Zoli egyik csatahajós írásának történelmi felvezetésében benne van a egész. Talán linkeltem is egyszer pont azt pont ezen téma kapcsán.
http://www.mediafire.com/folder/712jt3pqzu28z/Zoli_Hajoi
Arról szólt, hogy a szerbek minden kérésbe belementek, egyet kivéve. Erre mondta a német kancellár, hogy zseniális diplomáciai válasz, nincs ok az OMM hadüzenetre. A történelmet meg ismerjük...
A Scarborough írásban van.
A német császár tevékenysége nem volt egészen sikertelen. Uralkodása alatt az ország gazdasági teljesítőképessége jelentősen megnőtt, és a lakosság életszínvonala is látványos fejlődésen ment keresztül. Vilmos ekkoriban határozottan népszerű uralkodó volt. Azonban a belpolitikai sikerek a lakosság szeme elől eltakarták azt a katasztrófapolitikát, amit II. Vilmos a külpolitikában folytatott. A Bismarck által nagy gonddal felépített orosz kapcsolatokat Vilmos rögtön trónra lépése után romba döntötte, mikor elutasította a német-orosz szövetségi szerződések megújítását. Ez azt eredményezte, hogy a németek legnagyobb, és tulajdonképpen egyetlen igazi ellensége, Franciaország, rögtön kihasználta a németek által tálcán kínált lehetőséget, és szorosabbra fűzte kapcsolatait az oroszokkal. 1897-ben hivatalosan is létrejött a francia-orosz szövetség, és Németország ezzel két tűz közé került. Az orosz előretörést azonban az angolok is aggályosnak ítélték meg az európai hatalmi egyensúly szempontjából. Hogy ellensúlyozzák ezt, a britek az 1890-es évek végén négy ízben is szövetségi ajánlatot tettek a németeknek. Nagy megdöbbenésükre azok, érdemi indoklás nélkül, mind a négy alkalommal elutasították azt! Utólag is nehéz megérteni, hogyan követhetett el a német diplomácia ekkora ostobaságot. II. Vilmos, és országának teljes lakossága meg volt győződve arról, hogy a német császárság a világ vezető nagyhatalma, mindenre képes, és semmi sem jelent számára leküzdhetetlen akadályt. De hogy egyedül, szövetségesek nélkül is képes dacolni az összes többi nagyhatalommal, ez már olyan elképesztő tévedés, amire nem lehet mentséget találni. A roskadozó, impotens Ausztriát maguk a németek sem tekinthették erős támasznak. Az angol szövetség számukra mennyei manna volt, és gondolkodás nélkül, két kézzel kellett volna kapniuk utána. Azzal, hogy ezt nem tették meg, megnyitották az utat az angol-francia összeborulás felé. A két régi ellenség 1904 április 08-án írta alá az együttműködési egyezményt, amit három évvel később követett a pétervári angol-orosz szerződés. Ezzel Németország körül bezárult a kör, létrejött az antant. És erről kizárólag csak maguk a németek tehettek.
Az utólag mindig oly borzasztóan okos történészek előszeretettel írnak mély értelmű, magvas értekezéseket arról, miért volt elkerülhetetlen a nagyhatalmak közötti leszámolás, és az első világháború. Az ilyen utólagos bölcsességek azonban szerintem, mint általában, ezúttal sem igazán meggyőzőek. A németek és a franciák közti leszámolás minden bizonnyal valóban elkerülhetetlen volt, erre mindenki számított és mindenki készült rá. Az azonban már egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy ebbe a konfliktusba a többi nagyhatalom is belekeveredjen, és hogy az ekkora kataklizmába torkolljon. A németek rendkívül ostoba módon viselkedtek, és maguk ellen fordítottak szinte mindenkit, ez azonban még nem járt volna feltétlenül azzal a következménnyel, hogy a sértődött riválisok háborút indítanak. A franciákon kívül senkinek nem volt igazán komoly leszámolnivalója Németországgal, és a háborús fenyegetőzés leginkább csak a politikai előnyök megszerzése végett folytatott halandzsázás volt, nem komoly fenyegetés. Az angolok jobb meggyőződésük ellenére álltak a franciák és az oroszok mellé, igazából szívesebben léptek volna szövetségre a németekkel. Semmiképp sem léptek volna háborúba a franciák oldalán, pusztán csak azért, hogy azok revánsot vegyenek az 1870-es vereségért. És ha Anglia nem támogatja őket, valószínűleg az oroszok sem mertek volna háborúba lépni. Miután Angliában elmúlt a német flottaépítési program miatt gerjesztett pánik, a két fél között ismét lassú közeledés indult meg. A közvetlenül az első világháború előtti időszakot a kortársak valójában a háborús feszültség enyhüléseként élték meg, és senki sem gondolta volna, hogy a nagyhatalmak egy isten háta mögötti, jelentéktelen kis balkáni királyság miatt fognak rövidesen egymásnak ugrani.
