De tegyük fel, a dokumentációkkal minden rendben van, mi várható akkor a valóságban? Hát valójában nem sok jó. Egy tisztességesen kivizsgált olajipari fúrásban, akár 1.000-2.000 méteres intervallumban, akár 10-30 db helyen is át lett már lyukasztva a béléscső azért, hogy a mögötte lévő kőzetek rétegtartalmát meg lehessen vizsgálni. (Ezeket a folytonossági hiányokat régebben golyós, tömör lövedékelvű, később „jet”, azaz kumulatív páncéltörő elven működő készülékekkel készítették.)
A folytonossági hiányokat akár 10-20 db cementdugó is elválaszthatja egymástól, amik azért kerültek elhelyezésre, hogy egyes szintek különálló termeltetése a rétegvizsgálatok során biztosított legyen. Azaz ezek a kutak úgy szét vannak lyukasztva az oldalfalukon, mint egy jobb minőségű ementáli sajt. Azaz ez azt jelenti, hogy a hasznosításukkor, ha te a mély, igen forró olajipari szinteket fel szeretnéd tárni, át kellene rágni magad számos cementdugón, be kellene foltozni (van rá módszer, csak igen –nagyon- drága!) a korábbi perforációkat, hogy helyrepofozzál egy korábbi állapotot úgy, hogy kezdeni tudjál vele valamit az új, sajátos céljaid szerint!
Persze nem állítom, hogy nem lehetséges, csak a tízezer feletti kútszámból (már csak a nagy számok törvénye alapján!) biztosan van jó pár, ami lakott területhez közel van, és az állapota is lehetővé teszi a hasznosítást, de mindenről csak egyedi vizsgálatok után lehet dönteni.
Még egy érdekesség. Az sem törvényszerű, hogy a legrégebbi kutak vannak a legrosszabb állapotban, és az újabbak a jobb állapotúak. Volt szerencsém néhány éve olyan kutak átképzésével foglalkozni, amiket a 30-as évek végén és a 40-es évek elején (a II. világháború alatt) készítettek el. A 30-as évekbeli kutakba biztos amerikai anyagokat építettek be, még a MAORT időkből.). A II. világháború alatt a munka német felügyelet mellett folyt, de lehet, hogy még akkor is amerikai anyagokat használtak. (Erről infót, mármint német anyag beépítéséről még a Magyar Olajipari Műzeum dokumentum tárában sem találtam.) Meglepő tapasztalatom volt, hogy a kb. 70 éve letett anyagok kis túlzással (de tényleg kicsivel), olyan állapotban voltak (mikor elvágtuk azokat a munka során, és felszínre kerültek), mintha gyári újak lettek volna a csövek. Igaz 10,0 mm-es falvastagságúak, de korróziónak csak enyhe nyomai voltak rajtuk megfigyelhetők. Nem mintha a máshol és máskor gyártott csövek falvastagsága más lenne (hiszen az olajipar az egész világon az amerikai API szabványt használja, de azért 60-as 70-es évek kútjaiba épített csepeli csövek minősége össze sem volt mérhető ezekkel. Azoknál előfordult több száz méter hosszban az átrozsdásodás, hogy azt már nem is volt lehetséges csőnek, hanem inkább egy lyukas szitának minősíteni. Megjegyzem, az igényesebb munkákhoz a magyar olajipar is osztrák béléscsöveket és amerikai kiegészítőket (packereket, béléscső akasztókat, JOHNSON rozsdamentes szűrőket) használt. A rendszerváltás után együtt dolgoztam egy magán kivitelező céggel (magyarok voltak), akiknek a döglődő KV (Kőolajkutató Vállalat, Szolnok) logisztikai és raktározási munkatársasi segítségével sikerült bagóért ezeket a kérésükre, baksisért leselejtezett, de zsír új anyagokat selejt áron megvenni. Persze ez a jelenség káros volt nemzetgazdasági szinten, de az egész országban ezt csinálta akkor mindenki, aki tehette. Nekem ebből annyi előnyöm származott, hogy jó anyagokból olyan létesítményeket tervezhettem, amelyek hazai árszinten készültek el, igen jó színvonalon.
Persze azt csak amiatt lehetett megtenni, mert az itteni hazai civil megrendelői piac nem tudta volna megfizetni ezeket az anyagokat., ha a gyártótól kellett volna „bolti” áron megvenni.
Az előbb sugallt hazai technológiai elmaradottság is felelős azért, hogy a már megvalósult hazai projektek nem működnek jól (A jól felszerelt, ütőképes magyar magán cégek ezen a területen GMBH-ként, az EU gazdagabbik felén dolgoznak kizárólag, és jól meg is élnek a jó minőségű munkáikból.) De úgy gondolom, hogy ez egy harmadik mikroesszé témája lehet….
Ugyan úgy a cementezések minősége is igen kritikus a 60-as 70-es évek kútjaiban. Rendszeres az átfejlődés a megnyitott rétegek között, illetve a lemélyített kutak elvileg elcementezett „gyűrűs terében” (a furat és a béléscső között!). Ez a probléma előjött a Dunántúlon is, amikor a nagylengyeli mezőn CO2 segédgázos termelést kezdtek alkalmazni. Pedig a CO2 besajtolást megelőzően megpróbálták megjavítani a legkritikusabb kutakat, kizárva az átfejtődést, mégis megjelent a CO2 gáz sekélyebb mélységekben, a telepen kívül is. Ugyanezekből az okokból kifolyóan vannak problémák a mesterséges gáztárolók környékén is. (Itt csak utalnék a 2000 évi Pusztaszöllősi gázkitörésre. Dajcs Tamás akkor volt, azt hiszem sportminiszter, őt onnan a biztonsági őrök elhajtották, mint nem kívánatos nézrlődőt, volt is belőle aztán kalamajka rendesen…De mivel nekem a „papírjaim” rendben voltak beengedtek az elzárt területre. De az ottani problémák is a régi kút kútszerkezeti, rossz műszaki állapotára voltak visszavezethetők, és alakult ki az úgynevezett „vadkitörés” a csövezésen kívül, amit nem lehetett csak úgy a csővég elzárásával kontroll alatt tartani!)
Eddig a pontig kerültem a személyeskedést, de (abszolút negatív szereplőként) elkerülhetetlen megemlítenem egykori főnököm, Bokor Csaba nevét a második pusztaszöllősi fáklyagyújtásban. Mert bár Ő akkor a MOL Rt. Kutatási – termelési ágazat igazgatója volt, ezekkel a régi kutakkal kapcsolatosan nyilvánvalóan nem tudta azokat, amiket itt az előbb írogattam (a kútszerkezetekről, kútállapotokról, átfejtődésekről, stb.), így áldásos munkája eredményével szó szerint emelte a kitörés fényét és meghosszabbította az elfojtás folyamatát (a külföldi szervízcégek díja és egyéb jelentkező költségekről még nem is beszéltünk!). Ezzel az infóval már megint adtam egy nyomot a személyem beazonosítására, mivel aki ezt a sztorit ismeri legalább akkori középvezetői szinten, szerintem, ez alapján az egyetlen információ morzsa alapján be tud azonosítani, nem beszélve arról, ha elolvassa az egész írást. Mert abból egyből rámjön……
)
