Harckocsi páncélok és lőszerek

[dudi]

Az amerikaiak:
"A páncéllemezek négyféle típusban készültek a csatahajók számára, feladatuktól függően. A szerkezeti acél mellett az első az edzett, STS-nek (Special Treated Steel) nevezett típusú volt. Ez egy kedvező szakítószilárdsággal és rugalmassági jellemzőkkel rendelkező lemez volt, és legfeljebb 102 mm vastagságban készült. Hasonló, csak kevésbé hajlékony volt a szintén homogén Class B típusú lemez, és persze nagyobb vastagságban készítették. Néhány helyen a HTS nevű (High Tensile Steel), igen nagy megnyúlást is elviselő acélt alkalmazták. A legkeményebb lemezek a Class A elnevezésűek voltak, és nagy részüket az övpáncélban használták fel. Ezek a cementált lemezek akár 30 centiméteres vastagságban is készülhettek. A Class A-t a Bethlehem Steel Corporation és a Midvale Company is gyártotta. A cementálás folyamata a hőkezelési eljárások módosításával annyit fejlődött az eredeti, felszíni keményítéshez képest, hogy lehetőség volt igen nagy mélységben és viszonylag egyenletesen csökkenő keménységűre készíteni az acélt, ami ellenállóbb belső szerkezetet eredményezett. A különbség az alapvetően hasonló gyártmányok közt annyi volt, hogy a Bethlehem által készített lemezeknek mégis elég gyorsan, kis átmeneti réteggel változott a keménysége a külső felszín és a lemez belseje közt. A cementált lemezeket nem lehetett hegeszteni megfelelően, ezért csavarozással rögzítették őket a hajókra. Egy elkészült lemez nagyjából 10x3 méteres volt, és 3 kisebb STS lemezre illesztették. Ezt a merev lemezegyüttest vízhatlan csavarokkal rögzítették a hajó szerkezetéhez, négyzetméterenként átlagosan 2 csavarral. A lemezek alakja miatt a közvetlen illeszkedés természetesen lehetetlen volt a változó vonalú szerkezethez, ezért a csavarok kb. 5 centiméterre eltartották a páncéllemezt a szerkezeti lemezektől. A keletkezett rést cementtel (más forrás szerint betonnal) töltötték ki. A továbbiakban a szokásos módon, szegecseket és hegesztést is használtak."

 

[aquarell]

Az amerikaiak:
"A páncéllemezek négyféle típusban készültek a csatahajók számára, feladatuktól függően. A szerkezeti acél mellett az első az edzett, STS-nek (Special Treated Steel) nevezett típusú volt. Ez egy kedvező szakítószilárdsággal és rugalmassági jellemzőkkel rendelkező lemez volt, és legfeljebb 102 mm vastagságban készült. Hasonló, csak kevésbé hajlékony volt a szintén homogén Class B típusú lemez, és persze nagyobb vastagságban készítették. Néhány helyen a HTS nevű (High Tensile Steel), igen nagy megnyúlást is elviselő acélt alkalmazták. A legkeményebb lemezek a Class A elnevezésűek voltak, és nagy részüket az övpáncélban használták fel. Ezek a cementált lemezek akár 30 centiméteres vastagságban is készülhettek. A Class A-t a Bethlehem Steel Corporation és a Midvale Company is gyártotta. A cementálás folyamata a hőkezelési eljárások módosításával annyit fejlődött az eredeti, felszíni keményítéshez képest, hogy lehetőség volt igen nagy mélységben és viszonylag egyenletesen csökkenő keménységűre készíteni az acélt, ami ellenállóbb belső szerkezetet eredményezett. A különbség az alapvetően hasonló gyártmányok közt annyi volt, hogy a Bethlehem által készített lemezeknek mégis elég gyorsan, kis átmeneti réteggel változott a keménysége a külső felszín és a lemez belseje közt. A cementált lemezeket nem lehetett hegeszteni megfelelően, ezért csavarozással rögzítették őket a hajókra. Egy elkészült lemez nagyjából 10x3 méteres volt, és 3 kisebb STS lemezre illesztették. Ezt a merev lemezegyüttest vízhatlan csavarokkal rögzítették a hajó szerkezetéhez, négyzetméterenként átlagosan 2 csavarral. A lemezek alakja miatt a közvetlen illeszkedés természetesen lehetetlen volt a változó vonalú szerkezethez, ezért a csavarok kb. 5 centiméterre eltartották a páncéllemezt a szerkezeti lemezektől. A keletkezett rést cementtel (más forrás szerint betonnal) töltötték ki. A továbbiakban a szokásos módon, szegecseket és hegesztést is használtak."

