Nem tudom, olvastad-e a Most és mindörökké-t, de abban van egy rész,ami eléggé megragadt bennem. Így emlékszem rá:Náluk a harctervezés nem más mint egy marha nagy protokoll halmaz.Ami hatékonnyá teszi ezt a rendszert az az,hogy nem a protokollhoz igazítják a gyakorlatot hanem agyakorlathoz a protokollt így a protokollok harmóniában vannak a legfrisebb tapasztalatokkal és kihívásokkal nem pedig azok felett azoktól teljesen függetlenül léteznek.
A csendes-óceáni hadszíntéren egy amerikai hadosztály (vagy valamilyen magasabbegység) kétcsillagos tábornok parancsnoka (aki egyébként katonai zseni) éppen eltávon van amikor megkapja a helyettese (aki egy sokkal tehetségtelenebb, aminek tudatában is van, ezért bizonytalan magában, és a vőrgy meg mindenki által lenézett dandártábornok), hogy egy szigetet kell elfoglalniuk. Reménykedik az ipse, hogy visszajön a pk, és neki csak végre kell hajtania a parancsokat (amiben mindig jó volt), és nem neki kell levezényelnie a hadműveletet (amit önállóan még sohasem csinált). Viszont a zseni nem érkezik meg, a beosztottjaitól körülvéve, az utolsó pillanatig kivárva, (Uram, mi a parancs?) de végül teljesen leizzadva, tele a kudarctól való félelemmel megindítja a támadást - ahogy azt ilyen esetre a West Pointon tanulta. Úgy emlékszem, tüzérségi előkészítést kér, majd megindítja a csapatokat. A lehető legkevesebb veszteséggel óriási győzelmet arat. (A felettese őrjöng.)
A projektmenedzsment tudománya, de a minőségirányítás/biztosítás is az amerikai hadseregtől származik, ott jöttek rá a szükségességére. Ha elég rugalmasan használod a sztenderdeket (mint ahogy mindkettő esetében hangsúlyozzák is, hogy az alkalomhoz kell megválasztani a megfelelő eljárásokat, eszközöket, miközben a birtokodban van az összes.
Ezeket azért írtam le, mert ezért sikeresek: a korábbi legjobb tapasztalatokból (best practice) építenek fel egy olyan szabályzat rendszert, amiből a körülményeknek megfelelően kiválasztják a legjobbat. És ez nem csak a seregben, hanem a polgári életben is működik.