Nehezebb helyzetben vagyunk a honfoglaló magyarság lélekszámának meghatározásakor. A 10. századi ismert temetkezések között ugyanis nem csak a beköltözők, hanem a helyiek sírjaival is számolnunk kell, utóbbiak különválasztása viszont nehézségekbe ütközik. Ha viszont meg tudnánk határozni a 9 – 10. század fordulóján ténylegesen beköltözöttek sírjait, akkor megismerhetnénk a beköltözöttek számát is. Nos, a magyar régészetben kísérlet történt a legrégibb honfoglaló magyar emlékanyag, az ún. I. generáció meghatározására. Mesterházi Károly adati alapján 417 azoknak a síroknak a száma, amelyek olyan temetőből kerültek elő, amelyben ún. I. generációs anyag van73. Ez a szám azonban nem problémamentes (több esetben nem ismerjük a pontos sírszámot egy-egy temetőben), mint ahogy nem problémamentes az ún. I. generációs anyag meghatározása sem74. Ezért ezeket a temetőket kereken 400 sírral számoljuk (még így is a ténylegesnél többet veszünk). Ugyanakkor ezeknek a temetőknek mintegy 2/3-a három generációs, azaz, ezeknél maximum az 1/3-ot számíthatjuk az I. generáció sírjai közé. Ezekkel a korrekciókkal 222 olyan sírunk van, amelyet a beköltözőkhöz kapcsolhatunk (ez a ténylegesnél magasabb szám lesz). A honfoglaló magyaroknál 33 év generációtávolsággal számolhatunk75, tehát ez a 222 sír 33 évre oszlik 30‰-es halálozás mellett. Ha 0,26%-os feltártsági mutatóval számolunk, akkor a honfoglaló magyarok lélekszámát 86 247 főre számolhatjuk. Ez egy hatalmas betelepülő tömeg lenne, amilyenhez hasonlóra a közeleső időszakban megbízható adatunk nincsen. A honfoglaló temetők esetében azonban olyan körülmények állnak fenn, ami miatt az Árpádkori köznépi temetőkre jellemző 0,26%-os feltártsági mutatót itt bizonyára nem vehetjük reálisnak. Azoktól ugyanis a honfoglaló temetők a következőkben térnek el:
1. sekély sírok,
2. homokos területen való temetkezés,
3. arany, ezüst tárgyak a sírokon,
4. lócsontvázak, lószerszámok,
5. fegyverek a sírokban,
6. teljes temető feltárások,
7. a honfoglaló leletek kiemelt kutatása már a 19. századtól.
Ezekkel a tényezőkkel szemben a köznépi temetőkben elsősorban a csontváz az, ami feltűnő, a kisméretű jellegtelen leleteknek ilyen vonatkozásban kevesebb a jelentősége, s a sírok jelentős része (50–75%) mellékletnélküli. Ha az adatoknak megfelelően a feltártsági mutató 0,26 értékéből 0,195-re értékeljük a csontvázat, a mellékletek pedig 0,065-re, akkor a honfoglaló magyar temetők feltártsági mutatója úgy határozható meg, hogy a 0,195 értéket szorozzuk nyolccal (a felsorolt 7 ponthoz az embercsontvázat kapcsolva nyolcadikként), azaz, a honfoglaló temetők feltártsági mutatóját 1,56 értékkel adhatjuk meg. Ez esetben, tehát 1,56%-os feltártság, 33 év generációtáv, 30‰-es halálozás mellett a honfoglaló magyarok lélekszáma a 10. század elején 14 3745,5, azaz kereken 14 000. Ez a szám aligha véletlenül esik közel a betelepülő kunok fentebb megállapított számához. Hogyan viszonylik ez a szám a honfoglaló magyarokra vonatkozó 9–10. századi értékelhető (tehát nem százezrekről szóló) adatokhoz? E vonatkozásban (mint láttuk, a 20 000 lovasra utaló adatot elhagyhatjuk) az első értékelhető adat a 899–900. évi itáliai hadjáratból származik, ahol a brentai csatában Liutprand szerint Berengar serege háromszorosa volt a