Hjaj, egy könyvre elég lenne!
Kezdve a tanárképzőn... Az egy dolog, hogy a hallgatók 80 százaléka azért megy oda, mert 18 évesen még (mindig) nem tudja pontosan, hogy mit akar, az erősebb egyetemekre meg kb. esélye sincs... Az viszont meredek, hogy szó szerinti
tanárképzés igazából nincs a tanárképzőn!
Magát a szakot a legmagasabb szinten oktatják (Legalábbis Egerben a történelem tanszéken kifejezetten magas volt a színvonal és követeltek is rendesen.), az általános, tanári szakképzésen viszont egy nagyságrenddel nagyobb létszámú (kb. 10× annyit) hallgatót kell áthajtani évről évre. És míg a töri-szakosok bolondulnak a háborúkért, a föcisek megőrülnek a kőzetekért, a magyarosok a szépirodalomért, a tesi szakosok között meg országos ifi-bajnokok meg válogatott játékosok figyelnek (és tehetséges fiatalból bármelyik területen lehet világhírű szakember egy tanárképzős indítással), addig a pedagógiának és a pszichológiának elég kevés rajongója akad - ezeken ócska tömegképzés zajlik, és lényegében erre a két pillérre épült föl az egész tanárképzés. Ez a két pillér pedig merő elmélet, száraz, alapszintű információhalmaz, ami után mondjuk ismerni fogod a Maslow-piramist meg az írásvetítő használatát, de azt, hogy az életben ezekkel mire mész - na, azt nem tudod meg. Arra ott a tanítási gyakorlat, ugye. Ami 50 százalékban adminisztráció már a tanárjelölteknek is, csak őket kib@szott óratervekkel és óravázlatokkal gyötri a rendszer, 40 százalékban meg a saját gyötrelmeiden való felülkerekedés, hogy mit fogsz kezdeni akkor, amikor 30 gyerek bámul majd rád... Mögöttük, a felvédőnek vetve hátukat meg a csoporttársaid és persze a vezető tanerő - akitől úgy 10 százalékban lehet némi érdemi, gyakorlati tudást összeszedni, de az is inkább olyan jellegű lesz, mint hogy honnan szerezz térképet az órára...
Ha mindezen átestél, mehetsz tanítani. Leendő iskoládban meg majd eligazítanak az ottani szertár felől, a többit pedig megtanulod a saját károdon. (És egyébként piszok jó érzés, amikor végre sikerül!)
Legalábbis így ment ez hajdan...
Szó nem esett az oktatási törvényről - jogszabályismereti szinten jó lett volna, de nem. Nulla, semmi.
Arról, hogy van a világon gyermekvédelmi törvény, a tanárképzőn akkoriban nem is hallottak. Még a régi tanárok jelentős része is elámult volna azon, ha megtudja, hogy ő valamiféle jelzőrendszernek a tagja, és hogy a gyermek veszélyeztetése esetén neki jelzési kötelezettsége van... Szó nem esett a szülőkkel való kapcsolattartásról, egyáltalán arról, hogy mennyire fontos, hogy milyen családból jön a gyerek, hogy mennyire sok múlik a jó tanár-szülő kapcsolaton. Szó nem volt arról, miként lehet SNI-s gyerekekkel dolgozni, vagy egyszerűen, hogy ugyan, hogyan lehet rendet tartani az órán. Szóba sem került, hogy mi is az a bántalmazás (akár szülő-gyerek, akár gyerek-gyerek, akár tanár-gyerek viszonylatban, hogy verbálisan is elkövethető), hogy mi a teendő teszem azt fejtetű esetén, hogy mit kezdjünk a dohányzással, alkohollal, netán droggal. Szexuális felvilágosítás? A kifejezéssel sem találkoztam. Ahogyan a HH meg a HHH is ismeretlen rövidítések voltak. Évekig dolgoztam úgy, hogy azt sem tudtam, mi a különbség a nevelőszülő meg az örökbefogadó szülő között, meg hogy van ún. gyermekvédelmi alapellátás is (persze a szakellátásról is csak homályos fogalmaim voltak).
És a tanárok jelentős része - a fentiek ismeretében érthető módon - ezzel ma is így van. Szívesen tanítanak fizikát, kémiát, irodalmat, történelemet vagy angolt, de a gyerekek nyavalyáihoz, egészségügyi, családi, szociális, pszichés meg bármiféle ügyeikhez nekik semmi közük! Efféle problémákat még az osztályfőnökök is csak bottal piszkálnak - maguktól távolabb.
Így pedig nem megy.
Oktatási rendszert vagy erőből lehet csinálni, felülről, poroszos módszerrel, ahol a tanár szava szent - még a szülő előtt is, vagy olyan tanárokkal, akik egyszersmind gyermekvédelmi szakemberek is, akik mielőtt nekiállnának tanítani, megismerik a gyereket, megszelídítik, megnevelgetik - és majd aztán jöhet a matek meg a föci.
Így megérdemelnék a több pénzt, meg a kevesebb adminisztrációt - de a tanárok jelentős része, miközben ezt követeli, kikéri magának, hogy ő a gyerekkel foglalkozzon. Hiszen az a szülő dolga! Csak azt felejtik el, hogy a problémás gyerekek éppen azért problémások, mert a szüleik is problémások. Akkor meg ott van az iskolapszichológus (ja, 1 szem 2000 gyerekre), a gyerekvédelmi rendszer (Muhaha...) vagy végső esetben a rendőrség!
Hű, megint jól belecsaptam...
Zárszóként csak annyit, hogy a tanárképzősöknek én csak azután adnék diplomát, hogy lehúztak legalább három hónapot a gyermekvédelemben. Gyerekotthonokban, nevelőotthonokban, esetleg gyáo-ban vagy nevelőszülő mellett. Három hónap alatt háromszor annyit tanulnának (nem csak a gyerekekről, de saját magukról is!), mint a komplex pedagógiai-pszichológiai szigorlatig elalibizett három félév alatt. Plusz, aki ott megállná a helyét, annak nem lenne gondja soha, semmilyen iskolában sem.