Hát, hogy próbálták az utódállamokban érvényesíteni az akaratukat, az szerintem annak számít.
"A Kollektív Biztonsági Szerződést[3] (DKB) 1992. május 15-én Taskent városában írta alá Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán. 1993. szeptember 24-én Azerbajdzsán, 1993. december 9-én Grúzia, 1993. december 31-én Fehéroroszország csatlakozott. A szövetség garantálta tagállamainak országuk biztonságát, szuverenitását és területi egységét. Az orosz rakétaerő garanciájában látták kollektív biztonságukat. Különböző államközi szerveket hoztak létre...
A FÁK tíz állama 1995. február 10-én megalkotta a kollektív Egyesített Légvédelmi Rendszert. 1997-ben Grúzia és Türkmenisztán felfüggesztette részvételét a kollektív légvédelmi programban. 1997. december 17-én lépett életbe egy rendelet, mely kihirdette az Oroszországi Föderáció Nemzeti Biztonsági Koncepcióját, melynek lényege, hogy az oroszok a FÁK tagállamaiban állomásozhatnak."
Nekem ez pont olyannak tűnik, mint a NATO-bővítések. Szóval a folytonos engedmény, meg hátrálás elmélet nem állja meg a helyét.
A közép-kelet-európai részt és a baltikumot bukták, de ez előre látható volt, nem hátrálásnak nevezném, nem maradt gazdasági erő a megtartásukra.
Ukrajna kilépése az érdekkörből valóban új helyzet volt, de a Krím annektálásával gyors választ adtak.
A keleti két ukrán régió önállósodásának támogatása is ebbe illeszkedik.
Aztán jött a különleges katonai művelet, aminek én nem látom a pontos célját, hogy mit is nevezne elérni kívánt eredménynek Oroszország, már túl a "nácitlanítás", és demilitarizálás szépen hangzó, de sokféle módon értelmezhető kijelentésén.
