Varga Ferenc a facebook oldalán belekezdett egy visszaemlékezésbe a 30 éves évforduló kapcsán....
(A linkek hosszabb írások, képekkel. A hozzászólásokat is érdemes elolvasni.)
"Belekezdek itt egy kis sorozatba, naplózásba, egy most 30. évfordulójához érkezett történettel kapcsolatban. Lehet, lesz valami méltó központi megemlékezés is, megemlíti a miniszter, vagy valami ilyesmi, de "láttam én már karón varjút!" /idézet K.A. altábornagytól, akkori főnökömtől/.
Így kezdődött:
1993 júniusában már fél éve, hogy repülőfőnök-helyettesként dolgoztam Veszprémben a Légvédelmi Parancsnokságon. Egy szokásos hétfő délután történt, a repülőalakulatokkal túl voltunk a tájékoztatáson, feladatszabáson és a saját felkészülésünkön. Csörgött a telefon, a légvédelmi parancsnokhelyettes hivatott magához. Nem sűrűn hívják ide az embert, a lépcsőn felfelé én is végigpörgettem rövid életemet, - hogy mit követhettem el - de nem találtam magamban kivetnivalót. Zsuzsa, a titkárnő kérdezte, kérek-e valamit, de mondtam, először várjuk meg mi lesz, attól függően majd vizet, vagy esetleg valami erősebbet. Kopogtatás, köszönés után a vezérőrnagy szokásához híven tömören rátért a lényegre. „Június 30-tól MiG-29-es átképzés, Oroszország, három és fél hónap. Vállalod? - Igen. - Addig még van több mint egy heted, de kalkuláld be, abból három nap ROB, mert friss orvosival kell kimenni!” Aztán ő is megkérdezte, kérek-e valamit, néztem az órámat, öt óra, s mivel kérdően nézett rám Zsuzsa is, az Unicumot választottam.
Még röviden elhangzott, hogy a csapat zöme Kecskemétről megy. Ott a parancsnok már össze is állította a névsort, tőlük 17 főt, vegyesen kiválogatva idősebbeket és a legfiatalabbakat, két további hajózó jön még a Repülő Szemlélőségről és a Repülő Műszaki Intézettől. A hajózó csoportban voltak többen is akik már Szlovákiában végeztek, erős szlovák, de alig orosz nyelvismerettel. A csapat - több mint száz fő - zömét a műszaki állomány képezte, minden szakág képviseletében a legalkalmasabb személyeket jelölték ki. Lázas munka folyt Kecskeméten, a két ország között nyélbeütött szerződésről előzetesen semmit nem tudtunk, nem sok idő maradt a készülődésre. A parancsnoknak az állomány kiválogatása után meg kellett szervezni az elutazók itthon maradt beosztásában a feladatok, a napi munka ellátását, egy másfél éve széthullott Szovjetunió területén a több mint száz fő alap egészségügyi ellátását (vittünk egy hatalmas láda gyógyszert), a híradást (akkor még nem volt mobiltelefon. Pontosabban később utánunk hoztak egyet, de ez egy bőrönd méretű egység volt, parabola antennával együtt egy köbméter.) Meg kellett szervezni az itthon maradt feleségeknek is a család logisztikáját - három és fél hónapra előre. A csomagolásnál derült ki, tíz karton cigit kellene vinnem, de annyi helyem nem volt. A lányomtól amúgy is cigiről leszoktató rajzokat kaptam már karácsonyra, s ez megkönnyítette az elhatározást: csak egy dobozt tettem be az útra. Kiutazás előtt még kaptunk egy gyorstalpaló tájékoztatást az elöljárótól a kinti várható "nem túl kényelmes" körülményekről, figyelmeztettek bennünket a lakossággal és a katonákkal való kapcsolattartás szabályaira. Ennyi.
Az utolsó napokban még erős vasalással és hevederzárral láttam el lakásajtónkat. Ebben az időben már nem aludtunk nyitott ajtók mögött mint régen, amikor a szomszéd gyerek reggel hálózsákban még átugrált hozzánk kakajóért .... Oroszországban növendékkorunkból jól ismert repülőtérre visznek bennünket az Ancsák.
