A hadifoglyokat gyötörték, kínozták a gyaloglások, de életre szóló élményeket is kaptak. Miközben az útszélére vetettek sorsát élték, ismerkedtek a tájjal, az emberekkel, s arra is volt példa, hogy a magyar múlt, a magyar sors is felvillant a lelkükben. Egy alkalommal a gyalogosan sodródók egy csoportja feltehetően egy az 1848-as forradalom elhurcoltjaiból alakult falun ment keresztül...
Amikor vittek Szibériába, az Ural tájában volt egy falucska, az volt a neve, hogy Vengerszkaja. Magyar falu. Volt benne egy öregember, nem tudom már, Balogh, vagy hogy hívták. De már sokat felejtett el a magyar szóból az öreg. Odajött hozzám, hogy őt vigyük haza, amikor megyünk, mert ő Magyarországról való. Kérdeztük, hogy melyik faluból. “Nem tudom már, hogy melyik falu volt, de úgy szólítottak örökké, hogy bihariak vagyunk”. Mondottuk, mit akarna maga otthon, hiszen nem ismer senkit. Nem, nem, de a környéket ismerem, s legalább ott temetnének el! Kérdeztük, hogy került ide. Azt mondja: “Gyermek voltam, önként mentünk háborúba akkor. 15 esztendős voltam, puska volt a kezemben, s mentünk az oroszokkal szembe, ne engedjük, hogy bejöjjenek. Aztán elhoztak... Itt maradtam, megházasodtam... De nem egyedül voltam, mert haton voltunk, akik itt maradtunk. S itt ebben a faluban telepedtünk meg.” Nem volt nagy, de elég népes volt... Amikor keresztülmentünk, mert mi gyalog mentünk, ennünk nem adtak, hát koldultunk így a falukban. Adtak. Csak a tatárok nem adtak, de mások adtak. Már elmentünk volt szinte fél kilométer, az őr visszanézett, s megállított, hogy álljunk meg, mert két asszony integet, s kiabál. Megállottunk, s hát a két asszony utánunk futott, ott magyarázták, hogy “nem voltunk otthon, mikor kéregettetek, de elhoztuk!...” S elhozták az ételt utánunk. Onnan, Vengerszkajából... (FaB)