magyarokénak, száz évvel később pedig Johannes Venetus 15 000 főnyinek mondja Berengar seregét: azaz, a magyar had 5000 körül lehetett76. Ez pedig a magyarok legnagyobb számú, kiállítható serege lett volna. Ugyanakkor Gombos F. Albin a magyar sereget csak 2000 főre, Berengárét meg 6000-re becsüli77, abból kiindulva, hogy nem az egész magyar haderő vett részt a hadjáratban. Gombosnak ez az állítása adatolatlan, illetve éppen a fordítottja az igaz. 4000–5000 főre becsüli a 10. századi magyar haderőt M. G. Kellner, a bolgár háborúra vonatkozóan téves, egyébként korrekt számítása alapján78. Végül 974-ben Pilgrim passaui püspök 5000 férfit és nőt a magyarok jelentős részének számít79. 4000–5000 hadviselő egy 14 000 főnyi nagyságú közösség felnőtt férfiainak számával azonos – nomádoknál ezek természetesen hadviselők voltak (tegyük hozzá, hogy a számadatok már mind a Kárpát-medencei seregre vonatkoznak, azaz a hadakozók közé már nemcsak beköltözött magyarokat számolhatunk). A honfoglaló magyarok lélekszámaként meghatározott 14 000 fő tehát reálisnak vehető, ez viszont a Kárpát-medence 900 körüli lakosságának csak az 1%-át teszi ki. Ilyenformán az e korra adott történeti rekonstrukció igen nehezen tartható reálisnak: a Kárpát-medence későbbi népi viszonyai, ismert népi viszonyai nem magyarázhatók a magyar honfoglalás következményeként. Illetőleg csak akkor magyarázhatók, ha a mai magyarság elődeivel már a magyar honfoglalás előtt számolunk a Kárpát-medencében, tehát folyamatosságot várunk az avar kori és az Árpád-kori népesség között. Ennek a folyamatosságnak az itt bemutatottakon kívül egyéb adatai is vannak, ezek részletezése azonban itt nem lehet feladatunk – megtettük azt egyébként másutt80. Az Árpád-kor és az azt megelőző időszakok népességszáma tehát meglehetős pontossággal megállapítható. Esetenként megállapítható egyes beköltöző csoportok száma is: honfoglaló magyarok – 14 000, szászok – 2000–3000, kunok – 12–14 000. Követhető a székelyek számának alakulása is: 900 körül 14 320, 1155 – 23 600, 1270 – 30 000, 1332 – 34 000. Néhány esetben számítható a városi lakosság. Sok részlet azonban nehezen közelíthető meg, tényleges demográfiai folyamatok nem írhatók le. Az itt vázoltak alapján azonban bizonyos, hogy majd erre is lesz lehetőségünk, hiszen bemutathattuk, hogy a korrekciós visszaszámlálás használható módszer, s lehetőségünk nyílott a régészetileg megismert sírszámok alapján is népességet számolni.
Tehát Vékony a honfoglaló magyarok számát 14000 és 86 000 közé teszi, s a magasabb szám kapcsán ezt írja: "Ez egy hatalmas betelepülő tömeg lenne, amilyenhez hasonlóra a közeleső időszakban megbízható adatunk nincsen."
A sztyeppei népekről meglevő ismereteink is alátámasztják a honfoglalók alacsony számát, a legkomolyabb nomád népek sem voltak nagyobbak 150-200 ezer embernél. A 17.századi Kalmük vándorlásban is mintegy 150-200 ezer ember vett részt. Azért fontos az adat mert a kalmükökről tudjuk, hogy 40 ezer lovast tudtak kiállítani, pont kétszer annyit mint a honfoglaló magyarok.
1. sekély sírok,
2. homokos területen való temetkezés,
3. arany, ezüst tárgyak a sírokon,
4. lócsontvázak, lószerszámok,
5. fegyverek a sírokban,
6. teljes temető feltárások,
7. a honfoglaló leletek kiemelt kutatása már a 19. századtól.
