[HUN] 2K12M Kub

  • Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.

    Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned.

Terminator

Well-Known Member
2010. április 19.
18 730
29 094
113
"A tanfolyam ideje alatt egyszer hazalátogattunk. Oda – vissza TU – 134 repülővel utaztunk. A tanfolyam befejezése után vonatra szálltunk. Útközben Vilniusban a hálókocsi felső ágyán fekve akartam kinézni az ablakon, onnan lecsúszva az alkarommal a középen lévő asztalkán „tompítottam”. A rajta lévő tányér pereme félkörben letört, mélyen belevágva a kezembe. A nemzetközi gyors miattam vesztegelt, míg néhány holmimat összekapkodták. Mentővel vittek a kórházba és ott összeöltögettek. Mindössze egy napos késéssel hazaértem.

Nem volt időm kipakolni a bőröndömet, mert Nagyorosziba vezényeltek 1974. október 1-től, majd 1975. február 1-én át is helyeztek és ott dolgoztam az év utolsó napjáig. Egy és negyed év ott töltött idő nagyon emlékezetes, túlzás nélkül felejthetetlen. A laktanya a tölgyerdőben széjjelszórt épületekkel épült a Börzsöny észak – keleti szélén. Nagyoroszi, a legközelebbi település vasútállomása úgy kettő kilométerre volt az ügyeletes tiszti épülettől. Kerítéssel csak a távoli lőszerraktárt és képző központ területét választotta el a környezetétől. A légvédelmi lőteret Drégelypalánk közelében létesítették. A bázison egy légvédelmi tiszthelyettes – képző iskola, kiképzőközpont és lőtérparancsnokság székelt. Az erdőben, a tavasztól – ősz végéig lövészetre érkező csapatok részére táborhelyeket alakítottak ki.

Miért, nem tudom, de ezt a laktanyát választották a rendszeresítendő légvédelmi rakétatechnikai eszközök kezelését oktató bázisnak. Építettek egy „zárt területet”, ahova csak külön engedéllyel lehetett belépni. Ezen belül egy „üvegpalotát”, amely a szentpétervári hangárnál is jobb feltételeket biztosított a KUB technikai eszközökkel való gyakorláshoz. A területen folyt még a Sztrela- 1 önjáró légvédelmi eszközre való kiképzés is. Ide érkeztek az átszervezésre tervezett keszthelyi légvédelmi tüzérezred tisztjei, tiszthelyettesei, korábbi és későbbi társaim.

Ehhez a feladathoz alakították ki a központ „állomány tábláját” (szükséges beosztások, képzettségi, rendfokozatbeli követelmények, előírások felsorolása). A kiképző állományt, egy – egy általános és szakkiképző alosztályra osztották. A beosztásokat rendkívül jól felkészült tisztekkel töltötték fel. Én a szakkiképző alosztály kiképző tiszti beosztásban dolgoztam. Közvetlen felettesem Sárkány István mk. százados volt, aki ezredesi rendfokozatban, a honvédelmi minisztériumból ment nyugdíjba Az általános kiképző alosztály vezetője Gyaraki Károly mk. százados volt. Ledoktorált, mérnökaltábornagyi rendfokozattal, Ukrajna magyarországi katonai attaséjaként vonult nyugdíjba. 1998-ban sem volt rest Harkovig autózni, hogy meglátogassa tanfolyamunkat. Ezt megelőzően ezredparancsnoki, hadsereg légvédelmi főnöki, a katonai elhárítás vezetői beosztást is megjárta. Sokszor találkoztunk pályafutásunk alatt és alapos okkal tisztelem ma is.

Utólag úgy érzem a kiképzőtiszt erre a munkára nem illő megnevezés volt, mert tartalmát, a munkarendet tekintve inkább hasonlított egy főiskolai tanári beosztásra. Tanítottam elméletet, vezettem a gyakorlati foglalkozásokat. Tulajdonképpen ugyanazt tettem, mint a tanításban lassan példaképemmé vált Sztarov alezredes. Oktattam a felderítő – rávezető állomás, az indítóállvány, a rakéták technikai ismeretét, kezelését, karbantartását, valamint lövéstant. Ez utóbbi, többek között a megsemmisítési valószínűség és az indítási zónák számítását, technikai paraméterek és a célok repülési paramétereinek hatásának vizsgálatát foglalta magában.

