Ma hosszan beszélgettem egy, az Ukrajnából menekülőket intenzíven segítő, igazán jó emberrel, aki a háború eleje óta segít családok elhelyezésében és mozgatásában Budapesten. Sok érdekes és szomorú tény mellett azt tudtam meg, hogy kezd tűrhetetlenné válni a pszichológiai nyomás a segítőkön. Sok pszichológus is vállal önkéntes munkát a menekültek kezelésében, (elsősorban a gyerekek szorulnak rá, képzeljetek el hat-nyolc évesen kétheti bunker után egy családi menekülést vonattal), de már eljött az a pont, hogy a magyar segítők is kezdenek kiborulni -- de rájuk már nincs gyógyító kapacitás. Akkora adag félelem, stressz és düh érkezik minden vonattal, ami hosszú távon kezelhetetlen. Feszült, bizonytalan és bizalmatlan tömegek jönnek, sokszor minimális pénzzel, remény és tervek nélkül. A jobb módúak az első pár hullámmal érkeztek, a most érkezők nagy része már szegény, falusi ember, nyelvtudás és mindenféle perspektíva nélkül. Irtó nehéz velük.
Úgyhogy segítsetek ti is, ha másnak nem tudtok, akkor legalább a segítőknek: egy jó beszélgetéssel, poharazgatással, focival, koncerttel vagy bármilyen közös programmal, ahol kicsit le tudják engedni a gőzt, ki tudják beszélni magukból a történeteiket.