<blockquote rel="Montezuma">
Van néhány jó ötlet és zseniális húzás, de a piac meghatározó és valódi effektív hatalommal rendelkező szereplői közé bekerülni ezernyi kompromisszum és alku végeredménye, akármilyen zseniális is a dolog. A magányos Don Quijote-ék elbuknak
Az alapötlet, vagy találmány a késztermék értékéből általában 1-5, maximum 10%-ot képvisel.
Egy darab prototípust esetenként fillérekből, néhány százezer forintból is elő lehet állítani hulladék anyagokból, alkalmi megoldásokat használva esetleg néhány száz órai munkát beleinvesztálva.
Ha százas nagyságrendben akarod ugyanezt produkálni akkor iszonyatos összeget fogsz kapni, mert a gyártás előkészítés, a gyártástechnológia szinte összes fázisát végig kell járnod és szinte teljesen mindegy, hogy száz vagy százmillió darab a végcél.
Ha százmillió darab a végcél akkor az összeg darabra visszaosztva már filléres tétel.
Bármilyen ötleted van szembetalálkozol a piacon azokkal akik milliós nagyságrendben forgalmaznak, alkalmaznak ilyen, vagy hasonló céllal készült terméket és elérkezik a pillanat amikor hasonló nagyságrendű tőkére lesz szükséged, hogy talpon tudj maradni.
És akkor véged.
</blockquote>
IT területen két magyar céget is tudnék mondani személyes tapasztalat alapján, amelyek mikor elértek egy bizonyos méretet (az egyik éppen magyar tulajdonú multivá nőtt, a másik már egy ideje magyar tulajdonú multi volt), de mindkettőt ezen a ponton - mielőtt még komoly nemzetközi cégekké nőtték volna ki magukat - eladták. Természetesen a vevők külföldiek voltak. Egyik esetben egy izraeli cég, a másik esetben egy londoni cég volt a vevő.
A cég volt tulajdonosai ilyenkor akkora méretű vételárat kapnak a külföldi vevőtől, amelyből életük végéig a Bahamákon nyaralhatnak - így annak ellenére, hogy a cég hosszútávon több profitot termelt volna mint az egyszeri vételár, mégis egy ekkora vételár mint azonnali biztos jövedelem már kellő csábítást jelent egy magyar tulajdonos számára, hogy eladja a vállalatát.
A másik ok pedig, hogy a külföldi vevők általában a magyar tulajdonos értésére adják, hogy jobban teszi, ha nem mond nemet.
Azaz, elvileg szabadversenyes kapitalizmus van, de a gyakorlatban mikor egy hazai ötlet, egy magyar cég kellően nagyra nő (csúnya hasonlattal kifejezve eléri a "vágásérett" kort), a külföldi üzleti körök látóterébe kerül, és ekkor ezek a magyar cégek vételi ajánlatot kapnak: vagy eladják őket a magyar tulajdonosaik, vagy tönkreteszik őket.
Így gyakorlatilag egy magyar startup cég nem tud soha felnőni külföldi versenytársaihoz.
A külföldi versenytársak szemszögéből nézve ugyanezt a folyamatot: amíg egy magyar cég kicsi, és nem tudni lesz-e belőle valami, addig nem foglalkoznak vele. Amikor azonban eléri azt a méretet, hogy már komolyan, versenytársként számolni kell vele a nemzetközi piacon, akkor megteszik a vételi ajánlatot.
Így a külföldiek egyszeri vételárért ötletet, szakmai tapasztalatot, és - természetesen - (magyar) piacot is vásárolnak.
A vevő cégbe beolvadó magyar vállalat pedig tovább növeli a külföldi cég erejét és tapasztalatát, melynek eredményeképpen ismét ő lesz abban a pozícióban, hogy megtehesse a vételi ajánlatot a következő ígéretes, feltörekvő magyar cégre... és így tovább.
Hogyan próbálják ezt az "élményt" feldolgozni a hazai cégtulajdonosok?
Nos, úgy, hogy azt mondják maguknak, hogy ők voltaképpen éppen azért alapították a vállalatot, hogy mikor kellően nagyra nő, eladhassák - vagy szebb hasonlattal élve, olyan ez, mint ahogy a szülők is férjhez adják lányukat, amikor az elér egy bizonyos életkort.
Magyar startup vállalatoknál ez az életkor általában véve 5-6 év.
Azaz, egy magyar cég esetében a cégtulajdonosok nem terveznek hosszútávra, mint amerikai-angol stb. társaik (a nyugati cégek "életkora" néhány esetben már a több 100 éves kort is eléri), hanem azt is hatalmas sikerként értékelik, ha cégüket pár évnyi sikeres növekedés után jó áron tudják értékesíteni a külföldi befektetőknek.
Mindez egy mondatba sűrítve mint a magyar valóság:
"Vagy levágod az aranytojást tojó tyúkot, vagy - meghalsz."