[BIZTPOL] Oroszország (a Szovjetunió utódállama)

08c20000-0a00-0242-6c7e-08da2c308e68_cx0_cy8_cw100_w1080_h608_s_b.jpg



New York Post : Who is Nikolai Patrushev, Russian reportedly in charge during Putin’s cancer recovery?.
 
Pedig az orosz szárazföldi haderő gerincét ezek a fegyverek adják!Van pl vagy 10 ezer harckocsijuk tartalékban de annak nagy része valóban roncs!Például T90-esből jó ha pár száz darab van nekik armatából csak valami előszéria!Légierőnél meg "vicc"kategória hogy van fent kép ahol Su34-re nem irányított rakéta blokkot függesztenek!
Ez a roncs ez olyan megírta a hvg?
 

„A kínai katonák Ukrajnában lennének a legjobb kiút” – Andreas Heinemann-Grüder, a német külügyminisztérium tanácsadója arról beszélt, mit kell tennie a Nyugatnak a háború mielőbbi befejezése érdekében​


Az orosz-ukrán háború frontjain kialakult helyzet egyre inkább patthelyzetnek tűnik: úgy tűnik, mindkét fél távol áll a győzelemtől, miközben Ukrajna továbbra is nehéz és modern nyugati fegyvereket kap, a Kreml pedig sejteti az atomfegyverek alkalmazásának lehetőségét. A Meduza megkérdezte Andreas Heinemann-Grüdert, a Bonni Egyetem professzorát, a német külügyminisztérium tanácsadóját, hogyan reagáljon a Nyugat az új fenyegetésekre, ki tud közvetíteni a tárgyalásokon, mit kell tenni a megbomlott nemzetközi biztonsági rendszer ellen, és miért. , két hónapnyi háború után Németország ismét felemelte a szavát. ”putinfershteers” .


Andreas Heinemann-Grueder, politológus
- Kezdjük az egyik szenzációs kijelentésével - miszerint Oroszország és Ukrajna béketárgyalása csak akkor lehet sikeres, ha van "erős közvetítő" (hatalmi közvetítő). Ugyanakkor közvetlenül Kínára mutatott. Magyarázza el, miért van szükség erre a közvetítőre?

„Régebben a konfliktusok általában vagy valamelyik fél katonai győzelmével végződtek, vagy pedig olyan valaki megjelenésével, aki mindkét felet a békefeltételek elfogadására tudta kényszeríteni. Ebben a szerepben az Egyesült Államok játszotta a főszerepet, ami ezúttal határozottan lehetetlen. Kína az egyetlen hatalom, amelyre Oroszország hajlandó hallgatni. Kína igyekszik semleges maradni ebben a konfliktusban. Vagyis Kína nem állt Oroszország oldalára, és nem szavaz Oroszország mellett az ENSZ-ben.


Kínának megvannak a maga okai, hogy azt akarja, hogy a háború véget érjen: negatívan érinti a világkereskedelmet, az üzemanyagárakat. Ráadásul Peking egyértelműen nem akarja, hogy Kínában bárki is úgy döntse, ugyanolyan joga van a függetlenséghez, mint az ukrajnai oroszoknak, például az ujguroknak vagy a tibetieknek . Ráadásul Kína egyértelműen egyre aktívabb az ENSZ-ben - még nem közvetítőként, de például ez az ország költi a legtöbb pénzt az ENSZ-missziók keretében végzett békefenntartó tevékenységekre - főleg Afrikában. Vagyis Kína Oroszországgal ellentétben igyekszik megerősíteni szerepét az ENSZ rendszerében.

- De vajon nem előnyös Kínának, hogy az USA Oroszországgal van elfoglalva, és magára hagyta Pekinget? Az USA nyilvánvalóan nem engedheti meg magának, hogy két fronton konfliktus alakuljon ki.

