Délibábos becsléseiknek semmi alapja. A megfogyatkozott avar köznép temetői pedig megvannak, csak nagyon kevés, ami világosan jelzi, hogy a csekély számú honfoglaló magyarok is döntő többségben voltak hozzájuk képest! Összesen van három a honfoglaló magyarokkal folytonos avar temetőnk, ahol ez a folytonosság nem szórványtemetkezés. Ugyanezt támasztják alá a helynevek is. A több száz magyar törzsnévi helynévre jut féltucat (hét) várkony etnonímából képzett helynév!
Délibábos becslés?
ne nevetess! Idéznék a történelmi demográfia 2001. évi számából Vékony Gábor Népesedési viszonyok az Árpád-korban c. dolgozatából:
Molnár Erik már 1949-ben kísérletezett, annak előrebocsátásával, hogy „a népesség szaporodása általános érvényű társadalmi törvény”8 . Molnár a 15. század végére Magyarország lakosságát 3 400 000 főre tette, s ezt az adatot – századonként 1/6 növekedéssel számolva – számolta vissza 900 körülig9 (noha szövegéből nem ez derül ki, számadatai alapján nyilvánvaló, hogy visszaszámlálás történt). Így a következő adatokhoz jutott:
9. század vége 1 348 000 fő
10. század vége 1 573 000 fő
11. század vége 1 835 000 fő
12. század vége 2 141 000 fő
13. század vége 2 498 000 fő
14. század vége 2 914 000 fő
15. század vége 3 400 000 fő
Molnár tehát 0,15%-os növekedéssel számol, de persze megjegyzi, hogy a „növekedés természetesen nem volt egyenletes”, hosszabb távon azonban az ingadozások kiegyenlítették egymást...
A „népesedési folyamat” szabályszerűségeit, illetve a nemzetközi történeti demográfia adatait figyelembe véve kísérelte meg meghatározni a Kárpátmedence népességét 900 és 1500 között Kováts Zoltán10. Különösebb indoklás nélkül (illetve J. C. Russelre hivatkozva) 900 körül 1 000 000–1 500 000 főre tette a Kárpát-medence népességét, 1500 körülre pedig 5 000 000–5 500 000 fővel számolt. A különböző korszakokra adott 0,17–0,36% közötti növekedési ráta azonban részleteiben indoklás nélkül marad nála, illetve azokat számszerűen nem megfogható adatokkal (besenyő beköltözés stb.) indokolja.
...
Első ízben 1495-re lehet a Kárpát-medence (a Magyar Királyság) népességszámát megfelelő pontossággal megadni az Ernuszt-féle adóösszeírás alapján. Legutóbb Kubinyi András – a korábbi számítások kritikáját is adva – erre az időpontra a népességet 2 911 190 főre számolta32. Ez a számítás azért is figyelemre méltó és komolyan veendő (az időközben elhangzott kritikai megjegyzések ellenére), mert egybeesik Hóman Bálintnak az Anjou-kor végére adott népességszámával – 2 910 000 – amelyet viszont Hóman 15. századi adatok alapján számolt, megjegyezve, hogy a 15. században a demográfiai viszonyok inkább rosszabbodtak33. A Zsigmond-kort követően egyébként Kubinyi is a demográfiai viszonyok rosszabbodásával számol34. Kubinyi András ugyanakkor a biztos adatok alapján kiszámított népességszámot minimálisnak veszi, s megad hozzá egy maximális számot is: 3 307 225.
Különböző európai területeken végzett számítások alapján az éves népességnövekedés (illetőleg ennek fő összetevője, a természetes szaporodás) a középkorban nem haladta meg a 0,2%-ot35. 0,5%-os a növekedés akkor, amikor egy adott területre folyamatos (nem egyszeri!) külső betelepedés történik36. A magyar történeti demográfiai irodalomban különböző tévedések és félreértések következtében ezzel szemben általános a 0,4%-kal való számolás37. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy akkor, amikor 0,2%-kal számolunk, a maximális növekedés számát használjuk, amelynél a valóságos mindenképpen alacsonyabb volt.
