Ez az alacsony életszínvonal érdekelne, mert azt látom a képekből, videókból, hogy rendezettek a városok, tiszták az utak, rendezett parkok, új, vagy nem túl régi építésű épületekkel a városokban, régebbi épületek jobb állapotúak, mint a magyar városokban. Az emberek a tüntetéseken jól szituált, átlag európai öltözékű fiatalok, az utcák tele vannak nyugati autókkal, nem rosszabb a felhozatal mint mondjuk a vidéki Magyarországon; Ladát nem is láttam az utóbbi pár videóban.
Rend!Ebben kétségkívül elévülhetetlen érdemei vannak Lukasenkonak azt tudni kell,hogy az SZU szétesése után Fehéroroszországban a közbiztonság gyakorlatilag megszűnt nekem egy gomeli mesélte,hogy a 90 évek elején neki egy AK szorítottak a fejéhez úgy vitték el a teherautóját amúgy a fegyveres bandák miatt gyakorlatilag majdhogynem megszűnt akkoriban a közúti áruszállítás.Életszínvonal én amit tapasztaltam az kb mint nálunk a 80 években alacsony de kiszámítható fizetés állam által garantált létbiztonság lakhatás viszonylag alacsony árak.
De ezt és az életszínvonalat nálam sokkal jobban leírja ez a korábbi Mandiner cikk.
"Lukasenka Belaruszának első alappillére a rend. Mikor az elnök átvette az országot 1994-ben, a katasztrofális közlekedésbiztonsági helyzetet egy üzbég börtönigazgató hanyag eleganciájával oldotta meg: a mondák szerint minden kamionosnak kiutalt egy gépfegyveres katonát; ha a teherautót a főúton bárki megkísérelte megállítani, a derék katona kérdés nélkül szitává lőtte, oszt' jónapot. Az ilyen megoldásért nem járnak mennypontok, de Belaruszban rendkívül gyorsan rend lett. Ez a rend fennáll azóta is: a posztkommunista országokat Budapesttől Kisinyovon át Dusanbéig kínzó közalkalmazotti korrupció Belaruszban sokak szerint gyakorlatilag nem létezik, a városok közbiztonsága kifogástalan, hajléktalanoknak nyoma sincs, és minden szál muhar ki van gazolva, minden térkövön tojást lehetne sütni – ha az ember például Varsóból utazik Minszkbe, a két város közötti tisztaságkontrasztot balalajkázni lehet.
Elengedhetetlen a második pillér is, egy langyos belarusz nacionalizmus, amivel Lukasenka igyekszik hazafias, egységes népet kovácsolni a sok nyelvű, sok szokású belaruszokból. Bár az emberek ritkán használják, a közintézményekben, a közlekedési eszközökön és az egyházi életben is reneszánszát éli a belarusz nyelv. Minden római katolikus templomban belarusz nyelvű a mise, és ez egy 70%-os templomjárási arányú országban óriási fegyvertény; a keleti szláv identitás sarokkövének számító pravoszláv egyház és a Belaruszban különösen erős római katolicizmus is barátra talált a belarusz államban, egyház és állam kapcsolata folyamatosan javul. A minszki Szent Simon és Heléna-templomban, a főváros „lelki erőművében” vasárnaponként 10, hétköznaponként 6 mise és megszámlálhatatlan közösségi alkalom zajlik.
Az állam papírozatlanul pénzeli az egyházat, az istenhit pedig békét, összetartást, nemzettudatot szül.
Win-win nekik.
A belarusz nacionalizmus azonban kimerül a nyelv és a hivatalos országnév (nem Fehéroroszország, nem is Belorusszia, hanem Belarusz) propagálásában és a minden sarkon kihelyezett „Szeretlek, Belarusz”-táblákban. Az ennél kicsivel is nacionalistább gondolkodás már veszélyeztetné az orosz kapcsolatokat, így a kelleténél lánglelkűbb nacionalista erőket az állam tűzzel-vassal irtja.
A harmadik és legfontosabb lukasenkai pillér a belarusz álom maga: a gazdasági stabilitás. A nagyjából háromnegyedrészt állami kézben lévő belarusz gazdaságban teljes a foglalkoztatottság, egy belarusz rubelben sem magas (jellemzően 1000 rubel, azaz 150 ezer forint alatti), de kemény valutára nehezen és nagy értékvesztéssel váltható fizetése mindenkinek van. Lakáshoz jutni a városokban sem kifejezetten nehéz, az üzemanyagárak alig érik el a magyar árszint felét, a belarusz termékekhez pedig kedvező áron lehet hozzájutni. Így egyfajta létbiztonságot, szovjetes jólétet garantál a rendszer: ha az ember egy benzinkúton ötödmagával takarít, valószínűleg dolgoznia sem kell túl sokat, a fizetéséből pedig mindig gond nélkül lesz egy kis lakása valamelyik nagyvárosban, és van pénze tankolni a kényelmes, megbízható, húszéves Passatját, sőt időnként egy kisebb új Ladát vagy Kiát is vehet. Emellett magasan fejlett bankkártyás és online fizetési infrastruktúrát használhat az utolsó kocsmában is, ingyen gyógyulhat és tanulhat színvonalas közintézményekben, vészhelyzet esetén bőkezű segélyek és kiváló Bulbas vodka állnak a rendelkezésére, és határellenőrzés nélkül járhat át Oroszországba üdülni.