Azonban volt egy diplomácia, amely még a németekénél is ostobább volt. Az osztrák-magyar. A Monarchia külpolitikája a háború előtti évtizedekben a németekéhez hasonló ámokfutást hajtott végre, maga ellen fordítva szinte valamennyi szomszédos országot, és a többi nagyhatalmat. Ráadásul a belpolitikai helyzet is felettébb ingatag volt, főleg a megerősödő nemzetiségi, szeparatista mozgalmaknak köszönhetően. Ez utóbbiak közül főként a pánszláv mozgalom okozott sok kellemetlenséget Bécsnek. A mozgalom egyik fészkének a szomszédos Szerbiát tekintették, és már régóta vártak valamilyen ürügyre, melynek segítségével leszámolhatnak a veszélyes izgatókkal. Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása kiváló casus bellinek ígérkezett. Egyébként a közutálatnak örvendő trónörökös halála a legkevésbé sem borította gyászba a Monarchia népeit, inkább megkönnyebbülést éreztek a trónra alkalmatlannak tartott főherceg halálhírét hallva. Maga Ferenc József is a következőképpen kommentálta a szarajevói hírt:
”A Gondviselés ismét jóvátett egy tévedést, melyet nekem nem állt módomban helyrehozni.” (Megjegyezném, Ferenc Ferdinánd, minden hibája mellett is, szinte modern, felvilágosult ember volt Ferenc Józsefhez képest. A Monarchia valószínűleg nem járt volna rosszul a trónra lépésével.) Úgy gondolva, az időpont kiváló egy szerbek elleni kis győztes háborúhoz, a Monarchia -valószínűleg nem teljesen alaptalanul- azonnal Szerbiát vádolta meg a gyilkosság megszervezésével és előkészítésével.
Július 23-án egy olyan ultimátumot adtak át a szerbeknek, melyben követelték a merényletért az osztrákok szerint felelős szerb katonatisztek letartóztatását, illetve szolgálatból való elbocsátását, a Narodna Odbrana nevű szervezet feloszlatását. További követelések voltak, hogy a szerb kormány hivatalosan is ítélje el a szarajevói merényletet és a nacionalista izgatást, valamint, hogy a szarajevói merénylet szerb szálainak kivizsgálásában osztrák nyomozók és tisztviselők is részt vehessenek. Mindezen követelések teljesítésére Szerbia 48 órát kapott. A feltételek a megszabott határidőn belül nyilvánvalóan teljesíthetetlenek voltak, és az ultimátum célja elég egyértelműen az volt, hogy ürügyet teremtsenek vele a fegyveres leszámolásra. G. B. Show a következőképpen vélekedett az osztrák ultimátumról:
„A Szerbiához intézett ultimátum háborodott ötlet volt, nagyobb bűn, mint a gyilkosság, amely előidézte.” A szerbek kétségbeesetten próbáltak valahogy kikecmeregni a csapdából. Egy meglehetősen megalázkodó hangú válaszjegyzékben a Monarchia minden feltételét elfogadták, kivéve azt az egyet, hogy a gyilkosság ügyében az osztrák hatóságok szerb területen is vizsgálódhassanak. A német császár, II. Vilmos, a következőképpen értékelte a szerb választ:
„Ragyogó teljesítmény… Nagy erkölcsi siker Bécsnek, ezzel viszont megszűnik minden ok a háborúra.” Két nap múlva a Monarchia hadat üzent Szerbiának.
Oroszország, a szláv szolidaritás miatt már kezdetben védelmet ígért Szerbiának, és most mozgósításba fogott Ausztria ellen. A németek ezt nem hagyhatták szó nélkül, és bár alkalmatlannak tartották az időpontot a háborúra, úgy vélték, a szövetségesi hűség kötelezi őket, hogy kiálljanak a Monarchia mellett. Két napos határidőt szabtak az oroszoknak a mozgósítás leállítására, és miután ez nem történt meg, hadat üzentek Oroszországnak. Még a franciák sem szívesen léptek be a háborúba, de a németek megkönnyítették a dolgukat, amikor, meglehetősen ostoba módon, két nappal az oroszok után nekik is hadat üzentek. Az angoloknak semmi kedvük nem volt az egészhez. Szerbia sorsa a legkevésbé sem érdekelte őket, és legszívesebben az egészet francia-német belügynek tekintették volna. Amikor azonban a németek bevonultak a semleges Belgiumba, jobb meggyőződésük ellenére ők is hadat üzentek. (Belgium védelmében, ugyebár. Arról azonban nem tesznek említést a történelemkönyvek, hogy nem a németek, hanem a franciák voltak az elsők, akik -még a német hadüzenet előtt- benyomultak a semleges Belgiumba. Természetesen ők is csak Belgium védelmében…) Igazából senki nem akarta a háborút, talán csak a franciák, de még ők is csak később. Utóbb maga Lloyd George, a későbbi angol miniszterelnök is így vélekedett:
„A vezető politikusok közül senki sem akarta igazán a háborút. Úgyszólván belecsúsztak, vagy még inkább beletámolyogtak és belebotladoztak, merő ostobaságból.”