– Természetesen Kína is profitálhat ebből a helyzetből. De a kínai elit legalább egy része úgy gondolja, hogy a háború folytatása túl nagy veszteség Peking számára. Ezért nem keverném össze a versenyt az Egyesült Államokkal a csendes-óceáni térségben és Kína helyzetét az ukrán konfliktusban. Ezek különböző kérdések.


– Néhány napja valóban Kínához fordultak az ukrán hatóságok a biztonsági kezes szerepére vonatkozó javaslattal. De milyen haszna származhat magának Kínának ebből a szerepből, a világkereskedelem általános javulása mellett?

„Oroszország meggyengülve kerül ki ebből a háborúból, mert elveszíti bevételeit Nyugaton. Igen, idén még milliárdokat kap a Gazprom, de a nyugati irányú üzletkötés feltételei a szemünk láttára omlanak össze. Az egyetlen állam, amely kiránthatja Oroszországot ebből a gazdasági helyzetből, az Kína. India a veszteségeknek csak kis részét tudta pótolni.

Kína azonban csak akkor hajlandó megmenteni Oroszországot, ha ezért jelentős kártérítést kap. Kína legnagyobb érdeklődése az Északi-tengeri folyosó , melynek köszönhetően már egy héttel korábban Európába kerülhetnek a kínai konténerek. Az egész infrastruktúra ezen az útvonalon – vagyis az a kérdés, hogy ki férhet hozzá a kikötőkhöz, a kommunikációhoz, a hajók ellátásához – nagyobb hatalmat ad akár Oroszországnak, akár Kínának. Kínában már korábban is jelentős beruházásokat hajtanak végre az óceáni útvonalakon. Kínát Európával köti össze egy Selyemút projekt , amiben Ukrajna kulcsszerepet játszik. Kína, Törökországgal és az Európai Unióval együtt elkerülhetetlenül fontos szerepet fog játszani Ukrajna újjáépítésében. Ez Peking érdeke is.

– El tudod képzelni, hogy kínai katonák Ukrajnában tartózkodjanak?

- Természetesen. Ez lenne a legjobb forgatókönyv. Kínának már van tapasztalata katonáinak [ENSZ békefenntartóinak] Dél-Szudánba és Kongóba küldésében. A fő előny: ezek nem NATO-katonák. Ráadásul Oroszország semmilyen körülmények között nem lő a kínai hadseregre.

Eközben orosz katonák lövöldöznek az ukránokra, a háború pedig egyre brutálisabb. Ön szerint Oroszország át tudja vinni a mariupoli forgatókönyvet a teljes pusztulásról más ukrán városokra?

- Úgy gondolom, hogy Oroszország már nem tartja vissza magát a háborús bűnöktől. A kép már megsemmisült, nincs értelme a hírnévvel törődni. Az orosz hadsereg azonban jelenleg terepharcokkal és bekerítésekkel próbálja megtörni az ukrán hadsereg hátát, nem pedig a következő városok elfoglalásával. Csak ha sikerrel jár a Donbassban, akkor térhet vissza a városok elfoglalására. Ezért most, úgy gondolom, van egy kis szünetünk a mariupoli forgatókönyvtől, de sok minden azt mondja, hogy ez újra megtörténhet. A Nyugat pedig nem áll készen erre.

— A Nyugat felkészültségéről. Ön azt a véleményét fejezte ki, hogy a Nyugatnak „vörös vonalakat” kell húznia Oroszország felé. Ezek a "vörös vonalak" magukban foglalják a városok lerombolását is, vagy csak a vegyi és nukleáris fegyverek bevetését?

– Szergej Karaganov politológus, aki a Kremlhez közel állt, mind a háború előtt, mind annak kezdete után többször is nevetett a NATO fenyegetésein, amelyek véleménye szerint teljesen hihetetlenül hangzanak. Valójában azonban a NATO nem igazán tudja, mit tegyen, ha Oroszország taktikai nukleáris fegyvereket használ – akár Ukrajna, Lengyelország vagy a balti országok felett. Még nem dőlt el, mi lenne a válasz ezekre az akciókra, és a Kreml ezt a bizonytalanságot olvassa, hisz abban, hogy a Nyugat nem mer majd megtorolni.

