Nem tudom, de nem biztos hogy bármi megindul. Egyedül a Balkán az, ami dőlhet, dől is feltehetően. Alapvetően az ott élő népek kultúrája, vérmérséklete az ami ezt előre mozdíthatja. Ott volt a cseh és szlovák szétválás. Teljesen adminisztratív módon, békésen, a kutyát se érdekelte. De mondhatnám némi iróniával a SZU felbomlását is akár. Erre jött a Jugoszláv felbomlás. Brutális, évekig tartó véres háborúval, de azonnal. Nem akartak egy államban élni ,nem tudják egymást elviselni, de mégsem tudtak békésen szétválni. Szlovénia úszta meg, talán mert egy nyugatias része volt annak az országnak. Horvátok már gőzerővel háborúztak. Ahogy a szerbek, bosnyákok is, majd pedig az albánok. Nem tudnak együtt élni, mert alapvetően nem is akarnak. Ott én a végén, simán el tudom képzelni a határok megváltozása esetén, a nagy tömegben végrehajtott lakosságcserét is. Azért hogy etnikailag tiszta helyzet legyen és végre békésebb időszak köszöntsön be arrafelé. Sima térkép vonalazgatás a határokkal nem lesz elég. Mert újra kezdődik pár év múlva minden. Akár egy rendszámvitán, vagy néhány kisvárosi, falusi, polgármester kétes megválasztásával, vagy hasonló szintű, egyébként nem túl jelentős hülyeségekkel. Ott etnikailag tiszta helyzet kell.
A lakosságcsere nem old meg semmit. Iszonyatos trauma. A ki- majd betelepített emberek számára szörnyű identitás-sokk. A szülőföld elhagyása, az élet munkájával felépített helyi egzisztencia feladása, a temetőkben hagyott halottak, a szűkebb szülőföldben kapaszkodó kulturális gyökerek fejben nem hagyhatók ott, főleg nem ha kényszerrel szakítanak ki onnan. A tájból kinőtt, abba épült identitás nem veszik el azzal, ha elkényszeríti azokat az embereket onnan a politika.
Azok az emberek soha nem fognak belül megbékélni. Főleg nem, ha a politika által számukra kijelölt új helyen a befogadás valami miatt nem működik jól (személyes vagy politikai érdekektől fűtött konfliktusteremtés - láttunk már ilyet nem egyszer - és máris van egy jól használható, megfelelően motivált réteg, akiket bármire fel lehet használni, ha azzal csábítják őket, hogy visszakapják amit elvettek, pláne, ha még bosszút is állhatnak).
A családom mindkét ága kitelepített. Felvidékről és Bukovinából. Immár 77 éve. A 3-4. generáció született már a csonkaországban, de az identitás még mindig megvan és a belső feszültség is. Ez nem csak néhány családban maradt így, sok hasonló sorsot ismerek, hasonló identitással.
Összehasonlítva azokkal az ismerősökkel, barátokkal, akik országon belül, a szocializmus idején költöztek az ország más-más tájegységeire saját elhatározásukból (munka, szolgálat, vagy egyszerűen csak a rokonok közelsége miatt) nem érzékelhető ez az identitásbeli feszültség.
Az egyetlen ésszerű és hosszútávon működő megoldás a magasfokú kulturális és politikai autonómia, az oktatásban gyökerező elfogadás és egymás kultúrájának kölcsönös tiszteletére nevelés.
A falu ahol felnőttem a háború előtt 98% sváb nemzetiségű volt. Ez a kitelepítések során ez kb 30 %-ra csökkent (érdekesség: voltak akik Németországból szöktek vissza a faluba, tudván, hogy nem kaphatják vissza a régi házukat, földjüket, de képtelenek voltak elszakadni [illetve nehéz volt elviselni, hogy odakint, mint echte Donauschwab-ra csak mint ungarische Schweinehund-ra tekintettek], inkább éltek egy sokkal alacsonyabb egzisztenciális szinten). Ehhez jött kb 20% bunyevác betelepített, 10% bukovinai székely, 20% felvidéki magyar és a maradék a csonkaország egyéb tájairól beköltöző magyar.
Ez a mix furcsa kulturális együttélést teremtett, ami abból fakadt, hogy minden népcsoport ugyan külön-külön élte meg a saját identitását, de ugyanakkor tisztelte a többiek tragédiáját és elismerte kultúrájukat. Sőt, megfigyelhető volt egyfajta különös viszonyulás a svábokhoz. Minden betelepített számára természetes viszonyulás volt, hogy a maradék svábság, - mint magyarországi kisebbség - valójában sokkal inkább "bennszülött", mind bármelyik magyar aki erőszakkal, vagy önszántából odakerült és a település kulturális gyökerei is a svábokhoz kötődnek. Ezeket a gyökereket megtartották és gondozták a nem svábok is, igyekeztek szervesen beépíteni az új otthonukhoz kapcsolódó identitásukba.
Az általános iskolában, noha ez egy faluban a szocializmus idején nem volt éppen mainstream dolog, de mindhárom nyelven lehetett tanulni. A szerbhorvát és a német úgyan úgy része volt az órarendnek, mint a matematika vagy a történelem.
Szóval vannak jó példák arra, hogyan lehet ezt jól is csinálni. Mondhatnánk persze azt, hogy az általam ismertetett esetben a saját tragédiáik préselték egymáshoz az egyes népcsoportokat és így felvetődik a kérdés, hogy ott, ahol sokkal hosszabb történelmi távlatban élnek egymás mellett kisebbségek, vajon működik-e ez a modell traumák nélkül is?
Szerintem igen. Ha egyik csoport sem akar az elnyomásra, a totális asszimilációra törekedni és nem tekint magára úgy, mint aki valami szubjektum mentén több vagy jobb, mint bárki más, ugyanakkor az összes csoport a megoldáskereső békés egymás mellett élésre törekszik (a közöny sem működik!).
Ez persze egy békés és tisztességes világban még működik is.
Addig, amíg nem jön "valaki" és a saját érdekei miatt az addig békésen, vagy legalábbis türelmesen egymás mellett élőket el nem kezdi hergelni, konfrontálni, hogy káoszt és instabilitást teremtsen.