Eleinte csak a kint tanult ismeretek, orosz nyelvű tankönyvek szemléltető eszközök álltak rendelkezésünkre, de rövid idő alatt a fordítások is elkészültek. A magyar nyelvű tablók elkészítésében tevőlegesen is részt vettem. Három hétre Budapestre vezényeltek, és Leningrádi tanfolyam társamnak, Olé Bélának segítettem a légvédelmi főnökségen. Mikor Orosziban a szállodaszámláimat benyújtottam, rosszul lettek. Béla mindig meglehetősen elegáns szállodákban foglalt nekem helyet.

A technikai eszközökről az interneten elég információ áll rendelkezésre a laikusoknak. Az viszont kevéssé ismert, hogy a rendszernek számomra addig nehezen elképzelhető alapossággal kidolgozott tananyaga és dokumentációja volt. A legapróbb részletekig elkészített kapcsolási rajzok, blokkvázlatok, karbantartási utasítások álltak rendelkezésünkre. Például a különböző fokú technikai kiszolgálásokat minden kezelő egy könyvnyi, ábrákkal, utasításokkal ellátott „ellenőrzési lista” alapján végezte.

Még egy általam újonnan látott megoldás jellemezte az eszközöket. Minden elektromos rendszer a jármű szekrényeiben, kivehető blokkokban, a blokkokon cserélhető panelekben került elhelyezésre. A kezelőkkel szemben alapvető követelmény volt, hogy a meghibásodások esetén a hiba lehetséges forrását képező blokkot ki tudják választani.

A különböző jellegű célok követésének, a rádiózavarok kiszűrésének, a tüzelés előkészítésének gyakorlását, rakéta indítási pillanatáig imitátor berendezés csatlakoztatása tette lehetővé. Valódi légi célokra pedig a működő rakéta makett az indulás visszajelzéséig mindent imitált, lehetővé téve a kezelők tevékenységének értékelését."
 

Terminator

Well-Known Member
2010. április 19.
18 730
29 094
113
"Hihetetlen energiát adott, hogy olyan eszközt taníthatok, amely mindenkinek új, ismeretlen és bonyolult volt, hogy azokat a katonatársaimat tanítom, akik velem egyidősek, leginkább idősebbek. A zárt területen töltöttem az időm nagy részét, vagy óráim voltak, vagy készültem rájuk. Az irodák egy faházban voltak, külön ügyviteli szolgálattal, irattárral, ügyelettel. Egy irodában voltam Mihályi Istvánnal, aki szintén kiképzőtiszt volt. Az utánam következő évfolyamban végzett a főiskolán, később Kijevben is tanult, majd katonai külügyi szolgálatban dolgozott. Kevés ilyen barátom akadt az életben. Rendkívül jól képzett, tehetséges katona volt. Elektronikai alapismeretekből tankönyvet írt a tiszthelyettes hallgatóknak, hatalmas komolyzene gyűjteményt halmozott fel lemezeken. Esténként zene mellett pucoltuk és ettük a gombát (a lila pereszkét az ablakom alatt, a vargányát vagy kétszáz méterre odébb szedtem), általában éjfélig beszélgetve, azzal a megnyugtató bizonyossággal tértünk nyugovóra, hogy a bizonytalanul ismert gombák nem voltak mérgesek.

Nagyoroszi laktanya volt az első munkahelyem, ahol a munka végeztével az enyém volt az idő. Sőt az órarendben számomra meghatározott tanórákon kívüli munkaidőmet is magam osztottam be. Több napra előre ismertem az időbeosztásomat. A katonáskodás a tisztelgésre és a havi egy – két ügyeletes tiszti (helyettesi) teendőkre korlátozódott.

A Börzsönynek a laktanyától a Csóványosig terjedő részét az igazi érintetlen erdő uralta. Ellentmondásnak tűnik, de valójában a légvédelmi lőtér jelenlétének köszönhetően. Tavasztól késő őszig tartó lövészetek idejére óriási területet zártak le a hulló repeszek és vállról indítható rakéták darabjai miatt. Egyszer volt alkalmam hallani a felettem robbanó lőszerek repeszeinek becsapódását körülöttem, sőt több rakéta alkatrészt is találtam az erdőben. Tényleg indokolt volt a lezárás.