Ezekkel a tényezőkkel szemben a köznépi temetőkben elsősorban a csontváz az, ami feltűnő, a kisméretű jellegtelen leleteknek ilyen vonatkozásban kevesebb a jelentősége, s a sírok jelentős része (50–75%) mellékletnélküli. Ha az adatoknak megfelelően a feltártsági mutató 0,26 értékéből 0,195-re értékeljük a csontvázat, a mellékletek pedig 0,065-re, akkor a honfoglaló magyar temetők feltártsági mutatója úgy határozható meg, hogy a 0,195 értéket szorozzuk nyolccal (a felsorolt 7 ponthoz az embercsontvázat kapcsolva nyolcadikként), azaz, a honfoglaló temetők feltártsági mutatóját 1,56 értékkel adhatjuk meg. Ez esetben, tehát 1,56%-os feltártság, 33 év generációtáv, 30‰-es halálozás mellett a honfoglaló magyarok lélekszáma a 10. század elején 14 3745,5, azaz kereken 14 000. Ez a szám aligha véletlenül esik közel a betelepülő kunok fentebb megállapított számához. Hogyan viszonylik ez a szám a honfoglaló magyarokra vonatkozó 9–10. századi értékelhető (tehát nem százezrekről szóló) adatokhoz? E vonatkozásban (mint láttuk, a 20 000 lovasra utaló adatot elhagyhatjuk) az első értékelhető adat a 899–900. évi itáliai hadjáratból származik, ahol a brentai csatában Liutprand szerint Berengar serege háromszorosa volt a magyarokénak, száz évvel később pedig Johannes Venetus 15 000 főnyinek mondja Berengar seregét: azaz, a magyar had 5000 körül lehetett76. Ez pedig a magyarok legnagyobb számú, kiállítható serege lett volna. Ugyanakkor Gombos F. Albin a magyar sereget csak 2000 főre, Berengárét meg 6000-re becsüli77, abból kiindulva, hogy nem az egész magyar haderő vett részt a hadjáratban. Gombosnak ez az állítása adatolatlan, illetve éppen a fordítottja az igaz. 4000–5000 főre becsüli a 10. századi magyar haderőt M. G. Kellner, a bolgár háborúra vonatkozóan téves, egyébként korrekt számítása alapján78. Végül 974-ben Pilgrim passaui püspök 5000 férfit és nőt a magyarok jelentős részének számít79. 4000–5000 hadviselő egy 14 000 főnyi nagyságú közösség felnőtt férfiainak számával azonos – nomádoknál ezek természetesen hadviselők voltak (tegyük hozzá, hogy a számadatok már mind a Kárpát-medencei seregre vonatkoznak, azaz a hadakozók közé már nemcsak beköltözött magyarokat számolhatunk). A honfoglaló magyarok lélekszámaként meghatározott 14 000 fő tehát reálisnak vehető, ez viszont a Kárpát-medence 900 körüli lakosságának csak az 1%-át teszi ki. Ilyenformán az e korra adott történeti rekonstrukció igen nehezen tartható reálisnak: a Kárpát-medence későbbi népi viszonyai, ismert népi viszonyai nem magyarázhatók a magyar honfoglalás következményeként. Illetőleg csak akkor magyarázhatók, ha a mai magyarság elődeivel már a magyar honfoglalás előtt számolunk a Kárpát-medencében, tehát folyamatosságot várunk az avar kori és az Árpád-kori népesség között. Ennek a folyamatosságnak az itt bemutatottakon kívül egyéb adatai is vannak, ezek részletezése azonban itt nem lehet feladatunk – megtettük azt egyébként másutt80. Az Árpád-kor és az azt megelőző időszakok népességszáma tehát meglehetős pontossággal megállapítható. Esetenként megállapítható egyes beköltöző csoportok száma is: honfoglaló magyarok – 14 000, szászok – 2000–3000, kunok – 12–14 000. Követhető a székelyek számának alakulása is: 900 körül 14 320, 1155 – 23 600, 1270 – 30 000, 1332 – 34 000. Néhány esetben számítható a városi lakosság. Sok részlet azonban nehezen közelíthető meg, tényleges demográfiai folyamatok nem írhatók le. Az itt vázoltak alapján azonban bizonyos, hogy majd erre is lesz lehetőségünk, hiszen bemutathattuk, hogy a korrekciós visszaszámlálás használható módszer, s lehetőségünk nyílott a régészetileg megismert sírszámok alapján is népességet számolni.
Tehát Vékony a honfoglaló magyarok számát 14000 és 86 000 közé teszi, s a magasabb szám kapcsán ezt írja: "Ez egy hatalmas betelepülő tömeg lenne, amilyenhez hasonlóra a közeleső időszakban megbízható adatunk nincsen."
A sztyeppei népekről meglevő ismereteink is alátámasztják a honfoglalók alacsony számát, a legkomolyabb nomád népek sem voltak nagyobbak 150-200 ezer embernél. A 17.századi Kalmük vándorlásban is mintegy 150-200 ezer ember vett részt. Azért fontos az adat mert a kalmükökről tudjuk, hogy 40 ezer lovast tudtak kiállítani, pont kétszer annyit mint a honfoglaló magyarok.
Nekem Berényi nem referenciapont...írj neki, h gondolod...ami az összeborulásukat illeti azt egyenlőre én nem tudom hova tenni. Bevallom nem is érdekel...
)) van rálátásom bizonyos dolgokra...