Itt, és a továbbiakban felhasználom azokat a gondolatokat, amelyeket öt éve az Aranysas magazinban Karmazsin Sándor ezredessel, az átképzős csoport parancsnokával közösen írtunk.
...
Az elszállásolás rendben megtörtént, semmi nem változott az elmúlt 20 év alatt - akkor jártunk itt utoljára. Az étkezde is ugyanaz volt és ugyanazt a borscs levest és blincsikit (palacsinta) kaptuk, mint 20 évvel ezelőtt. Jöttek a szürke hétköznapok, elkezdődött az elméleti oktatá. Probléma csak azzal adódott, hogy úgy kezeltek bennünket, mint főiskolai hallgatókat és nem úgy, mint felnőtt embereket, tiszteket, tiszthelyetteseket...
...
Az átképzés során egyik nap a főiskola parancsnoka magához kéretett. A parancsnok a megérkezésünkkor a beléptetést irányító KGB-s főtiszttel várt az irodájában...
...
A legnagyobb problémát a víz és az élelmiszer hiánya okozta. Szerencsére ez utóbbi bennünket nem érintett, nem mondható, hogy mennyei kaját kaptunk, de nem éheztünk. Magyaros ízekre vágyva hétvégeken főztünk is magunknak. A vízhiányt annál inkább éreztük mi is...
...
Megkezdődött a földi előkészítés, repkörzet ismeret, légterek, korlátozások, mentőeszközök és még sorolhatnám. Megismerkedtünk a kiképző oktatóinkkal is, akik nagyon rendesek, intelligensek, segítőkészek és kulturáltak voltak. Végre elérkezett tehát a nagy nap, és feldübörgött alattunk a „nagyvas”...
...
Korábban már említettem az élelmiszerhiányt, az éhezést. Ez persze az orosz kiképzőpilótáinkat is keményen sújtotta, magyarán: nem volt a családnak mit enni. Mint pilóták rendes ellátást kaptak. Az étkezdében négyen ültek egy asztalnál és négy szelet kenyeret kaptak...
...
A repülő átképzést a meghatározott feladatokkal a meghatározott időben befejeztük, utaztunk vissza Krasznodárba a kibocsájtó ünnepségre. Kézzelfoghatóvá vált tehát a hazautazás időpontja... "
(A linkek hosszabb írások, képekkel. A hozzászólásokat is érdemes elolvasni.)
"Belekezdek itt egy kis sorozatba, naplózásba, egy most 30. évfordulójához érkezett történettel kapcsolatban. Lehet, lesz valami méltó központi megemlékezés is, megemlíti a miniszter, vagy valami ilyesmi, de "láttam én már karón varjút!" /idézet K.A. altábornagytól, akkori főnökömtől/.
Így kezdődött:
1993 júniusában már fél éve, hogy repülőfőnök-helyettesként dolgoztam Veszprémben a Légvédelmi Parancsnokságon. Egy szokásos hétfő délután történt, a repülőalakulatokkal túl voltunk a tájékoztatáson, feladatszabáson és a saját felkészülésünkön. Csörgött a telefon, a légvédelmi parancsnokhelyettes hivatott magához. Nem sűrűn hívják ide az embert, a lépcsőn felfelé én is végigpörgettem rövid életemet, - hogy mit követhettem el - de nem találtam magamban kivetnivalót. Zsuzsa, a titkárnő kérdezte, kérek-e valamit, de mondtam, először várjuk meg mi lesz, attól függően majd vizet, vagy esetleg valami erősebbet. Kopogtatás, köszönés után a vezérőrnagy szokásához híven tömören rátért a lényegre. „Június 30-tól MiG-29-es átképzés, Oroszország, három és fél hónap. Vállalod? - Igen. - Addig még van több mint egy heted, de kalkuláld be, abból három nap ROB, mert friss orvosival kell kimenni!” Aztán ő is megkérdezte, kérek-e valamit, néztem az órámat, öt óra, s mivel kérdően nézett rám Zsuzsa is, az Unicumot választottam.