Nem volt olyan hegy a Csóványosig, ahol ne jártam volna. Reggelente gyakran futottam ki és vissza a Drégely várhoz. Találkoztam dám- gímszarvasokkal, vaddisznóval, muflonnal, vadmacskával. Rengeteg gombát szedtem. Szinte mindig egyedül jártam az erdőt, különösen esőben volt páratlan élmény. A lövészeteken mindig ott tartózkodott egy MI-8 helikopter, hogy ellenőrizze a lövészet után nincs-e tűz a hegyekben. Egyszer sikerült a pilótát meggyőzni, hogy elvigyen a szemlére. Különös érzés volt néhány perc alatt látni azokat jól ismert hegyeket – völgyeket, amelyek bejárása napokig tartott.

Nagy alezredes, a kiképző központ parancsnoka marasztalt, de én egy igazi üteg parancsnoka akartam lenni. 1976. január 1-én vissza is helyeztek Keszthelyre.
Már majdnem minden készen volt az átfegyverzéshez. A Festetics kastély volt parkjában hatalmas hangárak épültek. Már folyt a gyakorlópálya építése, ahol egy KUB üteg valamennyi technikai eszköze részére betonból állásokat készítettek a harcrendnek megfelelő távolságokra. Tartozott hozzá egy áramforrás, amely a 400 Hz-es feszültséget szolgáltatta a SZURN és PU – k részére, hogy gyakorlás közben ne kelljen a fedélzeti gázturbinás áramforrást bekapcsolni. A lánctalpasok részére készült a Keszthelyi hegységen át a hadi út, amely Tapolcánál csatlakozott a Bakonyban meglévő utakhoz.

Elküldtek Nyírtelekre, ahol átvettük a technikai eszközöket. Az átvétel során, jegyzék alapján átnéztünk minden eszközt, tartozékaikkal együtt, ellenőriztük az üzemképességüket. Ebben segítségünkre voltak az orosz gyártó által delegált mérnökök. Kemény fagyban dolgoztunk végig.
Végül vagonra raktuk az összes lánctalpast, gondosan leponyvázva, hogy rejtsék a kíváncsiskodó szemek elől. Kovács Gyula volt a szerelvény parancsnoka, én a rakodótiszt. Szerintem ez volt a legszebb, leggyorsabb katonavonat, amelyiken valaha utaztam. Sármellékig csak néhány helyen álltunk meg rövid időre, mindenhol elsőbbséget kaptunk, még a személyvonatok hátrányára is. A katonai elhárítás is végig szemmel tartotta az utat. Megérkezésünk után trélerekkel szállítottuk a lánctalpasokat a laktanyába. Alig fél évünk volt az éleslövészetig.

Az éleslövészetre való felkészültség ellenőrzése részletesen kidolgozott szempontok alapján történt. Ennyire egyértelműen kidolgozott követelmény és értékelési rendszerrel az óta sem találkoztam. Magába foglalta a technikai eszközök állapotának, a személyi állomány technikai ismeretének, a rakéta lövésszaki ismeretek, a harcászati tevékenység és sok más ismeret ellenőrzését. A kezelői állomány részére a kiképzési programok írták elő az elsajátítandó ismereteket. A lövészetre bocsáthatóságot végül az un. némalövészettel zártuk, amikor bonyolult légi-helyzetben az indítógomb megnyomásáig mindent végigcsináltunk, működő, hajtóanyag nélküli rakétákkal... "
 

Terminator

Well-Known Member
2010. április 19.
18 730
29 094
113
"Túlzás nélkül mondhatom, hogy az alegység parancsnoki beosztás olyan széleskörű, alapos szakmai ismereteket, olyan pszichikai és fizikai erőnlétet követelt, amellyel kevesen rendelkeztek akkor. Szentpéterváron szerzett ismereteket egy évig tanítva Nagyorosziban, olyan üzemeltetéssel kapcsolatos tudásra tettem szert, hogy az ütegben nem volt egyetlen katona sem, akinek ne tudtam volna a helyére ülni és a feladatait elvégezni. Mondhattam hetente a katonáimnak, hogy aki Hévízig és vissza távot nálam gyorsabban futja, azonnal írom a szabadságos levelét. Egyszer Czeba János harcjármű vezetőmnek, alapos edzés után sikerült. Az egész üteg tudta, hogy készül, mindenki nagyon szorított neki. A szabadságot nem fogadta el, mert tudta, hogy szükségünk van rá.

