Lemaradtam a "gyerekvitáról", pedig van egy szempont, amit talán érdemes megfontolni.
Ez pedig a "felnőtt élet" jelentős megváltozása, ami egy jól látható társadalmi folyamat. Van egy óriási perspektívaszűkülés még az én fiatalkoromhoz képest is, ami kb. a kilencvenes években volt. Nagyon felszínesen úgy írható le ez, mint az állandó önmenedzselésre való kényszerítettség állapota. (Erről könyveket írtak össze, én a Kiégés társadalma és a Pszichopolitika címűeket ajánlanám Byung Chul Hantól.) A lényege, hogy kb. 20 éve beálltunk egy tartós önkizsákmányolásra, tömegek számára szűnt meg a munkaidő fogalma, még az állásban foglalkoztatottak számára is. Az okok között első a mobilkommunikáció és az internet, a 100%-os rendelkezésre állás lhetősége.
Tényleg hosszú lenne ezt itt kifejteni, de a gyerekvállaláshoz kapcsolódóan a lényeges elem nem a napi anyagi helyzet, hanem az időérzet szűkössége, és a perspektívák jelentős rövidülése minden rétegben.
A csóró tanár nagyapámék azért vállaltak három gyereket egy fűtetlen szuterénbe, mert a csóró tanárság is egy kiszámítható jövőt jelentett, az élet hosszútávon is megoldhatónak tűnt az anyagiak ellenére. Voltak jól elválasztott időkeretei és terei a munkának, a családnak, a kikapcsolódásnak.
Na, ez mind hiányzik ma. A huszonéves növendékeim, akikkel sokat beszélgetek, mind kb. ugyanezt fogalmazzák meg. Nem garancia semmire, ha lesz végzettségem, még a diploma sem. Nem garancia semmire, ha most van egy jó munkám. Hogyan alapítsak családot, ha vasárnap este is melózom? Hogyan neveljek gyereket, ha még a saját világomat is hónapról-hónapra újra kell tervezni?
Ezek itt a fő dilemmák szeintem, és emiatt van az, hogy a nagyvárosiak kevésbé érzik kiszámíthatónak a jövőt. Nagyobb a verseny, nagyobb a "jövőkitettség". Ezért aztán sokan nem is akarnak felnőni, törékenyek, vagdossák magukat, xanaxon élnek -- de ez már egy másik problémakör.
Ez pedig a "felnőtt élet" jelentős megváltozása, ami egy jól látható társadalmi folyamat. Van egy óriási perspektívaszűkülés még az én fiatalkoromhoz képest is, ami kb. a kilencvenes években volt. Nagyon felszínesen úgy írható le ez, mint az állandó önmenedzselésre való kényszerítettség állapota. (Erről könyveket írtak össze, én a Kiégés társadalma és a Pszichopolitika címűeket ajánlanám Byung Chul Hantól.) A lényege, hogy kb. 20 éve beálltunk egy tartós önkizsákmányolásra, tömegek számára szűnt meg a munkaidő fogalma, még az állásban foglalkoztatottak számára is. Az okok között első a mobilkommunikáció és az internet, a 100%-os rendelkezésre állás lhetősége.
Tényleg hosszú lenne ezt itt kifejteni, de a gyerekvállaláshoz kapcsolódóan a lényeges elem nem a napi anyagi helyzet, hanem az időérzet szűkössége, és a perspektívák jelentős rövidülése minden rétegben.
A csóró tanár nagyapámék azért vállaltak három gyereket egy fűtetlen szuterénbe, mert a csóró tanárság is egy kiszámítható jövőt jelentett, az élet hosszútávon is megoldhatónak tűnt az anyagiak ellenére. Voltak jól elválasztott időkeretei és terei a munkának, a családnak, a kikapcsolódásnak.
Na, ez mind hiányzik ma. A huszonéves növendékeim, akikkel sokat beszélgetek, mind kb. ugyanezt fogalmazzák meg. Nem garancia semmire, ha lesz végzettségem, még a diploma sem. Nem garancia semmire, ha most van egy jó munkám. Hogyan alapítsak családot, ha vasárnap este is melózom? Hogyan neveljek gyereket, ha még a saját világomat is hónapról-hónapra újra kell tervezni?
Ezek itt a fő dilemmák szeintem, és emiatt van az, hogy a nagyvárosiak kevésbé érzik kiszámíthatónak a jövőt. Nagyobb a verseny, nagyobb a "jövőkitettség". Ezért aztán sokan nem is akarnak felnőni, törékenyek, vagdossák magukat, xanaxon élnek -- de ez már egy másik problémakör.