Mégegyszer köszönöm!

 

[Törölt tag 1945]

Öntött páncél

Az öntött páncélzatot korlátozott mértékben az első világháborúban vezették be, amikor a Renault FT könnyű harckocsik néhány tornyát öntéssel készítették el ahelyett, hogy hengerelt lemezekből gyártották volna. Az egyszemélyes öntött tornyokat később más francia harckocsikon is bevezették, 1941-re pedig már nagyobb öntött tornyokat is használtak a Brit, Szovjet, és Amerikai harckocsikban. A második világháború után az öntött páncélzatú tornyok használata szinte minden harckocsin megjelent, de a könnyű harckocsik vékonyabb falú tornyait továbbra is hengerelt lemezekből készítették.

Az 1930-as években az öntött páncélzat alkalmazása a harckocsik testén is elkezdett teret nyerni, különösen a francia könnyű harckocsik, például az R-35 és a H-35 esetében, amelyek elsőként készültek nagyméretű öntvényekből. Az öntvényeket 1941-ben kezdték el használni az amerikai M4 közepes harckocsik testének gyártásához, majd később más harckocsik, például az amerikai M26 és M46 közepes harckocsik, a szovjet IS és a brit Chieftain testébe is felhasználták őket, különösen az öntött test orr formájában. Az 1950-es évekre az amerikai M48-as harckocsik esetében a teljes testet egy darabban kezdték el önteni, és hasonló módon öntötték a svájci Pz.61 és Pz.68, valamint az amerikai M60 és M103 harckocsik testét is.

Az öntött páncél kémiai összetétele nagyjából megegyezik a hengerelt páncéllemezekével, de a minőségük természetüknél fogva ingadozóbb, és az öntvények vastagságát nem lehet olyan pontosan ellenőrizni, mint a hengerelt lemezekét, ami miatt valamivel vastagabbnak kell lenniük. Az öntvények azért is hátrányban vannak a hengerelt páncéllal szemben, mert általában bonyolult alakúak és változó vastagságúak, és ezért nem lehet őket egyformán egyenletes hőkezelésnek alávetni, ami kedvezőtlenül hat a ballisztikai tulajdonságaikra. Következésképpen az öntött páncélzatnak körülbelül 5 százalékkal vastagabbnak kell lennie, mint az hengereltnek, azonos szintű védelemhez. Másrészt az öntés sokkal könnyebben alkalmazható a tornyok és a test homlokzatok összetett formáinak előállítására, mint a hengerelt lemezekből történő elkészítése. Megkönnyíti a páncélzat hatékony elosztását is, valamint lehetővé teszi a hegesztett kötések számának és a hegesztéssel töltött gyártási idő csökkentését. Ennek végső bizonyítéka a tornyok és a testek, amelyeket egyetlen darabból öntöttek. Az általuk képviselt öntvények mérete azonban igencsak megterheli az ipari kapacitásokat.

folyt köv...

 

[ozymandias]

Öntött páncél


Az öntött páncél kémiai összetétele nagyjából megegyezik a hengerelt páncéllemezekével, de a minőségük természetüknél fogva ingadozóbb, és az öntvények vastagságát nem lehet olyan pontosan ellenőrizni, mint a hengerelt lemezekét, ami miatt valamivel vastagabbnak kell lenniük. Az öntvények azért is hátrányban vannak a hengerelt páncéllal szemben, mert általában bonyolult alakúak és változó vastagságúak, és ezért nem lehet őket egyformán egyenletes hőkezelésnek alávetni, ami kedvezőtlenül hat a ballisztikai tulajdonságaikra. Következésképpen az öntött páncélzatnak körülbelül 5 százalékkal vastagabbnak kell lennie, mint az hengereltnek, azonos szintű védelemhez. Másrészt az öntés sokkal könnyebben alkalmazható a tornyok és a test homlokzatok összetett formáinak előállítására, mint a hengerelt lemezekből történő elkészítése. Megkönnyíti a páncélzat hatékony elosztását is, valamint lehetővé teszi a hegesztett kötések számának és a hegesztéssel töltött gyártási idő csökkentését. Ennek végső bizonyítéka a tornyok és a testek, amelyeket egyetlen darabból öntöttek. Az általuk képviselt öntvények mérete azonban igencsak megterheli az ipari kapacitásokat.