Kiemelt figyelemmel kísérték az ezred felkészülését. A legmagasabb katonai vezetők látogattak meg minket és leggyakrabban nekem kellett az ütegemmel a bemutatót tartani. A szüntelen érdeklődés oka elsősorban az volt, hogy akkor valóban ez volt a hadsereg legmodernebb eszköze. Bár ezt a lövész végzettségű tábornokok kevésbé értékelték, de azt tudták, hogy az ezred átfegyverzése látványos összeg volt az ország költségvetésében. Egyszer egyikük megkérdezte tőlem, hogy tudom-e mennyibe került a KUB ezred? Honnan tudtam volna, ezért megválaszolta a kérdést és azt állította, hogy pontosan annyiba, mint az Erzsébet híd megépítése. Biztosan igazat mondott, bár a hidat akkor már több mint tíz éve átadták a forgalomnak.

Azért sikerült egy felesleges intézkedéssel árnyékot vetni erre a nagyszerű technikai eszközre. Olyan titkosra minősítették (un. rezsimrendszabályokkal), hogy csak sötétben, leponyvázva mozoghattunk vele. Természetesen ez azt jelentette, hogy éjszaka indultunk a laktanyából, és általában egy hét múlva éjszaka érkeztünk vissza. Pontos nyilvántartást kaptunk az ellenség műholdjainak átrepülési idejéről, és erre az időre ki kellett kapcsolni a lokátorokat, fedezékbe kellett vonulnunk, vagy álcáznunk az eszközöket. Az elhárítók folyamatosan figyelték a környéket körülöttünk, feljegyezték minden arra elhaladó jármű rendszámát. Ennek volt köszönhető, hogy bár nem mindennapi esemény volt az átfegyverzés és különösen a lövészet, nem jelent meg rólunk egyetlen tudósítás, egyetlen fénykép sem. Sajnos ezeknek a szabályoknak a maradéktalan betartása miatt nincs egyetlen képem sem az akkori ütegemmel, technikai eszközeinkkel.

Elmondhatatlan nagy munkát végeztünk, hihetetlen nagy lelkesedéssel. A sikeres lövészetre bocsájtás ellenőrzésére a Bakonyban került sor. Aztán 1976. szeptember utolsó, október első napján a sármelléki orosz reptér rakodójáról három KUB-, egy törzs-, egy technikai üteggel és a kiszolgálást végző részlegekkel megpakoltunk kettő szerelvényt. Aztán Munkácson átraktunk mindent széles nyomtávú vasúti kocsikra, az állomány hálókocsikban kapott helyet.

A Kárpátokon élmény volt átvonatozni. Egy hét, 3000 km utazás után megérkeztünk Volgográdtól északra 60-100 km – re, Kazahsztántól nem messze lévő Asuluk nevű állomásra. Kirakodás után nem sok időnk maradt az indulásig az 50 km - re lévő laktanyába. Mint mindig, ott a félsivatagban is én mentem az ütegemmel az élen. A menet végrehajtása már része volt az alegységek ellenőrzésének, mérték a menetsebességet, ellenőrizték a menetfegyelmet.
A laktanyában, épületekben helyeztek el minket, a technikai eszközöknek a közelben alakítottunk ki táborhelyet. Az előzetes várakozással ellentétben, a kellemes hőmérséklet helyett kegyetlen hideg fogadott minket. A szél fújta homok lekoptatta a bakancsunkat, a hó talán le sem esett, csak vízszintesen elszállt a homok felett. A báránybéléses páncélos fejvédőt felvettem az odaérkezéskor és egy hétig a fejemen hordtam.

Az ütegemhez döntnököket rendeltek, akik ellenőrizték a technikai eszközöket, a feladatok, például a harcrend elfoglalásának, rakéták feltöltésének, harcjárművek telepítésének normaidejét, a személyi állomány, a parancsnokok tevékenységét. Magyar részről is voltak döntnökök és egyben tolmácsok. Hozzánk Gyaraki Károly mk. századost jelölték ki, de inkább valószínű, hogy ő választott minket, hiszen nagyorosziból ismert engem. A vizsgáztatás keménységére jellemző, hogy döntnökök orosz vezetője a SZURN összes szekrényének ajtaját kinyitva végig kérdezte tőlem az egységek nevét, rendeltetését ki- és bemenő jeleit. A harcjármű vezetőnek, Czeba Jánosnak nem akart kiváló osztályzatot adni, mert az antenna – konténer kézi szintezését nem tudta bemutatni. Mondtam neki, hogy a mi kiképzési programunkban nem az ő feladata. Valójában nem tanítottam meg neki, mert csak rendkívüli esetben, ritkán volt rá szükség. Megkérdezte, hogy ki fogja megcsinálni, ha szükség lesz rá. Miután mondtam, hogy én, képes volt bemászni velem a konténer alá és ellenőrizte. "
 

