Szia blaze
Két "apró" kiigazítás.
Ha a MiG-25 (vagy bármelyik elfogóvadászgép) interkontinentális rakéták elfogására lett volna képes, az lett volna a világ nyolcadik csodája!! Helyette örültek hogy sikerült hangsebesség feletti bombázók és felderítők (pl. SR-71) elfogására elméletileg alkalmas vadászgépet létrehozniuk (az a szerencsénk, hogy a gyakorlatban ezt soha nem kellett megtapasztalnunk).
A Starfighter meg kb. ugyanolyan klasszikus magassági elfogóvadász volt, csak kisebb méretben. Az "özvegycsináló" hírnevet úgy szerezte, hogy a német Luftwaffe teljesen más szerepkörben alkalmazta, és ennek megfelelően másra képezte ki és gyakorlatoztatta a pilótáit, nevezetesen csapásmérő (atomfegyverrel) alacsony magasságú bevetésekre. Mivel a gépet nem erre tervezték, erre nem is volt alkalmas, és ez kezdetben - a gyakorlatlan pilótaállománynak köszönhetően - megbosszulta magát. Az F-104 nem volt egy "megbocsátó, jóindulatú" tipus, minden pilótahibát késedelem nélkül megtorolt, és párszáz méteren nagy sebességgel repülve nem sok esély volt bármilyen korrigálásra. Ráadásul nagyon sokat repültek hogy mielőbb kiképzett, bevethető pilóta-állományuk legyen, ennek is köszönhető a sok baleset. Tehát a rossz hírnévről nem maga a gép tehetett. Egyébként sok más kortárs típus is hasonlóan "kérlelhetetlen" volt, hasonlóan rossz baleseti statisztikával, csak azokat nem elsősorban földközelben repültették, így vészhelyzet esetén volt idő korrigálni vagy legalább katapultálással túlélni az esetet. Ezt alátámasztja, hogy sok más légierő is repülte a Starfightert, és közel sem volt vele annyi problémájuk, mint a németeknek. Ráadásul a 70-es évek első harmadára ők is felnőttek a feladathoz, kellő gyakorlatot szereztek, és ettől kezdve az akkori biztonsági határon belül tudták üzemeltetni a típust.
Üdv ML