Kötéllel fogták-e a katonákat és lefeküdtek-e a csatamezőn?
Blitzkrieg kérdése a klasszikus vonalharcászatra irányult, amelynek időszaka jellemzően a XVIII. század. Ha pontosabban akarjuk kitűzni a korszak határait, akkor az 1648 és 1789 közötti időszakról beszélhetünk.
1648-ban zárult le a Harmincéves háború, amelyet zsoldosseregekkel vívtak. A zsoldosok valóban önként mentek harcba, a zsoldért és a zsákmányért. Iszonyatos összegeket emésztett föl az ilyen seregek fenntartása, és sokszor még így is szükséges volt szabad rablást engedélyezni nekik, hogy ne hagyják faképnél a hadvezéreket. Az öntörvényű kompániák a harcok szüneteiben a lakosságot fosztogatták. A zsoldosokkal vívott háború a poklot szabadította német földre. Akit bővebben érdekel a téma, olvasson utána a magdeburgi véres menyegzőnek vagy nézze meg Jacques Callot metszeteit a háború borzalmairól.
1648 után az abszolutisztikus berendezkedésű monarchiák a drága, megbízhatatlan és kártékony zsoldosseregeket lassan lecserélték állandó, sorozott hadseregekre, amelyeket teljesen ellenőrzésük alatt tartottak. Az önálló kompániákat, szabadcsapatokat, katonai privilégiumokat lassan felszámolták (Madéfalvi veszedelem!) Az emberanyag jelentős részét még mindig önként jelentkezők adták, de ahogy nőttek a hadseregek, úgy lett egyre nehezebb megfelelő számú önkéntest találni, ezért egyre gyakoribbá váltak a kényszersorozások. Magyarországon pl. a vármegyék állították ki évről évre az adott létszámú újoncot. Az önkéntesek után azok következtek, akiktől a helyi döntéshozók meg akartak szabadulni, vagy olyan családok fiai, akiknek ártani akartak. A tehetősebbek sokszor ki tudták váltani a katonai szolgálatot, a szegényebbek gyakran sorsot húztak, ki menjen. Persze ment a toborzás is, zenével, tánccal és főleg itallal minél több fiatalembert igyekeztek rávenni, hogy önként felcsapjon katonának. Az addig a szomszéd falun túl sem jutó legények aztán egykettőre Sziléziában vagy Lombardiában találhatták magukat.
Az 1700-as évek dinasztikus háborúiban nem volt, de nem is igazán lehetett magasabb rendű személyes motivációja a katonáknak, hiszen hol érdekelte az egyszeri magyar huszárt, hogy Savoya hercege megszerzi-e Szicíliát, vagy ugyan mit törődött egy angol baka azzal, hogy a Wittelsbach- vagy a Hohenzollern-ház joga előrébbvaló-e a Habsburg trónra? Sehol, semennyit. A személyes motivációt maximum a katonai karrier építése, a nemesi cím megszerzése jelentette (Hadik András esete szép példa erre.), de a regruták többsége bizony kényszerből harcolt.
S hogy lefeküdte-e a csatában? Nemigen. A kor vonalharcászati alapelvei nem tették lehetővé, a korabeli haditechnika pedig nem indokolta lehasalást. Az ellenséges gyalogság és lovasság ellen öngyilkosság lett volna, a tüzérség pedig még közel sem volt olyan hatékony, mint amilyenné később, a napóleoni háborúkban vált. Régivágású tüzérség ellen egyébként sem maradéktalanul jó ötlet lehasalni, mert a röppályája végén már szemmel követhető sebességű, jellemzően lapos szögben becsapódó vasgolyó a keményebb talajról gyakran ugrik még párat (hasonlóan a vízen kacsázó kavicshoz), és bőven marad annyi energiája, hogy megnyomorítson vagy agyonüssön egy embert. Viszont nem robban, tehát marad némi esély ellépni, elugrani, elhajolni előle, feltéve, hogy áll az ember.
A korszak végét a forradalmi (1789-től), majd a napóleoni háborúk (1799-től) jelzik. Az előbbiek megszülték a személyesen motivált harcosokból álló tömeghadseregeket (francia nacionalizmus > német, angol, lengyel, magyar, egyéb nacionalizmus + más egyéb izmusok (Gyomrunk korog, de zászlónk lobog... -Európa a vallásháborúk óta nélkülözni kényszerült ezt a mentalitást.)), az utóbbiakban megkezdődött a tüzérség szerepének növekedése és a robbanó lövedékek elterjedése. A gyalogságot és a lovasságot továbbra is jobb volt állva fogadni, de az izmosodó tüzérség ellen esetenként már érdemes volt lehasalni. Az angol gyalogság lefektetése Waterloo-nál talán a legjobb példa. (A napóleoni háborúk utolsó csatájának ez a mozzanata már jelzi a jövőt, hamarosan a hasalás sem lesz elég, gödröt, lövészárkot kell ásni a pusztító tüzérség ellen.)