A gond az, hogy az öntvényt nehéz jól csinálni, pláne, ha komplikált formát kell önteni. Komoly problémát okoz az egyenetlen kémiai összetétel - főleg az akkori idők szintjén. A másik probléma az eltérő lehűlési idő. Csak hogy érzékeljük:

• Egy vastagabb szelvény később hűl le, mint egy vékonyabb, illetve a nagyobb öntési térfogatban nagyobb a hiba aránya is -> legyen több beöntési nyílás
• Minél több a beöntési nyílás, annál több az ömledék-összecsapási front. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mire a két helyen beöntött acél találkozik egymással, addigra a hőmérséklet akár 100 fokkal is hidegebb lehet. Ahol a kettő találkozik, ott mindig gond van és sokkal gyengébb az anyag.
• hogy ez elkerüljük, akkor emeljük meg a beöntési hőmérsékletet - igen ám, de minél magasabb ez a hőmérséklet, annál tart a lehűlés. Ez azért baj, mert a külső rész már kezd megszilárdulni, elkezd a hideg anyagrész zsugorodni. Így lesz olyan rész, ahol nyomófeszültség lesz meg lesz olyan, ahol húzófeszültség ébred. Mivel a belső rész még folyékony, a folyadék nem tudja felvenni a húzófeszültséget - na ott lesz a lunker.

Látható, hogy ez a tipikus, melyik ujjamba harapjak esete - ezt ma már viszonylag egyszerűen lehet végeselemes szimulációval modellezni - mind az ömledéket, mind a hőmérsékleti viszonyokat, de ez akkoriban nem volt meg. Nagyon sok mindent homokba öntöttek, mert ez volt a legolcsóbb megoldás. A gond az volt, hogy a homokot újra hasznosították, így tele volt szennyeződéssel. Ha volt egy kevés nedvesség a homokban, akkor a folyékony fémmel érintkezve helyileg robbanhatott - de homokot és az öntőformát összefogta a formaszekrény.

Problémát okozhatott, hogy ez nem klasszikus öntöttvas, hanem öntött acél. Ez utóbbi sokkal rosszabb öntési tulajdonságokkal rendelkezik, mint a sima öntöttvas, másrészt nem lehet olyan keményre leedzeni, mint az öntöttvasat a magas karbontartalom miatt - lásd kéregedzett hengerkerekek, Ganz szabadalma, viszont a szívóssági tulajdonságai sokkal jobbak voltak, mint bármilyen öntöttvasnak - akár ma is.

Másik előnye az acélöntvénynek, hogy a hőkezelése úgy működik, mint az acél esetében - csak más időket kell figyelembe venni a hőntartásnál és nagyon lassan kell felmelegíteni. Az edzésnél mindenképpen előmunkálni kell és minden éles átmenetet, feszültséggyűjtő pontot ki kell köszörülni/fel kell hegeszteni. A megeresztésnél szintén észnél kell lenni - de szerintem a megeresztési ridegedéssel/repedésekkel nem tudtak mit kezdeni - hiányzik a vanádium és széles spektrumban változik a Cr/Ni arány.

T34-esek nagyjából ilyen összetétellel készültek:

 

[Törölt tag 1586]

 

[molnibalage]

Öntött páncél

Az öntött páncélzatot korlátozott mértékben az első világháborúban vezették be, amikor a Renault FT könnyű harckocsik néhány tornyát öntéssel készítették el ahelyett, hogy hengerelt lemezekből gyártották volna. Az egyszemélyes öntött tornyokat később más francia harckocsikon is bevezették, 1941-re pedig már nagyobb öntött tornyokat is használtak a Brit, Szovjet, és Amerikai harckocsikban. A második világháború után az öntött páncélzatú tornyok használata szinte minden harckocsin megjelent, de a könnyű harckocsik vékonyabb falú tornyait továbbra is hengerelt lemezekből készítették.

Az 1930-as években az öntött páncélzat alkalmazása a harckocsik testén is elkezdett teret nyerni, különösen a francia könnyű harckocsik, például az R-35 és a H-35 esetében, amelyek elsőként készültek nagyméretű öntvényekből. Az öntvényeket 1941-ben kezdték el használni az amerikai M4 közepes harckocsik testének gyártásához, majd később más harckocsik, például az amerikai M26 és M46 közepes harckocsik, a szovjet IS és a brit Chieftain testébe is felhasználták őket, különösen az öntött test orr formájában. Az 1950-es évekre az amerikai M48-as harckocsik esetében a teljes testet egy darabban kezdték el önteni, és hasonló módon öntötték a svájci Pz.61 és Pz.68, valamint az amerikai M60 és M103 harckocsik testét is.

