú mellé ültem.