Még röviden elhangzott, hogy a csapat zöme Kecskemétről megy. Ott a parancsnok már össze is állította a névsort, tőlük 17 főt, vegyesen kiválogatva idősebbeket és a legfiatalabbakat, két további hajózó jön még a Repülő Szemlélőségről és a Repülő Műszaki Intézettől. A hajózó csoportban voltak többen is akik már Szlovákiában végeztek, erős szlovák, de alig orosz nyelvismerettel. A csapat - több mint száz fő - zömét a műszaki állomány képezte, minden szakág képviseletében a legalkalmasabb személyeket jelölték ki. Lázas munka folyt Kecskeméten, a két ország között nyélbeütött szerződésről előzetesen semmit nem tudtunk, nem sok idő maradt a készülődésre. A parancsnoknak az állomány kiválogatása után meg kellett szervezni az elutazók itthon maradt beosztásában a feladatok, a napi munka ellátását, egy másfél éve széthullott Szovjetunió területén a több mint száz fő alap egészségügyi ellátását (vittünk egy hatalmas láda gyógyszert), a híradást (akkor még nem volt mobiltelefon. Pontosabban később utánunk hoztak egyet, de ez egy bőrönd méretű egység volt, parabola antennával együtt egy köbméter.) Meg kellett szervezni az itthon maradt feleségeknek is a család logisztikáját - három és fél hónapra előre. A csomagolásnál derült ki, tíz karton cigit kellene vinnem, de annyi helyem nem volt. A lányomtól amúgy is cigiről leszoktató rajzokat kaptam már karácsonyra, s ez megkönnyítette az elhatározást: csak egy dobozt tettem be az útra. Kiutazás előtt még kaptunk egy gyorstalpaló tájékoztatást az elöljárótól a kinti várható "nem túl kényelmes" körülményekről, figyelmeztettek bennünket a lakossággal és a katonákkal való kapcsolattartás szabályaira. Ennyi.
Az utolsó napokban még erős vasalással és hevederzárral láttam el lakásajtónkat. Ebben az időben már nem aludtunk nyitott ajtók mögött mint régen, amikor a szomszéd gyerek reggel hálózsákban még átugrált hozzánk kakajóért .... Oroszországban növendékkorunkból jól ismert repülőtérre visznek bennünket az Ancsák.
Itt, és a továbbiakban felhasználom azokat a gondolatokat, amelyeket öt éve az Aranysas magazinban Karmazsin Sándor ezredessel, az átképzős csoport parancsnokával közösen írtunk.
...
Az elszállásolás rendben megtörtént, semmi nem változott az elmúlt 20 év alatt - akkor jártunk itt utoljára. Az étkezde is ugyanaz volt és ugyanazt a borscs levest és blincsikit (palacsinta) kaptuk, mint 20 évvel ezelőtt. Jöttek a szürke hétköznapok, elkezdődött az elméleti oktatá. Probléma csak azzal adódott, hogy úgy kezeltek bennünket, mint főiskolai hallgatókat és nem úgy, mint felnőtt embereket, tiszteket, tiszthelyetteseket...
...
Az átképzés során egyik nap a főiskola parancsnoka magához kéretett. A parancsnok a megérkezésünkkor a beléptetést irányító KGB-s főtiszttel várt az irodájában...
...
A legnagyobb problémát a víz és az élelmiszer hiánya okozta. Szerencsére ez utóbbi bennünket nem érintett, nem mondható, hogy mennyei kaját kaptunk, de nem éheztünk. Magyaros ízekre vágyva hétvégeken főztünk is magunknak. A vízhiányt annál inkább éreztük mi is...
...
Megkezdődött a földi előkészítés, repkörzet ismeret, légterek, korlátozások, mentőeszközök és még sorolhatnám. Megismerkedtünk a kiképző oktatóinkkal is, akik nagyon rendesek, intelligensek, segítőkészek és kulturáltak voltak. Végre elérkezett tehát a nagy nap, és feldübörgött alattunk a „nagyvas”...
...
Korábban már említettem az élelmiszerhiányt, az éhezést. Ez persze az orosz kiképzőpilótáinkat is keményen sújtotta, magyarán: nem volt a családnak mit enni. Mint pilóták rendes ellátást kaptak. Az étkezdében négyen ültek egy asztalnál és négy szelet kenyeret kaptak...
...
A repülő átképzést a meghatározott feladatokkal a meghatározott időben befejeztük, utaztunk vissza Krasznodárba a kibocsájtó ünnepségre. Kézzelfoghatóvá vált tehát a hazautazás időpontja... "