Terminator

Well-Known Member
2010. április 19.
18 730
29 094
113
"A „némalövészeten„ az asztrahányi katonai reptérről felszálló gépek repültek be a megsemmisítési zónába. Alkalmaztak rádiólokátorok elleni aktív és passzív zavarást. Valamennyi megsemmisítésre számunkra kijelölt gépre sikerült eredményesen tevékenykedni. Közben a felderítő lokátor indikátorán baljóslóan kezdett pulzálni az idővonal. Időnként teljesen eltűnt. A székem és a homlokfal közé préselődött orosz döntnököm talán azt gondolta, hogy én nem látom, mert aggódva mutogatott a képernyőre. Az éleslövészetig annyi időnk volt, hogy új helyen harcrendbe telepítsük az üteget, a gyakorló rakétákat élesre cseréljük. Közben kinyitottam azt a szekrényt, amelyikben az idővonal kitérítő „fűrészfeszültséget” előállító blokkot helyezték el. A legjobbkor volt óriási szerencsém, az egyik cserélhető szub-panelen egy megrepedt műanyag burkolatú kondenzátort láttam meg. Azonnal kértem rádión a panel kiszállítását. Jelencsik György, a javítócsoport vezető mérnöke nagyon gyors volt, pedig egész éjszaka javított a metszően hideg szélben.

Az új harcrendben készültséget rendeltek el, de a lokátorok sugárzásának bekapcsolására nem kaptunk engedélyt. Az orosz döntnökkel egyetértésben viszont bekapcsoltunk mindent, ami logikus és kívánatos lépésnek tekinthető a javítást követően. Így aztán, azt hiszem elsőként mi láttuk meg az indikátoron a megsemmisítendő LA-17M robotrepülőgépet. Jelentettem is az ezredparancsnoknak, aki megkérdezte, hogy miért kapcsoltuk be engedély nélkül? Az indoklást elfogadva jóváhagyta a követést.

A három egymást követő célra egy-egy üteg indított rakétát. Az első cél ideális paraméterekkel repült. Minden rakétám önvezérlő feje visszajelezte az elfogását, követését. A harmadik üteg kapta a tűzparancsot, de a parancsnok, Rózsa Gyula barátom nem hallotta, mert valószínűleg benyomva tartotta a rádió beszédváltóját. A cél már majdnem a fejünk fölött volt, amikor még mindig ismételgette, hogy „tűzparancsot kérek”. Én hallottam mindkettőjüket és nehéz volt elviselni a már – már sikertelenséghez vezető helyzetet, ezért beleszóltam a rádióba: - Megkaptad a tűzparancsot Gyula! – Nem tudom, hogy ezt hallotta meg, vagy a parancsnokot, de végre feldübörgött a hajtómű. Legalább egy km távolságra voltunk tőlük, de beleremegett a lokátorunk is.

A második célra a 2. üteg, amelynek parancsnoka Kovács Béla volt, indított, talán 10 – 15 km távolságban találta el a célt. A harmadik LA-17M az előzőeknél alacsonyabban repült, 25 – 30 km távolságon már kigyulladtak az indítás lehetőségét jelző lámpák. Kiválasztottam a két indítóállvány közül a célt – lokátort összekötő, képzeletbeli vonalhoz közelebb esőt, ujjamat az indítógombra tettem. A döntnök bólintással kifejezte egyetértését. A piropatronok csattanását földet rengető robaj követte. A kedvező látási viszonyok miatt az optikai irányzék (monitor) képernyőjén is feltűnt a rakéta képe, füstcsíkja. Nem manőverezett, egyenesen repült a találkozási pontig, ahol aztán felrobbantotta a saját rádiógyújtója. Tökéletes találat volt, úgy 20 km-re az indítás helyétől.
A lövészetet külön repülővel érkezett látogatók nézték, lenyitott oldalfalú pótkocsira helyezett székeken ülve (sivatagi páholyból). A többségük tábornok volt. Mesélték, hogy az általam indított rakétát figyelve, többen már sajnálkoztak, sikertelenséget feltételezve. A megelőző indítások utáni találatra csak fele időt kellett várniuk.

