Amikor nagyapám elindult a lengyel seregbe – Családtörténet '39
Lengyel-magyar nagyapám néhány hónap híján száz évet élt. Ha vasárnaponként hozzánk beszélt, az olyan volt, mintha visszarepültünk volna a húszas, harmincas évekbe. Így tudhatom azt is, hogy ma nyolcvan éve már úton volt, hogy csatlakozzon a lengyel hadsereg élet-halál harcához a náci Németország ellen.
Írta: Nizalowski Attila
A második világháború a családunkban szeptember 2-val kezdődik, és az áldozatok közt egy nácira is kegyelettel gondolunk. Sokan persze nem tartják már számon a felmenőik életét. S ahogy bomlanak a hagyományos intézmények, mint maga a család, hamarosan végképp eltűnik a magánemlékezés, hogy helyet adjon a tavaszi slágerlistákból, filmes kronológiákból, az autó- és televíziókészülék-fejlesztés mérföldköveiből álló új, személytelen historizmusnak.
Az, hogy a rokonainkról mi az átlagosnál többet tudunk, elsősorban azért van, mert nagyapám néhány hónap híján száz évet élt.
Ha vasárnaponként hozzánk beszélt, az olyan volt, mintha visszarepültünk volna a húszas, harmincas évekbe.
Másfelől pedig nagyapám mintha tizenéves korától tudatosan készült volna az új háborúra. Az életét ennek megfelelően lépésről lépésre tudatosan építgette és dokumentálta. Ma is megvan például az 1930-as évekből a lengyel útlevele a ki- és beléptetések pontos földrajzi és időbeli koordinátáival, vagy mondjuk a rehabilitáló hatvanas évekből Henryk Grochulski nagykövet és nejének meghívója a tizenkilenc órai koktélra. De kezdjük az elején.
*
Hirdetés és fotográfiák (Fortepan) a nagy 1910-es budapesti repülős találkozóról
Wladimir Czesław Niżałowski a dédapám volt. Lwówban (Lembergben) született, ami lengyelek, ukránok, fehéroroszok, ruszinok, zsidók, magyarok, örmények és németek sokkultúrájú, gyönyörűséges városa volt a Monarchia idején. A századfordulón érkezett Magyarországra, ahol akkoriban negyvenezer lengyel élt, a legtöbbjük Budapesten. Wladimir belépője a politikai válságtól sújtott, kelletlen magyar hétköznapokba mindazonáltal szokatlanul hangosra sikeredett.
Nem kisebb orgánum, mint a Népszava 1906. évi 238. száma foglalkozott dédapámmal.
„
Fischler és Társa kőbányai lécgyárában egy Rock Albert György nevű, Lengyelországból ideszakadt örökfekete bandista volt az, aki a cégnek kegyében lévén, maga tüzelte fel a munkáltatót, hogy ne adjon meg a munkások követeléséből semmit s adja ki a könyveiket, amire ez a batyuzásból gyárossá vedlett úr be is ugrott. Sőt annyira megy ez a szörnyszülött, hogy a sztrájkbontó munkát végző segédmunkásoknak nyakra-főre hozatja a vutkit, hogy így az éjjel-nappal sztrájktörő-munkát végző szerencsétlen napszámosok elernyedt tagjaiba egy kis »életet« öntsön az alkohollal. Ajánljuk az összmunkásságnak ezt a jómadarat a figyelmébe. A sztrájkbontó munkát végzőket Cserniczki, Csernichovszki és Nizsalovszkinak hivják s velük tart három asszony is, részben ezek feleségei.”
Az írás pont úgy hangzik és pont olyan mulatságos, mintha a Háromgarasos operából ollózták volna ki. Brecht éles szemmel látta meg és tette nevetség tárgyává az álszent baloldali újságírást. Dédanyámról, az összmunkásság rózsaszín álmait hatodmagával romba döntő sztrájktörőről azonban másféle emlékeket őrzünk. A dunántúli Pátka családból származott, melynek tagjai már az 1630-as évek elején evangélikus lelkészt követeltek egyházuktól. A cikk idején meg épp első gyermekét, Éva nénit hordta a szíve alatt.
A századelőn a kőbányai lengyelség vezetője Szapáry Pál gróf volt. Lengyel feleségére még csak-csak emlékeznek a maiak, de magára a lengyelbarát grófra már senki. Történetünk szempontjából azért fontos alak, mert
jelentős összeget adott Wladimirnak, hogy repülőépítésbe kezdjen a Rákos-mezőn.
A pénzből hangárt bérelt, két motort hozatott Angliából, és tervezte-építgette gépét. Az
Újság 1910. évi 166. száma a „nagy aviatikai meeting” utáni riportjában így adott hírt erről:
„
A közeli huszonegyesben egy szimpátikus fiatalember dolgozik. Nizalowski Czeslaw, egy budapesti elektrotechnikus. A gépe biplánnak készül, még csak a két szárnya van meg. A munkáját Szápáry Pál gróf finanszírozza, a ki a szabadalmat is megvásárolta.”
