Mikor a lakás minden ablaka be volt csukva, Vizy odalépett Katicához és valami hideglelős, édeskés mosolykával ezt suttogta:
- Megbuktak.
A cselédet nem érdekelte a dolog, vagy nem mutatta. De a gazdája eléje állott. Miután felesége még nem jött haza, valakit keresett, hogy kiöntse szívét.
- Katica - ismételte -, megbuktak a vörösök.
A cseléd csak egy csodálkozó tekintettel felelt, hogy az úr ennyi bizalomra érdemesíti.
- A gazemberek - tette hozzá Vizy táguló orrcimpával, a bosszú édes mámorával.
Alig hogy kiejtette ezt, dörömböltek a külső ajtón.
Vizy elsápadt. A levegőbe nézett, mintha a szót keresné, melyet az előbb kimondott és hogy eltüntesse nyomát, utánanyúlt, mint mikor cigarettafüstöt hessegetünk.
- Majd én - szólt s hirtelen elhatározással az előszobába ment ajtót nyitni, mintegy a veszedelem elé sietve.
Mindenre elszántan lépkedett.
Ez járt fejében: túsz-szedés, házkutatás, vésztörvényszék! És az, amit védelmére hoz föl: húszéves közpálya, szociális lelkiismeret, marxizmus, melyet elvben helyesel, csak túlzó kinövéseiben nem!
Már más ember volt. Nem érezte magát a bolsevizmus mártírjának, talán inkább a régi rend áldozatának, mely bizony sokszor háládatlanul mellőzte. Kabátja zsebében megtapogatta szakszervezeti igazolványát. Szerencsére még nem tépte szét, amint délután akarta.
Egy emberke állott előtte a folyosón, vörös hajtókás postás, kabátban, melynek gallérja otthonosan ki volt gombolva.
- Méltóságos uram - harsogta az emberke, oly hangosan, hogy az egész ház lakói meghallhatták - méltóságos uram.
- Elvtárs - üdvözölte Vizy -, hát maga az, elvtárs?
- Alázatos szolgája, méltóságos uram.
- Jöjjön be, Ficsor elvtárs.
Így társalogtak igazi világtörténelmi udvariassággal, mindketten bizonytalanul, kölcsönösen előnyt adva egymásnak.
Vizy Kornél miniszteri tanácsos négy hónap múltán most hallotta először régi címét. Egy kis örömöt érzett, de egy kis csalódást is, hogy nem azok érkeztek, kiknek jöttére már elkészült. Ficsor pedig, az Attila-utca 238. számú ház házmestere le volt forrázva, hogy a ház tulajdonosa még most is elvtársnak titulálja.
A házmester belépett az előszobába, kezet nyújtott a méltóságos úrnak. Vizy megszorította kezét.
A kezelést a proletárdiktatúra idején Vizy kezdte, aztán mindig Ficsor ajánlotta föl, előzékenységből.
- Megbuktak - lelkendezett Ficsor, még mindig hangosan. - Megbuktak a zsiványok. Már szedik a sátorfájukat.
- Hm - hümmögött Vizy, mintha újságot hallana.
- Igen, méltóságos uram, a Váron már künn leng a nemzetiszín zászló. A sógorom tűzte ki.
- Az a fontos - válaszolt kitérően Vizy -, hogy végre béke legyen és nyugalom.
- A szép piros-fehér-zöld - bólongott Ficsor, folytatva hazafias álmodozását s oldalt kémlelte Vizy mozdulatlan arcát. - Lesz itt tánc, méltóságos uram, lesz most itt tánc.
Vizy figyelte e kocapolitikus vergődését, de elzárkózott, nem felelt.
Ficsor zavarba jött.
- Tudniillik - hebegte -, a csengettyű. Most volna egy kis időm. Gondoltam, megcsinálom a méltóságos úréknak.
- Ott a telep - mutatott Vizy a konyha felé.
- Tudom, méltóságos uram - mosolygott Ficsor, ki fájó sértésnek tartotta a föltevést is, hogy ő, a házmester, ne tudná, hol a háziúrék telepe. - Csak egy létrát kérnék.
Katica a szép ünneplő ruhájában bosszúsan hozta a létrát. Üggyel-bajjal helyezték el a szűk, barátságtalan konyhában, mely csak a vakudvarról kapott világítást és nappal is sötét volt. Ficsor föl akarta csavarni a villanyt. A körte azonban már rég eltört. Gyertyát kért.
Kezében a gyertyával fölkapaszkodott a telephez s a létra tetejéről magyarázta a háziúrnak, mi a csengő baja. Fontoskodva beszélt, túlozva munkája érdemét és értékét, de alázatos tisztelettel, mely által nyilván azt a félszeg helyzetet is igyekezett tompítani, hogy ő pillanatnyilag ily magasan áll, a méltóságos úr fölött.
Az ingó létra tetején, melyet Katica támogatott, mohón látott a munkához. Azt, amit elmulasztott, egyszerre pótolni akarta. Babrálta az elemeket, egyenként leemelte, a konyhaasztalra helyezte. Kapargatta bicskájával a rozsdás drótokat. Az üvegekbe konyhasót tett, vizet öntött.
Ekkor az ajtón újra zörögtek.
Lila pongyolában nyúlánk, előkelően magas hölgy lépett be hajadonfőtt.
- Kezét csókolom, méltóságos asszony - hajlongott Ficsor a konyhából s hogy nem kapott választ, megint. - Kezét csókolom.
A nő ekkor sem viszonozta köszönését, fejét félrefordította, bement az ebédlőbe.
Vizy utána.
Itt átölelte feleségét, kitört fékezhetetlen boldogsága. Az örömtől vicsorgott.
- Tudod?
- Mindent. Azt beszélik, hogy még ma éjjel megszállnak. A románok.
.
