Csak az emírek fizettek a modernebb hajtóművekért. Mind a P&W, mind a GE kifejlesztette az F100-as és F110-es hajtóművek újabb változatait a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején, amelyekkel a nyolcvanas évek végi 29000 font tolóerő kategóriájú F100-as és F110-es hajtóműveket váltották volna, lényegében a ATF tenderhez készült YF119-es (F119PW100) és YF120-as hajtóművek technológiáinak adoptálásával.
A Pratt&Whitney hajtóműve az F100PW229A, majd tervezett típusjelét illetően F100PW232 lett volna, annak ellenére, hogy a tolóereje elérte a 36000 fontot is.
Ebből arra lehetett következtetni, hogy a 165kN statikus tolóerőre képes F100PW229A ha sorozatgyártásra került volna, összhangban a típusjelzéssel, le lett volna korlátozva 32000 fontra, azaz kb 144kN-ra.
A GE hajtóműve, az F110GE129EFE eleve 32000 font tolóerőre volt tervezve, de itt is gond nélkül elérték a 34000 fontot, ráadásul gépbe épített állapotban!
A P&W nem kapott megrendelést sehonnan, míg a GE elérte, hogy a Lockheed a block 60-asát az UAE légiereje számára az F110GE132-essel ajánlja.
Azóta szóba került, hogy az indiai MMRCA tenderre benevezett block 70-es is a block 60-ason fog alapulni, tehát az F110GE132-es fogja hajtani és így akár idővel a többi GE hajtóműves 16-osba is ezt fogják beépíteni.
De nem így alakult, mi több, a mostani F-16V block 70/72 lényegében egy olyan modernizált block 50/52, aminél a lényeg az az avionikai upgrade, ami akár egy őskövület block 15-ös F-16A-ba is beépíthető.
Összefoglalva: hiába van meg minden hozzá, a negyedik generációs típusokba Nyugaton nem kerülnek újabb hajtóművek, ez a technológia megrekedt ott, ahová a 90-es évek legvégéig eljutott. Typhhon, Rafale, Super Hornet, F-16V, F-15EX mind a 25-30 évvel ezelőtti sugárhajtóművekkel vannak szerelve.
