Egy bajt már látok. Az A400M rákfenéje is a hajtómű, ami katonai gépeknél józan költségvetésnél nem lehet vadonat új, kifejlesztés alatt álló típus.
Itt ugye adott egyszerre négy darab olyan erőforrás, aminek fejlesztési költségei kizárólag ezt az egyetlen projektet terhelik, a tapasztalatok pedig nem állnak rendelkezésre máshonnan.
Más típusoknál (C-130J, C-27, Kawasaki C2, C-5M, C-17, Il-76TD/MD-90, CASA-gépek, KC-390) a hajtómű már egy kiforrott, kifejlesztett megoldás. Vagy megoszlik más gépek közt, lásd 747-8 és 787.
Ennél az új orosz nagygépnél annak a PD-14-esnek a leendő nagytestvérét (PD-35) akarják majd alkalmazni, amiből még csak egyetlen példány repült egy Il-76-os repülő próbapadon.
Azaz egy nagy és drága gépbe négy nagy és drága, egyelőre még nem is létező hajtóművet akarnak betenni.
És ne feledjük, a hajtómű fejlesztések nyilván nem állhatnak meg, de egyelőre a jelenkori trend nyugaton is sajna az, hogy a paraméterek bámulatosak, az üzembiztosság meg még nem az igazi.
Egyelőre a Pratt&Whitney PW1000G gear-je törik, a legújabb RR Trenteknek és a híresen megbízható GE-Snecma CFM56-os család LEAP hajtóműveinek is sok a gondja. Ahogy a GENx-nek is volt.
Nyílván volt, mondhatjuk erre, ahogy azt is, hogy ezek a hibák természetes velejárói ezeknek az újításoknak, melyeket meg kell ismerni és ki kell javítani őket.
Csakhogy az a baj, hogy a mai hajtóművek kacifántos hibái a sokezer órás tervezések után jönnek elő, fokozva ezzel a költségeket. Azokat a költségeket, amelyeket a civil eladásokból idővel vissza lehet termelni.
De a Szlont gép hasonló elszállásait ki fogja majd finanszírozni?