Az öntött páncél kémiai összetétele nagyjából megegyezik a hengerelt páncéllemezekével, de a minőségük természetüknél fogva ingadozóbb, és az öntvények vastagságát nem lehet olyan pontosan ellenőrizni, mint a hengerelt lemezekét, ami miatt valamivel vastagabbnak kell lenniük. Az öntvények azért is hátrányban vannak a hengerelt páncéllal szemben, mert általában bonyolult alakúak és változó vastagságúak, és ezért nem lehet őket egyformán egyenletes hőkezelésnek alávetni, ami kedvezőtlenül hat a ballisztikai tulajdonságaikra. Következésképpen az öntött páncélzatnak körülbelül 5 százalékkal vastagabbnak kell lennie, mint az hengereltnek, azonos szintű védelemhez. Másrészt az öntés sokkal könnyebben alkalmazható a tornyok és a test homlokzatok összetett formáinak előállítására, mint a hengerelt lemezekből történő elkészítése. Megkönnyíti a páncélzat hatékony elosztását is, valamint lehetővé teszi a hegesztett kötések számának és a hegesztéssel töltött gyártási idő csökkentését. Ennek végső bizonyítéka a tornyok és a testek, amelyeket egyetlen darabból öntöttek. Az általuk képviselt öntvények mérete azonban igencsak megterheli az ipari kapacitásokat.

folyt köv...

Itt mit gyártanak éppen?

 

[fip7]

A gond az, hogy az öntvényt nehéz jól csinálni, pláne, ha komplikált formát kell önteni. Komoly problémát okoz az egyenetlen kémiai összetétel - főleg az akkori idők szintjén. A másik probléma az eltérő lehűlési idő. Csak hogy érzékeljük:

• Egy vastagabb szelvény később hűl le, mint egy vékonyabb, illetve a nagyobb öntési térfogatban nagyobb a hiba aránya is -> legyen több beöntési nyílás
• Minél több a beöntési nyílás, annál több az ömledék-összecsapási front. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mire a két helyen beöntött acél találkozik egymással, addigra a hőmérséklet akár 100 fokkal is hidegebb lehet. Ahol a kettő találkozik, ott mindig gond van és sokkal gyengébb az anyag.
• hogy ez elkerüljük, akkor emeljük meg a beöntési hőmérsékletet - igen ám, de minél magasabb ez a hőmérséklet, annál tart a lehűlés. Ez azért baj, mert a külső rész már kezd megszilárdulni, elkezd a hideg anyagrész zsugorodni. Így lesz olyan rész, ahol nyomófeszültség lesz meg lesz olyan, ahol húzófeszültség ébred. Mivel a belső rész még folyékony, a folyadék nem tudja felvenni a húzófeszültséget - na ott lesz a lunker.

Látható, hogy ez a tipikus, melyik ujjamba harapjak esete - ezt ma már viszonylag egyszerűen lehet végeselemes szimulációval modellezni - mind az ömledéket, mind a hőmérsékleti viszonyokat, de ez akkoriban nem volt meg. Nagyon sok mindent homokba öntöttek, mert ez volt a legolcsóbb megoldás. A gond az volt, hogy a homokot újra hasznosították, így tele volt szennyeződéssel. Ha volt egy kevés nedvesség a homokban, akkor a folyékony fémmel érintkezve helyileg robbanhatott - de homokot és az öntőformát összefogta a formaszekrény.

Problémát okozhatott, hogy ez nem klasszikus öntöttvas, hanem öntött acél. Ez utóbbi sokkal rosszabb öntési tulajdonságokkal rendelkezik, mint a sima öntöttvas, másrészt nem lehet olyan keményre leedzeni, mint az öntöttvasat a magas karbontartalom miatt - lásd kéregedzett hengerkerekek, Ganz szabadalma, viszont a szívóssági tulajdonságai sokkal jobbak voltak, mint bármilyen öntöttvasnak - akár ma is.

Másik előnye az acélöntvénynek, hogy a hőkezelése úgy működik, mint az acél esetében - csak más időket kell figyelembe venni a hőntartásnál és nagyon lassan kell felmelegíteni. Az edzésnél mindenképpen előmunkálni kell és minden éles átmenetet, feszültséggyűjtő pontot ki kell köszörülni/fel kell hegeszteni. A megeresztésnél szintén észnél kell lenni - de szerintem a megeresztési ridegedéssel/repedésekkel nem tudtak mit kezdeni - hiányzik a vanádium és széles spektrumban változik a Cr/Ni arány.

T34-esek nagyjából ilyen összetétellel készültek:

Amúgy ha szeretnél erről (szovjet acélpánclok és eljárások) bőveben olvasni akkor itt egy link hozzá:

ОТЕЧЕСТВЕННЫЕ БРОНИРОВАННЫЕ МАШИНЫ 1945–1965 гг. (X)

otvaga2004.ru

Ez meg, hogy mikor milyen új technológia került bevezetésre:

Этапы пути

О НИИ стали

www.niistali.ru

 

[dudi]

Itt mit gyártanak éppen?

