A neten olvastam, hogy 1944 után az angol vadászok teljesítményfölénye szinte teljesen annak tudható be., hogy "felhúzták" az addig szigorúan betartott motor-fordulatszám korlátokat az üzemeltetés során. Mivel azonban ekkor már jelentős mennyiségi fölény volt a rep-gép-motor gyártási számokat tekintve az angol-USA oldalon, ezért nem (annyira) számított már a gyakoribb motorcsere, viszont a pilóta-veszteség jelentős része légi-győzelembe fordult át ezzel a húzással (ha igaz).
Ez így nem teljesen pontos. A fordulatszámhoz nem nyúltak, az stabil volt és a motorok is nehezen viselték volna az óriási erőket.
A motor szívótér nyomását viszont növelték, ami ezt lehetővé tette kopogás nélkül az a 1944 közepén új "100/150 grade"-nek nevezett jobb minőségű üzemanyag volt (a jelzés azt muttata, hogy a szokásos 100 oktános repbenzinhez képest a gyakorlatban 50%-al magasabb oktánszámnak felelt volna meg, ha lenne 100 oktán felett skála), amit vadászaalakulatoknál vezettek be (igaz, némileg korlátozottan, mert sosem volt belőle elég az igényekhez)
- 44 közepén a 8. légihadsereg vadászparancsnokságánál a Merlin motoros P-51-es vadászok, igaz, az angolokhoz képest mérsékelten növelt, 67" -> 72" Hgmm szívótérnyomással, így kb 1700 LE-ről 1800 LE-re fokozták a teljesítményt. A 9. és 15. légihadseregnél, a Távol Keleten nem alkalmazták logisztikai megfontolásokból és mert egyszerűen nem volt elég, sok probléma is volt vele. Kezdetben kb. 25 óra, azaz pár bevetés után tönkretette a gyertyákat a Mustangokban, a későbbi módosított, etilén-bromidos adalékanyaggal készült üzemanyag keverék megette a szelepeket, ezért visszálltak az eredetire.
- az angoloknál a 44 nyarán induló V-1 hadjárat idejére az ellenük elsősorban honi légtérben tevékenyskedő, honi légvédelmi feladatok ellátó Fighter Command / ADGB kb. 5-10 vadásszázadnál, majd valamikor az ősszel leállítak vele, amikor abbamaradtak a támadások. Német vadászokkal szemben nemigen találkoztak ezek az alakulatok.
- Később 45 januártól, de inkább februártól a kontinensen bevetett angol 2. Harcászati Légierő kb. 35 Spitfire IX/XIV/XVI vadásszázazada is megkapta az új üzemanyagot, és ők már légiharcban is alkalmazták - igaz, addigra a Luftwaffe nagyrészt áttelepült a keleti frontra, alig maradt pár vadászezred nyugaton. A háború befejezése előtt nem sokkal itt is leálltak vele, mivel a magas ólomadalék itt is tönkretette/eltömítette a gyertyákat alacsony fordulaton , felszálláskor halálos balesetek is előfordultak ha túl hozzú melegítés után felszálláskor egyszerűen leállt a motor.. viszont ők jóval nagyobb kakaót is adtak le vele, 1700 LE-ről 2000 LE-re sikerült felhúzni a Merlint, a jóval ritkább Griffont pedig 2300 LE körülire. Mondjuk ez kellett is, mert a gerincet adó Merlin motoros Spitfire-k addigra eléggé lemaradtak teljesítményben a közben szintén felpimpelt német vadászoktól (lásd lenntebb).
Ennek a teljesen logikus folyamatnak a tükrében teljesen meglepő, hogy a németek ezt nem lépték meg, hiszen náluk az elolvadó technikai/technológia fölény mellett az üzemanyag-hiány is duplázta-triplázta a pilóta-veszteségek mellet ezt a folyamatot.
Ez nem igaz, szinte hónapra pontosan párhuzamosan folytak az ő teljesítményfokozó fejlesztéseik is. Az üzemanyagon nem kellett változtatniuk, mert az ipari háttér miatt (szintetikus-üzemanyag) ők már a háború elején bevezették a szövi 100/150 grade repbenzinnel egyenértékű saját szintetikus, C-3 jelőlésű és nagyon magas kopogástűrésű üzemanyagot a vadászaikhoz, csak a motorfejlesztéseiknek sok idő kellett, amíg az üzemanyaguk teljes potenciálja kiaknázható lett (vannak angol jelentések, ahol vakarják a fejüket, hogy miért is ilyen magas a kopogástűrő képessége a német "zöld" színezékű, aromás benzinnek).
Mellette 44 tavaszától széles körben bevezettek különböző teljesítményfokozó rendszereket és/vagy megnövelt teljesítményű feltöltőket a 109-eseknél (metanol - víz befecskendezés, "
MW 50"), és a 190-eseknél (sima üzemanyag befecskendezés), amik egyszerűsítve a szívótorokba fecskendezett folyadékokkal biztosították a motor jobb belső hűtését és ezáltal a magasabb szívótérnyomást:
DB 605 (Bf 109G/K): 1,42 ata -> 1.7 ata -> 1.8ata - 1.98ata (1475 LE -> 1800 LE -> 1850 LE -> 2000 LE)
BMW 801 (Fw 190A): 1.42ata -> 1.65ata, (1800 LE -> 2000 LE)
Jumo 213 (Fw 190D): 1.50 ata -> 1.80 ata (1776 LE -> 2100 LE)
és így sikerült ezeknek a motoroknak, így a vadászgépek a teljesítményét is igen nagymértékben megnövelni.
Nagyjából azt lehet mondani, hogy szinte párhuzamosan folytak a fejlesztések mind a két oldalon, és ha az egyik fél előnyre is tett szert, egy két hónapon belül a másik fél lereagálta, és 1944/45-ben többé-kevésbé pariban voltak teljesítményben a német és szövetséges vadászok (a sugaras gépeket nem számítva).
Valóban ekkora esik (nagyjából) a győzelmi arányok átfordulása, és sok német Ász --és jelentős számú, még jobban kiképzett pilóta-- elvesztése.
Inkább azt mondanám hogy az addigi meggyőző német teljesítményfölény elvesztése, kiegyenlítése a németek szempontjából szerencsétlenül egybeesett a 8th AAF bevetései számának növekedésével, az immár tényleg potens szövi/szovjet vadászok / kísérővadászok nagy számú rendszeresítésével, és főleg hogy az amerikaiak a Big Week-el kíméletlen anyagháborúba kezdtek 44 tavaszán a németek ellen, amit végső soron erősen kivéreztette a német vadászlégierő tapasztalt magját. Utána már hiába volt meg a mennyiség (bőven tudták pótolni a veszteségeket, számban még erősödött is a vadászlégierő) a pilóták átlagos minősége már nem volt a régi.