Szapáry Pál gróf és lengyel felesége
A történet csúfos kudarccal zárult. A magát modern Széchenyinek képzelő, jó szándékú gróf körül 1912-ben több millió koronás pénzügyi botrány robbant ki. Hitelezői polgári és bűnügyi kereseteket indítottak ellene, s a követelésörvény minden ingóságát és ingatlanát magával ragadta. A repülőépítéssel kapcsolatos álmoknak ezzel vége szakadt, Wladimir pedig visszatért polgári munkájához, az aranyozáshoz és képkeretgyártáshoz. A fordulatról az 1912/84. számában szintén az Újság számolt be, de már egész más hangon, mint amilyen a korábbi volt:
„
Másik biztató és reményekre jogosító körülményre kell még felhívnom a figyelmet és ez az, hogy a Járitz és Nizsalovszky-féle konstruktőrök kipusztultak a Rákoson. Ma már nem jönnek ki egyesek két-három seprőnyéllel meg két gummi nélküli bicziklikerékkel a Rákosra, mint valamikor, hanem meglepően kész dolgokat látunk az új emberek munkájában is.”
A gúny és káröröm szót sem érdemel, a versenytárs bukása a fokozott izgalomban – melyben naponta kockáztatták az életet – könnyen szül meggondolatlan nyilatkozatot. Ám kiérződik az idézetből valami másféle gyűlölet is, akárcsak a Népszava írásából.
Nem csoda, hogy az első világháború után a lengyelség zöme visszatért hazájába.
A templomépítés évtizedes terhe az itt maradó kevesekre hárult. A háború előtt Szapáryéknak köszönhetően az aprócska Conti-kápolnát használták a lengyelek a Liget tér közelében. Már ekkoriban megindult a gyűjtés saját intézmény építésére, mégpedig Baranski Gyula ügyvéd vezetésével, aki fővárosi keresztényszociális politikus volt. Áldozatos életműve mára ugyancsak feledésbe ment. Pedig bátran ment neki az alkalmanként 4-10 ezer koronáért felolvasó Adynak is, amikor az korrupt módon elhappolta a rászorulók elől a kétezer koronás, szociális célú Ferenc József Koronázási Jubileumi Díjat. Baranskira emlékezni egyébként azért kell, mert a templomépítésre a pénz jó része – a hiedelmektől eltérően – nem Amerikából, hanem magyaroktól és magyar hatóságoktól érkezett.
A lengyel katolikus templomot Cezare Orsenigo pápai nuncius 1926. november 24-én szentelte be. August Hlond, Lengyelország bíboros-hercegprímása 1930-ban kereste fel. A legendárium szerint másik dédapám, Novák Szaniszló gyakran gyalogolt ki a Ferencvárosból Kőbányára, hogy kivegye a részét az építéséből kétkezi munkával. Wladimir azonban 1912-ben római katolikusról áttért felesége vallására, az evangélikus hitre. Nekik az 1931-ben elkészült, csodaszép Kápolna téri templomban maradt emlékük, az oltárkép többméteres kerete Nizalowski-adomány.
Wladimir fia, a nagyapám kilencven évvel később is büszkén emlegette, hogy gyerekként húzhatta a harang kötelét. Ez azért fontos momentum, mert a harmincas évekkel kapcsolatban
szinte sosem halljuk, hogy a templomépítés hogyan segítette át az akkoriakat a trianoni traumán.
Ekkoriban emelték sok-sok külvárosi templom mellett a Haller utcait is, ahova Novákék jártak, merthogy nem kizárólag Kőbányán imádkoztak a polákok.
De másféle világra szóló események is történtek az évtized folyamán. Nagyapám 1933-ban Teleki Pál csapatában közreműködött a Gödöllőn megrendezett Cserkész Világdzsembori szervezésében, amiért a későbbi miniszterelnöktől oklevelet kapott. 1935 nyarán a Spała városában tartott 25. jubileumi cserkész dzsemborin vett részt, itt a néhány héttel korábban elhunyt Józef Piłsudski marsallt gyászolták. 1938-ban pedig az Eucharisztikus Világkongresszus vendégeivel járta a magyar fővárost, hogy aztán haláláig őrizze az ekkor szerzett könyvecskéket, aláírásokat és szuvenírt.
*
Nagyapám pilóta felszerelésben
Ezzel megérkeztünk a lényeghez, hogy miként készítette fel magát nagyapám az életcéljai teljesítésére.
Mindössze 19 éves volt, amikor 1934-ben visszahonosítással lengyel útlevelet szerzett,
apja ugyanis osztrák állampolgár volt. Lembergbe és Varsóba utazott újjáépíteni a kapcsolatokat az ottani rokonokkal, köztük Franciszek Niżałowskival, aki sok más családtaghoz hasonlóan katona és jogász volt. Pályája Magyarországon indult, Bécsben teljesedett ki, végül a szabad Lengyelország hadserege Legfelsőbb Katonai Bíróságának első elnöke lett. 1937-ben hunyt el, néhány iratát és fényképét mi őrizzük. Nagyapám vélhetően általa kapott magas szintű oktatást Lengyelországban.
Varsóban érettségizett, kijárt egy katonaiskolát, 1938-ban pedig a kiképzésre fejlesztett RWD 8 típusú gépen 142 óra repülést teljesített. Irigyei gyakran mondogatták a rendszerváltás után, hogy háborús élményeit kitalálta. Valójában nem a haditettek, hanem az a csoda, hogy úgy menetelt át a megelőző évtizeden, mintha tudta volna, hogy a végén egy nagy háború jön, és neki dolga lesz ott.
A cikk további része itt:
https://mandiner.hu/cikk/20190902_lengyel_csaladtortenet