Úgy gondolom, hogy [a Nyugatnak] egyértelműnek kell lennie: az, hogy Oroszország nukleáris vagy biokémiai fegyvereket használ, először is nukleáris csapáshoz vezet maga Oroszország ellen. Másodsorban repüléstilalmi zónát vezetnek be , amit a Nyugat még mindig nem mer megtenni. Harmadszor, a háború átterjed azokra a területekre is, amelyek még mindig tabunak számítanak: Oroszország elvágása az internetről vagy a kritikus infrastruktúrák kibertámadásokkal való sújtása.

A „vörös vonalaknak” szintén tömeges háborús bűnöknek vagy népirtásnak kell lenniük. A Nyugatnak nem szabad tétlenül néznie őket, hanem ebben az esetben korlátoznia kell a biztonsági zónákat Ukrajnán belül, hogy elkerülje az olyan helyzeteket, mint Mariupol vagy Aleppó . Ráadásul, ha Oroszország Ukrajna után megtámadja Moldovát vagy Grúziát, akkor ezt hadüzenetként fogják fel.

Ezt nem fogjuk csendben nézni.

- Jól értettem, hogy nemcsak atom-, hanem vegyi fegyverek bevetésével a Nyugat is a konfliktus részesévé válik?

- Az én szemszögemből igen. A Nyugat természetesen nem reagál vegyi fegyverek bevetésével. Ám amikor 1991-ben Szaddám Huszein ilyen fegyvereket használt a lázadó kurdok ellen, repülési tilalmat vezettek be , és többé nem használhatta őket Észak-Irak kurd régiói felett.

Egy másik kérdés - mi számít népirtásnak? Egyesek úgy vélik, hogy Mariupolban Oroszország közel került ehhez a határhoz.

– A nemzetközi joggal foglalkozó szakemberek között nincs egységesség a népirtás kritériumait illetően. Egyesek úgy vélik, hogy az ENSZ népirtásról szóló egyezménye úgy rendelkezik, hogy a cél az egész etnikai csoport egészének megsemmisítése, vagyis teljes fizikai felszámolása legyen. Mások azt mondják, hogy a mariupoli [polgári lakosság] elpusztítása egy népirtás-politika kezdetének tekinthető.

Sajnos a múltban az államok – különösen az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsában – soha nem tudtak megegyezni abban, hogy mi a népirtás. Ezért az 1948-as népirtásról szóló egyezményt soha nem alkalmazták, annak ellenére, hogy az emberiség látta ezeket. Ezért bizonyos atrocitások népirtásként való elismerése nem jogi, hanem politikai döntéssé válik.
 
- Az ön által imént említett ENSZ Biztonsági Tanácsa az egész világért felelős, de nyilvánvalóan nem úgy működik, ahogy kellene. Vagy ennek így kellene működnie a világ problémáinak megoldása nélkül?

- Az ENSZ Biztonsági Tanácsának problémája öt állandó tag jelenléte, akik ténylegesen igazgatják a bíróságot és szabnak ki büntetést, ugyanakkor semmilyen módon nem tartoznak rájuk az ENSZ Alapokmánya. Ha eltörnek valamit, megússzák, mert élnek a vétójoggal. Ez a probléma a Biztonsági Tanács középpontjában áll.

Tekintettel arra, hogy a Biztonsági Tanács emiatt hosszú ideig blokkolva van, úgy gondolom, hogy meg kell erősíteni az ENSZ Közgyűlését és a regionális szervezeteket, hogy kiadhassák azokat a mandátumokat, amelyeket a Biztonsági Tanács nem adhat ki. Most a Biztonsági Tanács egy ilyen felépítésének vagyunk a túszai, amelyben az állandó tagjai által elkövetett tömeges bűncselekmények következmények nélkül maradnak. Nem számíthatunk a Biztonsági Tanács reformjára – egyszerűen nem fog megtörténni. Ez azt jelenti, hogy a közgyűlést meg kell erősíteni.