Vagy Pz. 58 Mutz vagy Pz. 61. svájci harckocsi.

 

[ozymandias]

Itt mit gyártanak éppen?

valami cuccot olajban edzenek

 

[ozymandias]

Amúgy ha szeretnél erről (szovjet acélpánclok és eljárások) bőveben olvasni akkor itt egy link hozzá:

ОТЕЧЕСТВЕННЫЕ БРОНИРОВАННЫЕ МАШИНЫ 1945–1965 гг. (X)

otvaga2004.ru

Ez meg, hogy mikor milyen új technológia került bevezetésre:

Этапы пути

О НИИ стали

www.niistali.ru

köszi.

 

[gorkamorka]

Ozymandias egy kész aranybánya ha acélokról van szó!

Lenne nekem is egy kérdésem. Előre is elnézést, ez itt nagyon, nagyon, nagyon OFF.
A középkorban hogyan tudtak jó minőségű acélt gyártani európában? A japánoknál azt tudom, hogy sokszor átlapolták, hajtogatták az acélt, így szabadították meg a szennyeződéstől és így lett egyenletes a széntartalom. Európában ezt a módszet nem használták, de akkor hogyan értek el itt hasonló minőséget?

 

[Negan]

Ozymandias egy kész aranybánya ha acélokról van szó!

Lenne nekem is egy kérdésem. Előre is elnézést, ez itt nagyon, nagyon, nagyon OFF.
A középkorban hogyan tudtak jó minőségű acélt gyártani európában? A japánoknál azt tudom, hogy sokszor átlapolták, hajtogatták az acélt, így szabadították meg a szennyeződéstől és így lett egyenletes a széntartalom. Európában ezt a módszet nem használták, de akkor hogyan értek el itt hasonló minőséget?

Ismerték és használták is.

 

[ozymandias]

Ozymandias egy kész aranybánya ha acélokról van szó!

Lenne nekem is egy kérdésem. Előre is elnézést, ez itt nagyon, nagyon, nagyon OFF.
A középkorban hogyan tudtak jó minőségű acélt gyártani európában? A japánoknál azt tudom, hogy sokszor átlapolták, hajtogatták az acélt, így szabadították meg a szennyeződéstől és így lett egyenletes a széntartalom. Európában ezt a módszet nem használták, de akkor hogyan értek el itt hasonló minőséget?

Mindenhol hajtogattak, csak kérdés, hogy mennyit.

A középkori kardkészítésnek külön irodalma van.

A magyar kardgyártás a világ élvonalába tartozott. Itt a gyepvas volt az alapanyag - vastartalmú kőzet bomlik, keveredik vízzel és baktériumok kezdik el bontani, könnyen hozzáférhető. Ezt összegyűjtötték, majd megpörkölték. Közben megcsinálták a faszént - baksát építettek, agyaggal tapasztották le és elindult a korabeli pirolízis.
Ezután jött agyagból a kemence építése.

Minden egyes öntéshez külön kemencét építettek, a kemencében meg volt egy fúvóka a kovácsfújónak. Amikor kész volt a kemence, lassan elkezdték felfűteni, majd a kemence nyílásán fent adagolták a pirított gyepvasat meg a faszént. Nagyjából megépítették a korabeli nagyolvasztót...

A gyepvas a folyamatos redukció során a Fe30-ból eljutott a wustit-ig (FeO) majd tovább redukálódott a kemence alján. Itt a CO reagált az FeO-val és CO2 formájában kiment - vagyis deoxidálni is tudtak. A somogyi gyepvasban volt némi kvarc - SiO2 - ez további dezoxidációt eredményezett meg salakot. Ezzel elérték az 1,5%-os karbontartalmat.

A kemencét szét kellett verni, hogy hozzáférjenek a bucavashoz. Ezt után pogácsa formává lapították és árulták. Ez volt a magyar "acélgyártás"

A többi helyen még importból csinálták - ez volt a tégelyacél, eredete Srí Lanka. Nagyon magas vasérctartalmú kőzetek voltak. Agyagból csináltak egy tégelyt - kb. 2literes virágcserép és abba raktak faszént és vasérctartalmú kőzetet. Ezt a tégelyt lezárták agyaggal, majd e köré agyagból kemencét építettek és faszén+fújtató kombóval felfűtötték.

Itt is lezajlott a redukció, a végeredmény 1,5% karbontartalmat. Tégely szétver, majd ezt árulták tovább. Ez jutott el az arabokhoz, Európába - a vikingek is szerették.

