Kár, hogy nem olvasható a cikk.
Rea Milla modell: "Akik a gyűlölködő kommenteket írják, azok vannak kevesebben"
"Kezdek egyre jobban hasonlítani a magyarokhoz. Nemrég azon kaptam magam, hogy én is elkezdtem sorolni, milyen borzasztó napom volt" - mondja Rea Milla a HVG-nek. A szomáliai származású, de nemrég magyar állampolgárságot szerzett modell már több helyen dolgozott a világban, mégis csak Magyarországon érzi otthon magát.
HVG: Azt kérte, hogy csak a modellként viselt nevét használjuk a cikkben, miért?
Rea Milla: Azért váltottam nevet, mert voltak, akik fenyegettek Szomáliából. Az interneten, a közösségi médiában megtalálták a képeimet, és üzeneteket küldtek, hogy nekem szomáliai lányként nem lenne szabad modellkednem, szégyelljem magam. Ezért döntöttem így, hogy megvédjem magam.
HVG: Tudnának itt, Magyarországon ártani önnek?
R. M.: Szerencsére Magyarországon nincs nagy szomáliai közösség, akik vannak, azok nem tartják a kapcsolatot velem, számukra én elveszett lány vagyok. De azt sem szeretném, hogy a családomat Szomáliában bántódás érje.
HVG: Ott a nőknek nem sok lehetőségük van, önt mégis tanulásra biztatta az édesanyja.
R. M.: Amikor anyukám fiatal volt, még nem nyert teret a radikális iszlám az országban úgy, mint most. Tanulhatott, nem hordott kendőt, fényképeken láttam, hogy nagy afrofrizurát és nadrágot viselt. Szóval kicsit belekóstolhatott másfajta életbe, voltak vágyai, amelyek nem teljesülhettek, mert megváltozott a helyzet az országban, és férjhez ment. De nekünk más életet akart.
HVG: Többször elmesélte egy évig tartó menekülésének történetét, ami nyilván fájdalmas emlék, mégis olyan, mintha a küldetése lenne, hogy beszéljen róla.
R. M.: Sok félreértés van a menekültekről, hogy felveszik a segélyeket munka nélkül, vagy ellenkezőleg, hogy elveszik az itteniek munkáját. Azért gondolják így sokan, mert nem ismerik a menekültek életét. Akármennyire fájdalmas újra és újra átélni, már akkor megérte elmondani a történetemet, ha csak egy ember többet fog tudni erről, és megváltozik a gondolkodása.
HVG: Az érkezése után nem sokkal kezdődött a kormány menekültellenes kampánya itthon. Hogy élte meg ezt az időszakot?
R. M.: Nehéz volt, de úgy tapasztaltam, hogy akik a menekültellenes plakátokat készítik, akik a gyűlölködő kommenteket írják, azok vannak kevesebben. Lehet, hogy azért, mert az emberek látták rajtam, hogy nyitott és kíváncsi vagyok, hogy nem akarok elvenni senkitől semmit, vagy egyszerűen csak szerencsém volt, de többször tapasztaltam kedvességet és segítő szándékot. Persze előfordult olyan is, hogy egy nő a kislányával az utcán odaszólt, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Szomáliában is megtapasztaltam, hogy az emberek bántották egymást, csak azért, mert más klánból jöttek, így ez sem volt újdonság.
HVG: Miért tért át a kereszténységre?
R. M.: Vallásosan neveltek, imádkoztam otthon, olvastuk a Koránt. Amikor idejöttem, egy ideig még tartottam az iszlám szokásait, hordtam a kendőt. De sok kérdés volt bennem, amikre nem találtam választ. Aztán megismerkedtem valakivel, akivel sokat beszélgettem a vallásokról. Végül a kereszténység mellett döntöttem, amit sokáig nem mertem elmondani a családomnak. Amikor elmondtam, igyekeztek megérteni, de azzal is megpróbálkoztak, hogy visszatérítsenek. Ott, ahol ők élnek, nehéz ezt megérteni.
HVG: Hogyan érez a Szomáliában maradt családtagjaival kapcsolatban?
R. M.: Úgy nőttem fel, hogy soha nem én vagyok az első, hanem a családom. Nem abban gondolkodtam, hogy mi jó nekem, hanem, hogy mi jó a családnak. Aztán idejöttem, és elértem mindent, sőt még többet is, mint amit valaha kívántam, munkát, tanulási lehetőségeket, egészségügyi ellátást. De a családom még mindig Szomáliában él, nagyjából ugyanabban a helyzetben, mint korábban. Segítem őket, ahogy a Svédországban élő húgom is, de néha bűntudatom van, amiért mindenem megvan.
HVG: Amikor arról kérdezték, mi önnek a legfurcsább itt, az állandó panaszkodást említette.
R. M.: Már kezdek ebben is egyre jobban hasonlítani a magyarokhoz. Nemrég azon kaptam magam, hogy én is elkezdtem sorolni, milyen borzasztó napom volt. Gondoltam is magamban, hogy álljunk meg, hogy is kezdtem ezt a mondatot?
HVG: Megszokta már, hogy megnézik az utcán?
R. M.: Megszokni nem lehet, de el lehet engedni. Olyan is volt, hogy lefotóztak az utcán. Régen nagyon zavart, hogy megbámulnak, de már nem foglalkozom vele. Nincs értelme ezen idegesíteni magam, a többség jó szándékú, ha megjegyzéseket tesznek, azokat sem rosszindulatból teszik, nem szabad ezeken megsértődni.
HVG: Sikeres modell, jól beszél angolul. Nem gondolkodik azon, hogy külföldön folytatja?
R. M.: Modellként dolgoztam már több helyen eddig is, de mindenkinek van otthona. Nekem ez Magyarország. Akármennyire mondogatták is egyesek, amikor nemrég megnyertem az év modellje díjat, hogy miért nem magyar lány nyert, nekem akkor is ez az otthonom. Dolgozni szeretnék külföldön, de élni nem.
HVG: Majdnem tíz éve jött el otthonról. Tervezi, hogy esetleg hazalátogat?
R. M.: Egy ideig tervezgettem, de attól féltem, ha hazamegyek, ott fognak tartani. Nem rossz szándékból, hanem mert úgy gondolják, maradjak ott, ahova tartozom. Ki tudja, vissza tudnék-e jönni? Túl sok a vesztenivalóm, a párom, a munkám, az egész itteni életem. Viszont az anyukámat szeretném idehozni látogatóba, hogy megismerje az itteni életemet, és kivizsgáltassa magát, mert az itteni orvosok sokkal jobbak. Tíz éve nem találkoztunk, nagyon hiányzik.