Ha van olyan csoport Amerikában, aki megérdemli a szenvedést, az a fehér középosztály. Azok az emberek, akiket évtizedek óta figyelmeztetnek arra, hogy merre tart ez az ország, de akik túl rövidlátóak, túl félénkek és mindenekelőtt túl mohók, túl önzők voltak ahhoz, hogy bármit is tegyenek ellene. Az 1960-as években, amikor a feketék lázongtak és felgyújtották városainkat, a középosztálybeli fehérek megtagadták, hogy határozottan fellépjenek ellenük, mert az még jobban megzavarná az országot, és rossz lenne az üzletnek; ehelyett mindenféle új polgárjogi törvénnyel és egyéb kormányzati programmal próbálták megnyugtatni a feketéket. Megpróbálták megvásárolni őket. A fehérek csak folytatni akarták létezésük kényelmét, nem akartak semmi olyat tenni, amihez esetleg egy kis áldozatra lenne szükség az ország hosszú távú javulása fejében. Az 1970-es években, amikor a faji integráció megkapta az igazi lökést a fehér munkásosztály demonstrált az utcákon a kényszerű faji integráció és a kényelmes középosztály ellen, amelyre még nem volt olyan hátrányos hatással ez a folyamat, ezáltal volt hajlandó részt venni az ellenállásban. A fehér jogászok és orvosok, könyvelők, professzorok, mérnökök és kisvállalkozók csak másfelé néztek, és tovább tömték az arcukat. A gyerekeiket nem buszozták fekete iskolákba; foglalkoztatásukat nem fenyegette megszorító intézkedés. Nem akarták veszélybe sodorni saját kényelmüket, biztonságukat és reputációjukat, csak azért, ami a munkásosztálybeli fehér gyerekekkel és a munkásosztálybeli fehér szülőkkel történik. Természetesen sok középosztálybeli fehér aggódott a degeneratív tendenciák miatt, amelyek túlságosan is nyilvánvalóak voltak Amerikában az 1960-as és 1970-es években. Egyszerűen nem foglalkoztak eléggé ahhoz, hogy bármit is tegyenek. A megoldás az volt, hogy a republikánusokra szavaznak, és minél több pénzt keresnek, hogy elszigetelhessék magukat és saját családjukat a körülöttük zajló eseményektől, és mindenki mástól. Így jött a Reagan-korszak, és a fehér középosztály úgy gondolta, hogy a kompromisszum, a megbékélés és az önzés stratégiája bevált. Hát persze, hogy nem működött. Az ilyen stratégiák soha nem működnek hosszú távon. Azokat, akik végül nem fognak harcolni, megeszik azok, akik hajlandóak a harcra. Egy közösséget, amelynek tagjai annyira énközpontúak, hogy csak a saját személyes hasznukra, nem pedig a közjóért dolgoznak, végül elpusztítják az ellenségei. És az ellenségeink éjjel-nappal dolgoztak. Megnyitották határainkat a harmadik világ szubhumánuma előtt, és elkezdték növelni a létszámukat. Ösztönözték a feminizmust, és elkezdték csökkenteni a létszámunkat azzal, hogy meggyőzték a nőket arról, hogy a karrier fontosabb, mint a család. Beszivárogtak, átvették az oktatási intézményünket, és megtanították gyermekeinket, hogy szégyelljék saját fajukat, hogy saját történelmüket és hagyományaikat nem érdemes megismerni. A fehér középosztály gyermekei pedig ehelyett megtanulták, hogy drogozni, biztosítótűt dugni az orrukba, baseballsapkát hordani hátrafelé, és fekete rappereket hallgatni menő dolog. A fehér középosztály lányai pedig elkezdtek lefeküdni a feketékkel, és korcs csecsemőkkel estek teherbe, a szüleiknek ez nem tetszett, de tűrték, amíg a pénzükből, kényelmükből és életmódjukból kitartottak. És végül népünk ellenségei elég erősek voltak ahhoz, hogy elindítsák a Clinton-korszakot. De a fehér középosztály tagjai még mindig jól érezték magukat, így tűrték a Clinton-korszakot is, annak minden árulásával és elfajultságával együtt. Eltűrték kormányuk teljes elzsidósítását. Eltűrték, hogy a Clinton-kormány bombázza Belgrádot, hogy Szerbiát az Új Világrendhez kényszerítse. Nem tetszett nekik, de tűrték…
És így most ennek a toleranciának a gyümölcse szinte készen áll a betakarításra – és itt az ideje. Itt az ideje, hogy a fehér középosztálynak meg kelljen küzdenie a 30 millió fekete problémájával, akik úgy gondolják, hogy jogosultak jóvátételre, és akik hamarosan 100 000 dollárt fognak kérni minden fehér családtól. Úgy gondolják, hogy legalább ötbillió dollár jóvátételre jogosultak tőlünk, mert eltűrtük, hogy a zsidó média az elmúlt 50 évben ilyen elvárásokat pumpáljon feléjük. Eltűrtük az összes hollywoodi filmet és a televíziós propagandát, amely arról mesélt nekik, hogyan üldöztük és bántalmaztuk őket 400 éven át, és hogy valóban egyenlőek velünk, és az egyetlen dolog, ami visszatartotta őket abban, hogy elérjék, amit elérhetnek, az a fehér rasszizmus. Tudtuk, hogy ez nem igaz – tudtuk, hogy zsidó hazugságokról van szó –, de eltűrtük ezt a propagandát, ahelyett, hogy megkockáztattuk volna, hogy „rasszistáknak” nevezzenek, vagy „antiszemitának” azért, mert rámutatunk, kik a hazugok. Azt is bebizonyítottuk 30 millió feketének, hogy egy rakás megalkuvó vagyunk, akik nem harcolnak a népünkért vagy a saját jogainkért. Úgy vélik, hogy a fehér ember tartozik nekik öt billió dollárral, és nincs elég mersze, és nincs rá ereje, hogy megakadályozza őket abban, hogy elvegyék. Érdekes küzdelem lesz. És tudod mit? Szurkolni fogok a jóvátételt követelő embereknek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy a puha, fehér középosztály szembenézzen a valósággal, és megtapasztaljon egy kis traumát és nélkülözést. Talán segít néhányuknak megtanulni, hogyan kell túlélni a dzsungelben, amelytől túl sokáig voltak távol…
A fehér fajról 2000-11-18