Ezután minden esetben a következő volt a menetrend:

• fel kellett újra melegíteni és a pogácsákat kovácshegeszteni.
• ezután a pogácsákon/tégelyacélon kovácsoltak egy keveset - ennek a célja az volt, hogy egy konzerv formát kapjanak.
• azt tudták a korabeli kovácsok, hogy minden szar középen van, ezért ezt a konzervformát először ki kellett lyukasztani - legalább akkorára, mint amennyire szemmel látta a dúsulásokat meg zárványokat.
• a lyukasztásnál sokszor eltörött az alapanyag, ekkor megint kovácshegesztettek és hajtogattak.
• mivel kezdetben kézzel kalapáltak, elég sokszor ment a kardalapanyag vissza a kemencébe, itt további redukciót kapott, lecsökkent a karbontartalma 0,6% környékére.
• ezután a kardot készre kalapálták. A folyamatos kovácsolás során a szennyeződés nagyrésze így kiégett - elég nagy tisztaságot tudták elérni. Nagyon sokáig nem edzették az acélt Európában. Az arabok nem tudtak mivel hűteni, teveszarba dugták a kardot - vagyis nitridáltak, így már magasabb keménységet értek el.

Egy korabeli kard ára egy ház ára volt, egy komoly tégelyacél kard meg lazán ért annyit, mint egy kisebb uradalom tokkal-vonóval. Drága volt az alapanyag és egy ilyen kard kb. másfél évig készült...

A japánok meg más úton jártak, ahogy később az arabok is a damszkuszi acéllal.

 

[dudi]

Mindenhol hajtogattak, csak kérdés, hogy mennyit.

A középkori kardkészítésnek külön irodalma van.

A magyar kardgyártás a világ élvonalába tartozott. Itt a gyepvas volt az alapanyag - vastartalmú kőzet bomlik, keveredik vízzel és baktériumok kezdik el bontani, könnyen hozzáférhető. Ezt összegyűjtötték, majd megpörkölték. Közben megcsinálták a faszént - baksát építettek, agyaggal tapasztották le és elindult a korabeli pirolízis.
Ezután jött agyagból a kemence építése.

Minden egyes öntéshez külön kemencét építettek, a kemencében meg volt egy fúvóka a kovácsfújónak. Amikor kész volt a kemence, lassan elkezdték felfűteni, majd a kemence nyílásán fent adagolták a pirított gyepvasat meg a faszént. Nagyjából megépítették a korabeli nagyolvasztót...

A gyepvas a folyamatos redukció során a Fe30-ból eljutott a wustit-ig (FeO) majd tovább redukálódott a kemence alján. Itt a CO reagált az FeO-val és CO2 formájában kiment - vagyis deoxidálni is tudtak. A somogyi gyepvasban volt némi kvarc - SiO2 - ez további dezoxidációt eredményezett meg salakot. Ezzel elérték az 1,5%-os karbontartalmat.

A kemencét szét kellett verni, hogy hozzáférjenek a bucavashoz. Ezt után pogácsa formává lapították és árulták. Ez volt a magyar "acélgyártás"

A többi helyen még importból csinálták - ez volt a tégelyacél, eredete Srí Lanka. Nagyon magas vasérctartalmú kőzetek voltak. Agyagból csináltak egy tégelyt - kb. 2literes virágcserép és abba raktak faszént és vasérctartalmú kőzetet. Ezt a tégelyt lezárták agyaggal, majd e köré agyagból kemencét építettek és faszén+fújtató kombóval felfűtötték.

Itt is lezajlott a redukció, a végeredmény 1,5% karbontartalmat. Tégely szétver, majd ezt árulták tovább. Ez jutott el az arabokhoz, Európába - a vikingek is szerették.

Ezután minden esetben a következő volt a menetrend:

• fel kellett újra melegíteni és a pogácsákat kovácshegeszteni.
• ezután a pogácsákon/tégelyacélon kovácsoltak egy keveset - ennek a célja az volt, hogy egy konzerv formát kapjanak.
• azt tudták a korabeli kovácsok, hogy minden szar középen van, ezért ezt a konzervformát először ki kellett lyukasztani - legalább akkorára, mint amennyire szemmel látta a dúsulásokat meg zárványokat.
• a lyukasztásnál sokszor eltörött az alapanyag, ekkor megint kovácshegesztettek és hajtogattak.
• mivel kezdetben kézzel kalapáltak, elég sokszor ment a kardalapanyag vissza a kemencébe, itt további redukciót kapott, lecsökkent a karbontartalma 0,6% környékére.
• ezután a kardot készre kalapálták. A folyamatos kovácsolás során a szennyeződés nagyrésze így kiégett - elég nagy tisztaságot tudták elérni. Nagyon sokáig nem edzették az acélt Európában. Az arabok nem tudtak mivel hűteni, teveszarba dugták a kardot - vagyis nitridáltak, így már magasabb keménységet értek el.

