Azok szerint akik szerint dicsőség a biztos vereségbe vezetni egy népet, azok szerint Görgei és a komplett honvédvezérkar, nemzetünk történelmének legigazabb és leginkább magyarnak nevezhető generációja takonygerincű gyáva volt, mert nem folytatták az értelmetlen harcot a dicsőségért hanem hazaküldték a katonákat, miközben a harcias politikusok meg a lengyel kalandorok már árkon bokron túl szaladtak. 56 hozadéka is csakannyi volt hogy a nemzet alkotó eszenciájának ami túl tudta élni a világháborút rá egy évtizedre megtudott semmisülni a semmiért és maradt az amit ma látunk.
Ha nem tudsz győzni vonulj vissza, ha nem tudsz visszavonulni ad meg magad, ha nem tudod megadni magad..... de ez nagyon ritka, általában nem kiirtani akar az ellenség hanem legyőzni.
De sok magyar gondolta ezt az évszázadok során, nagy többségük a mai napig tömegsírokban porlik.
Tatár, török, oláh, szerb, huszita (cseh) és minden más náció, aki maradni akart ezen a földön, azon munkálkodott, hogy elűzze, ha maradt kiirtsa (ha valami miatt nem tehette), asszimilálja a magyart.
A népirtás sajnos az egész emberiségre jellemző, mind a mai napig. Sebrenica nem is régen és nem is messze tőlünk jól mutatja, hogy ez bárhol és bármikor újra megtörténhet.
Aki megadja magát az teljesen az ellenség kegyelmére bízza az életét és semmi garancia nincs rá, hogy azonnal, vagy később nem ölik meg, esetleg egy roncsként éli túl.
Akkor inkább becsülettel halljunk (mindkét háborúban elesett sok sok felmenőm is így cselekedett).
Tisztelet a hősöknek, akikben volt elég bátorság, hogy hazájukért, családjukért, bajtársaikért harcba szálljanak!