Tegnap reggel bejött egy katona, vidáman körülnézett. Este részegen botorkált vissza. Pont előttünk állt meg. „Davaj! davaj!” – ordította.
Nem mertem felpillantani, csak egy pisztolyt lóbáló kezet láttam.
A „férjem” rémülten elhúzódott, anyám kezét tördelve magyarázta, néhány cseh szóval: „Beteg a lányka.” Davaj! Elkapta a csuklómat. Végigfutott az agyamon, nem megyek, ha rám fogja a fegyverét sem. De mi lesz itt, ha dühében lövöldözni kezd? Rángatott, még kapaszkodtam a padban, amikor orosz vezényszó harsant a pinceajtóból. Ott állt a kapitány, aki a ház egyik utcára nyíló kis üzletében tanyázott le.
A részeg a hang irányába fordult… vigyorgott, rángatott tovább. Aztán már egy lendülő csizmaszárat láttam, meg egy földre puffanó testet. Felkapaszkodott… Újra lendült a csizma… és újra, és újra. A ruszki kapitány kirugdalta a ruszki katonát az óvóhelyről. A munkácsi ment ki észrevétlenül, és kérte a segítségét.
Neki mondta a kapitány keserűen: otthon tanító, távoli kolhozokból besorozott legénységet kapott. A primitív, garázda hordát csak így tudja féken tartani. Még mindig a köszönet és a hála szavait motyogom. A félelemtől, a történtektől nem tudok szabadulni.
Ma megkeresett a „férjem”. Pirulva szégyenkezett az elhúzódó mozdulat miatt. – Az a mozdulat döbbentett rá, hogy az enyéim között magamra maradtam. – Csak annyit válaszoltam, nem történt szerencsére semmi baj… Elég szenvedés ez neki így is. Érdekes, milyen gyáva a mi férfinépünk. Inkább a nők járnak vízért, lóhúsért.
Úgy látszik, a Dobó Istvánok, Bornemisszák a frontra mentek. Itthon csak az egri nők maradtak…
Üzenetet kaptunk. Holnap délelőtt mise a templomban. Már nagyon vártuk.
Verik a vascsöveket, ez most a harangszó! Megindul az emberáradat. Letisztogatott kabátok, átdörzsölt cipők. Lecsutakolt gyerekek. Rendbe rángatott frizurák. Zsúfolásig megtelt a tornyán, falán sérült, tisztára sepregetett Isten Háza. A kapuknál is jócskán állnak.
Csengetnek… bejön a plébános úr két felnőtt ministránssal… de nem marad az oltárnál, rögtön indul… a szószékre megy… Biztos néhány szóval köszönt bennünket.
Megszólal. Köszörüli a torkát: imádkozzunk a szerencsétlenül járt asszonyainkért és lányainkért!
Pillanatnyi csend… majd egyszerre felsír a templom… Olyan erővel, hogy szinte a falak is beleremegnek. Hangosan zokognak az asszonyok… A férfiak arcán csorog a könny, az időseknek elcsuklik a hangja, a gyerekek riadtan bújnak a szüleikhez. A fájdalom zsoltára ez… Uram, hallod? … Jézus útját járjuk, botladozunk a kereszt súlya alatt! Én nem kérdezem… hogyan lehet? … miért? … Nem nyitom ki pörös számat, nem kérdezek … csak felpanaszlom, alig bírjuk már!
A fájdalom zsoltárát, Uram, hallod? … Sebeink szakadnak fel. Az örökös halálfélelem… Az eddig összeszorított szájjal viselt nélkülözések… A ki nem beszélt sérelmek… Távol a férfiak pusztulása, itthon az életadó nők meghurcolása… Meg nem születhető gyerekek … üres magyar bölcsők?!
Uram, emeld áldásra eddig bennünket, bűnösöket sújtó jobbodat! Jézusom, bátoríts minket a keresztúton! Szilárdítsd meg már-már megingó hitünket a feltámadásban!
Boldogasszony – Jézus végrendelete óta anyánk-anyánk vagy, vigasztalj meg minket – Boldogasszony, Országalapító István királyunk felajánlása óta Királynénk vagy, óvd meg országodat! Imádkozzál értünk!
Jaj, csak el ne felejtsd szegény magyarokat!
A mise végére nincs szipogás és orrfújás… Lecsendesedtünk. Reménykedve énekeljük a Himnuszt. Együtt, egymás kezébe kapaszkodva…
Kifelé menet nézem barátnőm arcát, a könnyek nyomán két rózsaszínű csík. Ez a bőre színe? A szürkés réteg pedig… „Mit nézel?” – kérdezi… „Azt hiszed, te nem ugyanígy festesz? Hát tudtunk meg ráértünk mosakodni eddig?”