Mindezek figyelembevételével nézzük először Györffy György 900 körülre feltett (mint láttuk, tényleges adatokra nem építő) 600 000-es számát a Kárpát-medence lakosságára vonatkozóan38. Ekkora népességből a normális középkori növekedést figyelembe véve a Zsigmond-kor végére, tehát 1437-re 1 754 030 lenne a Kárpát-medence lakossága, ez az adat természetesen érvényes a 15. század végére is, a népesség számának stagnálása miatt. Ez esetben 0,2%-kal számoltunk, ami nemcsak a növekedési ráta magassága miatt nem tekinthető korrektnek, hanem azért sem, mert egyes vélemények szerint a növekedés megszűnése már az Anjou-kor végétől számítható39. A valóságos népességszámhoz képest tehát több, mint egy millióval kisebb számot kapunk, ami annyit jelent, hogy a 900 körüli Kárpát-medencére feltett 600 000-es népességszám valótlan!
Az elmondottak miatt nem vehető figyelembe Kristó Gyula feltevése sem. Ő mintegy 100 000 honfoglaló magyarral és 150–250 000 helyi őslakossal számol40, ez valótlan, s nem indokolható: a Kárpát-medence lakosságának 900 körül legalább 1 000 000 körül kellett lennie.
Az alábbiakban Kubinyi András minimális 2 911 190 nagyságú adatából számolunk vissza, de azt az elmondott okok miatt 1437-re vonatkoztatva. Viszont nem mechanikusan, tehát számításba vesszük a tatárjárás, a honfoglalás szakaszának, valamint a 8. század végi avar-frank háborúk emberveszteségét is, mint amelyek a népességszám alakulását lényegesen befolyásolták. Nem veszszük viszont figyelembe a különböző korokban érkező bevándorlókat, mint látni fogjuk, ezek számszerűsége legfeljebb ahhoz járult hozzá, hogy a növekedés 0,2%-ra emelkedjen. A tatárjárás idejére 15%-os emberveszteséget számolunk. Ez alacsonyabb a Szűcs Jenő által feltett 15–20%-nál41, magasabb viszont a Kristó Gyula által feltett 10–15%-nál42. Györffy György Szűcs Jenő becslését elutasította: „már a génekben eldől, hogy ilyen alapvető kérdésekben ki hogyan fog állást foglalni”43 , sőt korábbi, nagymértékű (akár 50%-os) pusztulási adataihoz még Moson vármegye példájára is hivatkozott. Ennek kapcsán Takács Károly mutatta be, hogy Mosonban a tatárjáráskor valójában csak egy falu pusztulására van biztos adatunk44. Nem állunk azonban jobban Györffy korábbi, pusztulásra vonatkozó becsléseivel sem. Adatait ellenőrizve a leginkább pusztult területeken azt találjuk, hogy Bács megyében a települések 12%-a szűnik meg a tatárjáráskor, Békésben 7%, Csanádban pedig 18%. A pusztulás átlaga tehát 12,3%. Ez Kristó Gyula becslésével egyezik, hogy mégis 15%-os pusztulással számolunk, annak az az oka, hogy számítanunk kell a nem pusztult települések emberveszteségét is, tehát a 12,3%-nál mindenképpen többet. Csak az összehasonlítás kedvéért jegyezném meg, hogy Magyarország 9 316 074 számú népességből „csak” 420 000 fő pusztult el a II. világháborúban (illetve ennyi volt a veszteség, e számban a menekültek is benne vannak), vagyis a lakosság 4,5%-a45. A tatárjárás vesztesége tehát aligha számítható 15%-nál magasabbra. A hasonló körülmények miatt ugyancsak 15%-ot számolnánk veszteségként 900 körülre, viszont 20%-ot 800 körülre, mert az utóbbi esetben felbomlik a korábbi államszervezet, s a következő száz évet többször is a bizonytalan viszonyok jellemzik. Mindamellett hangsúlyoznunk kell, hogy az alábbi számított adatok legfeljebb közelíthetik a valós számot. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az ilyen típusú számításoknál milliós nagyságrendnél néhány tízezres eltérések adódnak, ezért az adatok többsége kerekített.
1437 2 911 190
1330 2 350 000
1270 2 080 000
1241/46 1 980 000
1241 2 330 000
1155 1 960 000
1000 1 440 000
900 1 180 000
900 1 390 000
800 1 140 000
800 1 420 000
Tehát a 15. századi adatokból, 0,2%-os növekedési rátával számolva a fenti, korrigált adatsort kapjuk a 8–9. század fordulójáig