Múlt héten avatták fel Josef Sztálin emlékművét a moszkvai metró Taganszkaja állomásán, egy olyan darab mását, amelyet 1950-ben szereltek fel, és az 1960-as évek eleji desztalinizáció során eltávolítottak.
Amikor Vlagyimir Putyin elnök lett az ezredfordulón, Oroszország-szerte csak néhány ilyen Sztálin-emlékmű és szobor volt. Ma jóval több mint 100 van, az ország nagyobb városaiban és távolabbi régióiban. Mivel minden évben többet adnak át, különösen a győzelem napi megemlékezések alkalmából, úgy tűnik, hogy a Sztálin-emlékmű egyre inkább a mindennapi élet jellemzője Putyin Oroszországában.
A sztálini személyi kultusz növekvő visszatérése még mélyebbre nyúlik. A vezető pozitív ábrázolásai egykor teljesen kikerültek a nyilvánosság elől, először Nyikita Hruscsov idején, majd az 1990-es években, amikor az archívumok megnyitása és a múltról szóló nyilvános viták kezdete teljes mértékben megmutatta Sztálin személyes szerepét a szovjet korszak bűneiben. Most úgy tűnik, mindenhol ott van.
Úgy tűnik, az állam vezette az utat, potenciálisan a társadalmi attitűdök alakítására tett kísérlettel. Jó egy évtizede az iskolai tankönyvek és leckék egyre pozitívabban ábrázolják Sztálint, és elnyomó szörnyetegből szeretett közéleti személyiséggé változtatták, aki az orosz nép nevében megnyerte az úgynevezett Nagy Honvédő Háborút. Sztálint ezért a háborúkultusz létfontosságú – ha nem a legfontosabb – elemeként ábrázolják, amely a putyinista történelmi emlékezet nagy részét alakítja.
Valójában nem meglepő, hogy a Taganskaya emlékmű másolatát a győzelem napjával egy időben avatták fel. Az éves megemlékezések alkalmával Volgográdot ma Sztálingrádnak nevezik át, felidézve a II. világháborúban megforduló ütközetet, amely a késő sztálinista kultúrában szorosan összekapcsolódott az istenített vezető mesteri vezetésével. Idén a regionális hatóságok május 8-tól 10-ig még a „Sztálingrád” hívójelet is megadták a volgográdi repülőtérnek. Ezzel szemben a szovjet hatóságok az 1970-es és 80-as években is előszeretettel használtak olyan kifejezéseket, mint a „Volgai csata”.
A Sztálin-kultusz ezért szorosan kötődik a putyinista háborúkultuszhoz, amely katekéziseivel, felvonulásaival, ünnepeivel és templomaival annyira felhevült, hogy hivatalos államvallásként működik. Ez sehol sem nyilvánvalóbb, mint az új múzeum, amely körülveszi a hatalmas, államilag finanszírozott moszkvai fegyveres erők székesegyházát, egy komplexumot, amely a múlt és a jelen orosz militarizmusát ünnepli. A múzeum belsejében egy interaktív multimédiás bemutató invitálja a látogatókat, hogy elmélyüljenek az állam traumájával és dicsőségekkel teli háborús narratívájában, és hallgassák meg Sztálin, a nagy vezető bölcsességeit a Vörös téren.
A populáris kultúra egyszerre követte és tájékoztatta Sztálin állam által irányított és árnyaltatlan rehabilitációját. A mai Moszkvában ugyanazok az ingázók, akik elsétálnak a Taganskaya új másolata mellett, számos szemetes naptárat, miniatűr mellszobrot, képeket és pép fikciókat vásárolhatnak, amelyek a vezetőt ünneplik az ajándékboltokban, üzletekben és könyvesboltokban. A telefonjukba bejelentkezve könnyen rábukkanhatnak Sztálinra, aki mémfigurává változott, aki kigúnyolja a Nyugatot és gúnyolja a gyengéket.
Valójában az oroszországi régiók kisvárosaiban és falvaiban felállított új Sztálin-emlékművek közül sokat a helyiek finanszíroztak. Sztálin visszatérése éppúgy a lakosság bizonyos rétegeinek a terméke, akik egy erős vezető alatti nemzeti nagyságra vágynak, mint egy felülről lefelé irányuló projekt, amelyet Putyin propaganda-alakjai főztek ki.
Valóban, úgy tűnik, hogy a közvélemény Sztálinnal szembeni attitűdje megváltozott ebben a kulturális mámorban. 2023-ban ukrán szociológusok megállapították, hogy az oroszok közel kétharmada (63%), köztük a 18-24 éves oroszok közel fele (48%) pozitívan viszonyult Sztálinhoz.
Ezek az attitűdök azonban korántsem univerzálisak. Az új Sztálin-emlékművek leleplezését gyakran tiltakozások kísérték egészen a 2022 óta tartó drákói megtorlásig. A közfelháborodás véget vetett a hatóságok azon tervének, hogy Sztálint és Putyint nagy katonai vezetőként ábrázoló mozaikot állítsanak fel. Ennek ellenére úgy tűnik, az orosz társadalom jelentős része a birodalmi nacionalizmus karizmatikus keresztapjának tekinti Sztálint.
Nem szabad azonban feltételeznünk, hogy Putyin Kremlje megengedi és bátorítja Sztálin rehabilitációját pusztán a Szovjetunió szellemének felélesztésére szolgáló eszközként. Nem is az 1930-as évek tömeggyilkosságának megismétlésének előjátéka. Valójában a sztálini tisztogatásokról szóló beszédet lekicsinylik vagy figyelmen kívül hagyják az iskolai tankönyvekben és a Győzelem Napi megemlékezésekben, valamint a tapadós populáris kultúra reprezentációiban.
Ehelyett Putyin interjúkban és beszédekben kétféleképpen hivatkozik Sztálinra. Először is a bölcs vezetés példája: olyan ember, akinek kemény pragmatizmusa képessé tette arra, hogy szovjetek millióit küldje meghalni a Nagy Honvédő Háborúban, még akkor is, ha állítólag saját fiát áldozta fel a győzelem oltárán. Másodszor, ő egy olyan ember, akinek abszolút hatalma létrehozta a "mesterséges" Ukrajnát. Putyin abban érdekelt, hogy Sztálint háborús vezetőként ünnepeljék, nem tömeggyilkosként.
Putyin nem egészen érte el azt a félisteni státuszt, amelyet Sztálin uralma utolsó éveiben kapott. Ám ezek az elképzelések azt mutatják az oroszoknak, hogy a vezetés legkívánatosabb formája egy olyan erõs ember, akit a körülmények kemény döntésekre kényszerítenek. Ellenségekkel körülvéve Putyinnak – akárcsak Sztálinnak előtte – talán nincs más választása, mint egy nehéz és költséges háborút folytatni. Az emberek ugyanúgy szenvedhetnek, mint 80 évvel ezelőtt.
De a történet világos: ebben a rendkívül patriarchális tekintélyelvű rendszerben egy megingathatatlan vezető megérti és előre látja a nemzet számára a legjobb utat az ellenségei elleni győzelemhez. Sztálin képeivel körülvéve, amelyek a pragmatikus vezetés történetét mesélik el, az oroszokat folyamatosan arra ösztönzik, hogy ma egy apafigurára – Vlagyimir Putyinra – van szükségük.