Egy korabeli kard ára egy ház ára volt, egy komoly tégelyacél kard meg lazán ért annyit, mint egy kisebb uradalom tokkal-vonóval. Drága volt az alapanyag és egy ilyen kard kb. másfél évig készült...

A japánok meg más úton jártak, ahogy később az arabok is a damszkuszi acéllal.

Amit itt leírtál az mikor volt? 9-10. század12-13. század vagy 15-16. század?

 

[ozymandias]

Amit itt leírtál az mikor volt? 9-10. század12-13. század vagy 15-16. század?

Kb. 14-15. század. Voltak közben műszaki fejlesztések - vízimalom és társai, de az elvi dolgok ugyanazok maradtak, aztán a 16.században jött egy nagy ugrás - ez a frisstűzi acél...

Ezzel már 4 óra alatt 100-200kg acélgomolyát gyártani, majd 1740-ben Huntsman megcsinálja a tégelyacélt ipari méretben..

 

[winter]

• adunk hozzá krómot, mert ha a króm épül be a vasrácsba - akkor az még jobban torzítja a fémrácsot. Igen, a króm sokkal nagyobb, mint a karbon. A króm a két vasatom közti helyre megy - ezért intersztíciós ötvöző - be - mondjuk a narancsos vödörben a meggy, míg a króm a narancsos vödörben az alma. A króm az atomi síkokban épül be, a vasatom helyére - ezért hívják szubsztitúciós ötvözőnek. Az előző analógiával élve a vas és a króm a már beékelődött karbonnal olyan, amikor már nem csak te vagy mérges egyedül, hanem van még egy nagydarab haverod és mindketten ugyanarra a személyre vagytok mérgesek és elálljátok a folyosón az útját. Ha az a bizonyos személy tovább akar haladni, akkor mind a kettőtöket le kell vernie - ez minimum dupla annyi energiába kerül, mintha csak egy embert kellene levernie... Pont így működik az erő hatására elmozduló síkokkal. A szilárdság pedig nem más, mint ellenállás a deformációnak, a deformáció meg egymáson elmozduló atomsíkok miatt jön létre..

Szerintem a kivastagítottnál elírtad, króm helyett a szénre gondoltál, csak hogy ne maradjon meg senkiben rosszul.

 

[ozymandias]

Szerintem a kivastagítottnál elírtad, króm helyett a szénre gondoltál, csak hogy ne maradjon meg senkiben rosszul.

Jogos, köszönöm.

A karbon intersztíciós
Króm, nikkel szubsztitúciós

 

[gorkamorka]

Mindenhol hajtogattak, csak kérdés, hogy mennyit.

A középkori kardkészítésnek külön irodalma van.

A magyar kardgyártás a világ élvonalába tartozott. Itt a gyepvas volt az alapanyag - vastartalmú kőzet bomlik, keveredik vízzel és baktériumok kezdik el bontani, könnyen hozzáférhető. Ezt összegyűjtötték, majd megpörkölték. Közben megcsinálták a faszént - baksát építettek, agyaggal tapasztották le és elindult a korabeli pirolízis.
Ezután jött agyagból a kemence építése.

Minden egyes öntéshez külön kemencét építettek, a kemencében meg volt egy fúvóka a kovácsfújónak. Amikor kész volt a kemence, lassan elkezdték felfűteni, majd a kemence nyílásán fent adagolták a pirított gyepvasat meg a faszént. Nagyjából megépítették a korabeli nagyolvasztót...

A gyepvas a folyamatos redukció során a Fe30-ból eljutott a wustit-ig (FeO) majd tovább redukálódott a kemence alján. Itt a CO reagált az FeO-val és CO2 formájában kiment - vagyis deoxidálni is tudtak. A somogyi gyepvasban volt némi kvarc - SiO2 - ez további dezoxidációt eredményezett meg salakot. Ezzel elérték az 1,5%-os karbontartalmat.

A kemencét szét kellett verni, hogy hozzáférjenek a bucavashoz. Ezt után pogácsa formává lapították és árulták. Ez volt a magyar "acélgyártás"

A többi helyen még importból csinálták - ez volt a tégelyacél, eredete Srí Lanka. Nagyon magas vasérctartalmú kőzetek voltak. Agyagból csináltak egy tégelyt - kb. 2literes virágcserép és abba raktak faszént és vasérctartalmú kőzetet. Ezt a tégelyt lezárták agyaggal, majd e köré agyagból kemencét építettek és faszén+fújtató kombóval felfűtötték.