Nem mertem felpillantani, csak egy pisztolyt lóbáló kezet láttam.
A „férjem” rémülten elhúzódott, anyám kezét tördelve magyarázta, néhány cseh szóval: „Beteg a lányka.” Davaj! Elkapta a csuklómat. Végigfutott az agyamon, nem megyek, ha rám fogja a fegyverét sem. De mi lesz itt, ha dühében lövöldözni kezd? Rángatott, még kapaszkodtam a padban, amikor orosz vezényszó harsant a pinceajtóból. Ott állt a kapitány, aki a ház egyik utcára nyíló kis üzletében tanyázott le.
A részeg a hang irányába fordult… vigyorgott, rángatott tovább. Aztán már egy lendülő csizmaszárat láttam, meg egy földre puffanó testet. Felkapaszkodott… Újra lendült a csizma… és újra, és újra. A ruszki kapitány kirugdalta a ruszki katonát az óvóhelyről. A munkácsi ment ki észrevétlenül, és kérte a segítségét.
Neki mondta a kapitány keserűen: otthon tanító, távoli kolhozokból besorozott legénységet kapott. A primitív, garázda hordát csak így tudja féken tartani. Még mindig a köszönet és a hála szavait motyogom. A félelemtől, a történtektől nem tudok szabadulni.
Ma megkeresett a „férjem”. Pirulva szégyenkezett az elhúzódó mozdulat miatt. – Az a mozdulat döbbentett rá, hogy az enyéim között magamra maradtam. – Csak annyit válaszoltam, nem történt szerencsére semmi baj… Elég szenvedés ez neki így is. Érdekes, milyen gyáva a mi férfinépünk. Inkább a nők járnak vízért, lóhúsért.
Úgy látszik, a Dobó Istvánok, Bornemisszák a frontra mentek. Itthon csak az egri nők maradtak…
Üzenetet kaptunk. Holnap délelőtt mise a templomban. Már nagyon vártuk.
Verik a vascsöveket, ez most a harangszó! Megindul az emberáradat. Letisztogatott kabátok, átdörzsölt cipők. Lecsutakolt gyerekek. Rendbe rángatott frizurák. Zsúfolásig megtelt a tornyán, falán sérült, tisztára sepregetett Isten Háza. A kapuknál is jócskán állnak.
Csengetnek… bejön a plébános úr két felnőtt ministránssal… de nem marad az oltárnál, rögtön indul… a szószékre megy… Biztos néhány szóval köszönt bennünket.
Megszólal. Köszörüli a torkát: imádkozzunk a szerencsétlenül járt asszonyainkért és lányainkért!
Pillanatnyi csend… majd egyszerre felsír a templom… Olyan erővel, hogy szinte a falak is beleremegnek. Hangosan zokognak az asszonyok… A férfiak arcán csorog a könny, az időseknek elcsuklik a hangja, a gyerekek riadtan bújnak a szüleikhez. A fájdalom zsoltára ez… Uram, hallod? … Jézus útját járjuk, botladozunk a kereszt súlya alatt! Én nem kérdezem… hogyan lehet? … miért? … Nem nyitom ki pörös számat, nem kérdezek … csak felpanaszlom, alig bírjuk már!
A fájdalom zsoltárát, Uram, hallod? … Sebeink szakadnak fel. Az örökös halálfélelem… Az eddig összeszorított szájjal viselt nélkülözések… A ki nem beszélt sérelmek… Távol a férfiak pusztulása, itthon az életadó nők meghurcolása… Meg nem születhető gyerekek … üres magyar bölcsők?!
Uram, emeld áldásra eddig bennünket, bűnösöket sújtó jobbodat! Jézusom, bátoríts minket a keresztúton! Szilárdítsd meg már-már megingó hitünket a feltámadásban!
Boldogasszony – Jézus végrendelete óta anyánk-anyánk vagy, vigasztalj meg minket – Boldogasszony, Országalapító István királyunk felajánlása óta Királynénk vagy, óvd meg országodat! Imádkozzál értünk!
Jaj, csak el ne felejtsd szegény magyarokat!
A mise végére nincs szipogás és orrfújás… Lecsendesedtünk. Reménykedve énekeljük a Himnuszt. Együtt, egymás kezébe kapaszkodva…
Kifelé menet nézem barátnőm arcát, a könnyek nyomán két rózsaszínű csík. Ez a bőre színe? A szürkés réteg pedig… „Mit nézel?” – kérdezi… „Azt hiszed, te nem ugyanígy festesz? Hát tudtunk meg ráértünk mosakodni eddig?”