A belarusz álom tehát nem szolgálja ki a világmegváltó személyes ambíciókat,
karrierizmusra, innovációra nem ösztönöz, de szorongásmentes életet biztosít mindenkinek.
Mindez persze iszonyatos pénzbe kerül, és ezt a pénzt nem a piacképtelen állami vállalatok termelik ki: a belarusz álom ára a teljes kiszolgáltatottság Oroszországnak. Hatalmas segítség, hogy Belarusz belföldi áron vehet orosz gázt és nagyjából évi 24 millió tonna kőolajat. Az ország saját szükséglete nagyjából 8 millió tonna, a többit pedig a két nagy finomítóban feldolgozzák és csinos felárral exportálják. A belarusz jóléti állam ebből a B-kasszából él, korrekt infrastruktúrája, száguldó wifit kínáló, a szükségesnél kétszer több dolgozóval működő mélyzöld Bjelarusznyefty-benzinkútjai, pazar Jevroopt-üzletei, stabil fizetései, grandiózus nagyberuházásai az orosz talált pénz nélkül sehol nem lennének.
Belaruszban akkor van válság, amikor az oroszok jónak látják. Vlagyimir Putyin pedig nem a megváltó Jézus Krisztus: kegyelme, ha olcsó is, nem ingyenkegyelem. 2011-ben a gázárvita majdnem bedöntötte a belarusz rubelt, most pedig ismét itt az ideje annak, hogy Putyin kérjen valamit Lukasenkától.
1999 óta Belarusz és Oroszország unióállamot alkot: elméletben nincs közöttük határellenőrzés, vámrendszerüket összehangolták, könnyedén mozog közöttük áru és munkaerő. A majdani egyesülés programját Lukasenka még Jelcin elnökkel tárgyalta le vegytiszta pragmatizmusból: az unióállam közös elnökválasztásán a gyengekezű, népszerűtlen, alkoholista Jelcin labdába sem rúghatott volna – reális esély mutatkozott tehát arra, hogy Lukasenkából Belarusz oldallagos ellátása mellett orosz elnök váljék. Szép hely a Függetlenségi Palota, de a Kreml mégis szebb – győzött a lukasenkai ambíció, az unióállami szerződés megköttetett. Aztán jött az orosz elnökváltás, és a KGB-től nem idegen Putyin minden kockát fordított, ami csak szembejött vele.
Egy Putyin elnökölte unióállamban Lukasenka legfeljebb minszki helytartó lehetne, olyat pedig nem játszik.
Így az unióállam-projekt többé-kevésbé jégen töltötte az elmúlt 19 évet.
Csakhogy Putyin a következő elnökválasztáson az orosz alkotmány szerint már nem indulhat. Így jól jönne neki egy másik elnökölhető állam, amit mondjuk nem Orosz Föderációnak hívnak, de tartalmazza annak mind a 17 millió négyzetkilométerét, és esetleg még egy belarusznyi sallangot mellé, hogy biztosan behúzza a Krímtől vérszemet kapott expanzionisták szavazatait. A Lukasenka által 1999-ben megígért unióállam erre a célra tökéletes lenne.
Putyinnak most nagyon jól jönne az unióállam – egy orosz-belarusz államszövetség közös valutával (értsd: orosz rubel), közös (értsd: orosz) elnökkel és közös (értsd: kompromisszumoktól mentesen orosz) külpolitikával. Lukasenkának meg mindez nagyon nem kell.
Az éleződő orosz-belarusz konfliktus alapdilemmájában
Belarusznak el kell döntenie, hogy vagy orosz megye lesz, vagy keres magának másik olajdaddyt.
A kérdés, hacsak Putyin nem lesz indokolatlanul irgalmas, így vetődik fel. Az országközi helyzet fokozódik, közelegnek a választások, öregszenek az elnökök, Minszk függetlensége és méltósága pedig pengeélen táncol.
A büszke Minszk ma morajlik. Halkan csobog a szőke Szviszlacs a Pobegyi-park mellett, kattognak a metrózsetonok, csühögnek a huszonéves TDI-k, lágyan bozséznak a pópák a Szent József-templomban, és suhannak a sorkatonaság elől tíz évre Oroszországba menekülő tanuló ifjúság Boeingjei Minszkből Domogyedovóra. A kérdés pedig nem az, hogy Minszk két év múlva is így fog-e morajlani. Így fog. A kérdés az, hogy Belarusz délceg fővárosaként fog-e morajlani, vagy a Minszkij oblaszt csendes székhelyeként."