Itt is lezajlott a redukció, a végeredmény 1,5% karbontartalmat. Tégely szétver, majd ezt árulták tovább. Ez jutott el az arabokhoz, Európába - a vikingek is szerették.

Ezután minden esetben a következő volt a menetrend:

• fel kellett újra melegíteni és a pogácsákat kovácshegeszteni.
• ezután a pogácsákon/tégelyacélon kovácsoltak egy keveset - ennek a célja az volt, hogy egy konzerv formát kapjanak.
• azt tudták a korabeli kovácsok, hogy minden szar középen van, ezért ezt a konzervformát először ki kellett lyukasztani - legalább akkorára, mint amennyire szemmel látta a dúsulásokat meg zárványokat.
• a lyukasztásnál sokszor eltörött az alapanyag, ekkor megint kovácshegesztettek és hajtogattak.
• mivel kezdetben kézzel kalapáltak, elég sokszor ment a kardalapanyag vissza a kemencébe, itt további redukciót kapott, lecsökkent a karbontartalma 0,6% környékére.
• ezután a kardot készre kalapálták. A folyamatos kovácsolás során a szennyeződés nagyrésze így kiégett - elég nagy tisztaságot tudták elérni. Nagyon sokáig nem edzették az acélt Európában. Az arabok nem tudtak mivel hűteni, teveszarba dugták a kardot - vagyis nitridáltak, így már magasabb keménységet értek el.

Egy korabeli kard ára egy ház ára volt, egy komoly tégelyacél kard meg lazán ért annyit, mint egy kisebb uradalom tokkal-vonóval. Drága volt az alapanyag és egy ilyen kard kb. másfél évig készült...

A japánok meg más úton jártak, ahogy később az arabok is a damszkuszi acéllal.

Ejjj, de jó olvasni az írásaidat! Mennyi mindent tudsz!

Ha nem gond, még egy kis off...

Akkor ezek szerint, ez a gyepvas lényegében hasonló volt mint a tamahagane?
Mikor kezdtek el rugóacélt gyártani a kardokhoz, illetve milyen módszerrel csinálták a rugóacélt?

 

[ozymandias]

Ejjj, de jó olvasni az írásaidat! Mennyi mindent tudsz!

Ha nem gond, még egy kis off...

Akkor ezek szerint, ez a gyepvas lényegében hasonló volt mint a tamahagane?
Mikor kezdtek el rugóacélt gyártani a kardokhoz, illetve milyen módszerrel csinálták a rugóacélt?

A gyepvas klasszisokkal jobb volt, mint a tamahagane - önmagában.

Az európai kardoknak nehéz páncél ellen kellett menniük, a katanának bőrpáncél ellen. A katana titka a laminált szerkezet volt - alacsony és magas karbontartalmú acélt kovácshegesztettek. A vágóélre került a magas karbontartalmú - 60-62HRC-t simán elérte, belse meg rugalmas volt.

A rugóacélt középkor vonatkozásában nem értem, mert a rugóacélnak spéci összetétele van, majd full bénitesre edzik olajban vagy sófürdőben...

A alacsony karbontartalmú acél viszont lehet nagyon rugalmas, de nem "úgy" rugalmas, mint egy rugóacél. Az első esetben a kard egésze rugalmas - nem elég merev, míg egy rugóacélnak a rugalmassági modulusza és a rugómerevsége magas.

 

[dudi]

A gyepvas klasszisokkal jobb volt, mint a tamahagane - önmagában.

Az európai kardoknak nehéz páncél ellen kellett menniük, a katanának bőrpáncél ellen. A katana titka a laminált szerkezet volt - alacsony és magas karbontartalmú acélt kovácshegesztettek. A vágóélre került a magas karbontartalmú - 60-62HRC-t simán elérte, belse meg rugalmas volt.

A rugóacélt középkor vonatkozásában nem értem, mert a rugóacélnak spéci összetétele van, majd full bénitesre edzik olajban vagy sófürdőben...

A alacsony karbontartalmú acél viszont lehet nagyon rugalmas, de nem "úgy" rugalmas, mint egy rugóacél. Az első esetben a kard egésze rugalmas - nem elég merev, míg egy rugóacélnak a rugalmassági modulusza és a rugómerevsége magas.

Az európai kardok jobb minőségűek voltak mint a katanák? Vagy csak simán több anyag volt bennük ezért jobban megbirkóztak a páncéllal?