Még két célra, célonként két üteg indított egy – egy rakétát. Az első „ezred feladatra” az elsőt a 3. üteg indította, én meg a lőszabályzatban rakétasorozatra előírt időintervallumot betartva hat sec. múlva utána küldtem a másodikat. A 2. üteggel ugyanezt megcsináltuk az utolsó célra. Szintén a monitoron láttam, hogy mindkét esetben a másik ütegek által indított rakéta eltalálja a célt, az enyémek pedig rakéta aerodinamikai jellemzőit meghazudtoló manőverrel a széthulló céldarabok közül kiválasztva egyet, ráfordulnak és közelében felrobbannak.
A győzelem teljes volt, de legelső üteg parancsnokaként nem mondhatom el, hogy a legelső rakétát én indítottam. Vigasznak azért megállja a helyét, hogy én háromszor, míg a másik ütegek parancsnokai csak kétszer nyomták a PUSZK gombot. Hazafelé a hálókocsiban Rózsa Gyula mutatóujjával folyamatosan egyet mutatva viccelődött. Temetésén, mondtam is magamban, - igen Gyurus, valóban te indítottad az elsőt!

A lövészet befejezésekor az orosz döntnök a felsorakozott ütegemnek gratulált. „Beégett” memóriámba egy mondata: - Ön egy igazi parancsnok! (настоящий командир) – fordította Gyaraki Károly mk. szds. Én azt mondtam az ütegemnek, hogy azt a munkát, aminek eredményét ma ünnepelhetjük, én csak megköszönni tudom, az igazi jutalmunk a siker, a közös munka felejthetetlen élménye, mások iránti bizalomnak érzése lesz, amely egész életünkben elkísér minket és segít nekünk. Mi ezekről az érzésekről már soha többet nem tudunk lemondani. Tenni fogunk azért, hogy újra érezzük, ezzel pedig magunknak, másoknak is hasznára leszünk.

Tényleg hiszem, hogy egy ilyen élmény mindenkinek kellene még fiatalon. Ettől kezdve érezhettem, hogy képes vagyok szokatlanul nehéz, bonyolult feladat elvégzésére. A másik érzés pedig, hogy kevesebbel már nem akarod beérni, mindent hasonlóan, sikeresen akarsz megoldani. Ebben a sikerben én voltam ugyan a meghatározó személyiség, de mindenkinek lett volna lehetősége az egészet elrontani. Akkori önbecsülésemet, környezetemmel való viszonyomat referencia állapotnak tekintettem mindig és ma is, amelyet később már nem értem el, de megközelítettem néhányszor. Célnak azonban tökéletes volt.
Akkor nem gondoltam arra, hogy mi történne, ha nem sikerül a lövészet, például nem tudjuk az utolsó pillanatban megjavítani a felderítő radart, hibázik a 32 emberből valaki vagy baleset történik. Nehezen feldolgozható kudarc lett volna, hiszen tőlem kevesen fogadták volna el, pedig a hatalmas munka, igyekezet ellenére a szerencse számtalan módon elhagyhatott volna minket."
 

Terminator

Well-Known Member
2010. április 19.
18 730
29 094
113
"Hazaértünk rendben. Aki belegondol, hogy ennyi technikával, ennyi emberrel egy hetet kell a nagyfeszültségű vezeték alatt, a technikai eszközöknél szűkebb vagonokon, katonavonattal utazni, az tudja, hogy ez nem lebecsülendő teljesítmény. Balatonszentgyörgyről gőzmozdony húzott bennünk Sármellék vasútállomásra. Az ablakon kihajolva láttam, hogy játszik a katonazenekar, úttörők virágcsokrokkal várnak minket. Végtelenül humoros volt, hogy a zenekar szüntelen játékából csak nagydob meg a cintányér hangja ért el néha hozzánk, a mozdonyból meg a szikrázó, helyben forgó kerekei fölött mindenhol dől a füst, sivít a gőz. A szállítmány nagyon nehéz volt, az állomásig erősen emelkedő szakaszon a mozdony helyben járt vagy tíz percig, mígnem araszolva megtettük a több ezer kilométeres út legnehezebb húsz méterét. Azóta is nevetek, ha erre gondolok, vagy Sármelléken járok.

Előjáróimnak bizonyára komoly fejtörést okozhatott a munkám elismerésének módját kitalálni. A lövészet előtt közvetlen, 1976. augusztusban főhadnaggyá léptettek elő, ezért a rendkívüli előléptetés szóba sem jöhetett. Az ünnepélyes ezredsorakozón, magas beosztású és rendfokozatú elöljáró méltató beszédét követően sokunk kapott elismerést. Parancsnokunkat ezredessé léptették elő, én a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát kaptam. Az én elismerésem volt a legkülönösebb, legszokatlanabb. Az akkor alig több mint tíz éve a belügyminiszter által alapított kitüntetés legmagasabb fokozatát nem szokták főhadnagyok zubbonyára akasztani. Jellemző, hogy később minden alkalommal, mikor más alakulathoz helyeztek át, a személyügyes első dolga volt, hogy az „A” (arany) betűt „B” – re (bronz) javította. Ezért fordult elő, hogy Zalaegerszegre kerülve, az arany fokozat után nyolc évvel megkaptam az ezüst fokozatot, mert hát bronz után az következik. Később ez a kitüntetés sajnos „devalválódott”.

Az ütegem egy igazi csapat volt. A sorállományú katonák túlnyomó többsége Nógrád megyéből való fiatal volt. A velük való kapcsolatunk a kölcsönös tiszteleten alapult. Mondhatom, hogy bárhova követtek volna. Egyszer megtették kéretlenül is. Kitüntetésem napján az irodámból beszéltem telefonon Kovács Gyulával, és megegyeztünk, hogy este Hévízen az egyik éjszakai mulatóban ünnepelünk. Éjjel 11 óra lehetett, amikor a győztes ütegem, vagy 30 katona besétált a bárba. Mint később kiderült, az írnokom a telefonbeszélgetés után jelentette szakaszparancsnokunknak, hogy én kiengedtem az egész üteget, csak elfelejtettem aláírni az engedélyeket, mielőtt elmentem a laktanyából. Hívtam a főpincért és átnyújtottam neki a jelentős összegű jutalmamat, és megkértem, hogy amíg futja, ezeket a zöld emberkéket szolgálják ki belőle kívánságuk szerint. Nincs olyan hangfal, amelyik olyan hangerővel zeng, mint a másnap a hajnali Hévíz – Keszthely buszjárat.

És ez az üteg a lövészet után a szocialista versenymozgalomban (ma biztosan nemzetinek neveznék) nem kapott kiváló, csak élenjáró címet, mert a technika értékelésekor „legbonyolultabb” (de az egyik legmegbízhatóbb) eszközünk, a Csepel 344D platója koszos volt! A valódi ok a parancsnok technikai helyettesének kicsinyes bosszúja volt. Ünnepélyes ütegsorakozó keretében, „vigyázz állásban” feszítő csapat előtt az elismerő oklevelet a Csepel vezetőfülkéjében helyeztem el, miközben elszónokoltam, hogy mi nem érdemeljük meg ezt a megtisztelő címet, mert mi kiválóak vagyunk. A „pihenj” vezényszavamat követő „összüteges röhögésre” emlékezve mindig jókedvre derülök.

Hívatott Illés László ezredes, a parancsnokom, és megkérdezte, hogyan képzelem el a katonai pályafutásomat? Mondtam, hogy néhány évet még ütegparancsnoki beosztásban dolgoznék, aztán szívesen tanulnék. Meglepetésemre felajánlotta a Szovjetunióban való továbbtanulásra jelentkezés lehetőségét. Úriemberi gesztus volt ez egy úriembertől, mert akkoriban a magamfajta értékes embereket inkább marasztalták. Másrészt meglepő azért is, mert a kiküldésre tervezett csoportnak két hónappal korábban elkezdődött az 1977. évben esedékes felvételi vizsgára való felkészítés. Majd egyszer elmesélem, hogyan tanultunk nagyon sokan, magyar tisztek a szovjet katonai felsőoktatási intézményekben."


Barbarics László visszaemlékezése




 

tarzaan

Well-Known Member
2014. március 25.
7 565
4 464
113
Sziasztok,

Azt szeretnem kerdezni, hogy a Magyar Nephadseregben pontosan irja-e le a HTO, hogy 11 KUB celcsatorna volt osszesen?

Nekem hihetetlenul kevesnek tunik az ezredenkent 3-4 celcsatorna, ami a joval korabbi KRUG-hoz kepest is visszalepes (abban 6 celcsatorna volt), pedig altalaban a celcsatornak szama az ujabb rendszerekben tobb es nem kevesebb.

Bel

Üdv:)
 
  • Tetszik
Reactions: bel