- És Oroszország katonai veresége nem vezetne a Biztonsági Tanács reformjához?

„A probléma az, hogy az öt állandó tag egyikének sem érdeke ennek a körnek a kiterjesztése és monopolhelyzetének elvesztése. Ennek a rendszernek a reformja csak mind az öt beleegyezésével történhet meg, Kína pedig Oroszországgal együtt blokkolni fogja.

De valószínűleg azt szeretné kérdezni, hogy létezik-e egyáltalán működő globális biztonsági rendszer? Furcsa módon igen: valójában ez az első alkalom, hogy a nyugati országok és a Közgyűlés tagjainak túlnyomó többsége egységes álláspontot képvisel Oroszországgal szemben. Ezek már nem egyszerű szankciók. Ez annak a jele, hogy aki a jövőben megsérti a nemzetközi jogot, annak számolnia kell azokkal az ütésekkel, amelyeket Oroszország most átél. Ha korábban a büntetés inkább szimbolikus volt, ma már nagyon kemény. Mindenki, beleértve Kínát is, megérti, hogy a nemzetközi jog megsértésének egzisztenciális következményei lesznek. Tehát ennek a háborúnak az eredménye lehet a nemzetközi jog megerősödése.

Mit gondol, mennyire valószínű egy rendszerváltás Oroszországban a háború alatt vagy után?

- Szerintem inkább a háború után lesz rendszerváltás, hiszen csak egy elvesztett háború vezet a bűnösök felkutatásához, eltávolodáshoz. Az oligarchák már észrevették, hogy a vesztesek közé tartoznak, a biztonsági erők egy része is bevételtől esik el, a középosztály jelentős részének gyakrabban kell tévét néznie, mint a hűtőszekrényt.

Nem tudom, mikor következik be az elit szétválása Oroszországban, de Oroszországban az elvesztett háborúk mindig is ilyen szakadáshoz vezettek. A konszenzus megtört, a kérdés csak az, hogy ez új forradalomhoz vagy új „peresztrojkához” vezet-e. Oroszországban azonban egy elvesztett háború mindig is katalizátora volt a rendszerváltásnak.

És ezt a háborút Oroszország már elvesztette?

- Oroszország több katonai csatát is megnyerhet, de Ukrajna felett nem lehet kiterjeszteni hatalmát. Megsemmisítheti atomfegyverrel, de ebben az esetben Oroszországot is eléri: a radioaktív felhők nem állnak meg az orosz-ukrán határon.

És még ha meg is engedik a katonai győzelmet, az azt jelenti, hogy 143 millió embert kell az észak-koreai rezsim alatt tartani. A szovjet rezsim nem élte túl Afganisztán megszállását, az orosz rezsim nem fogja túlélni Ukrajna megszállását. Ezért azt gondolom, hogy ezt a háborút Oroszország nem tudja megnyerni.

- A Spiegelnek adott interjújában Putyint Sztálinhoz hasonlította egy meglehetősen váratlan szemszögből. Azt mondtad, hogy Sztálin – Hitlerrel ellentétben – képes volt váratlan taktikai döntésekre. Ön szerint a 70 éves Putyinnak van elég politikai érzéke a taktikai manőverekhez, vagy már zombiként is ugyanabba az irányba tart?

– Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert a politikai spekuláció területén vagyunk. Abból indulok ki, hogy Hitler a kamikaze utat választotta: öngyilkosságot követett el, és azt hitte, hogy a német népnek vele együtt kell a szakadékba pusztulnia, hiszen a háborús vereség megfosztja a népet a létjogától. Ebben az értelemben igazi szociáldarwinista volt.

Szerintem Putyin nem érte el azt a zombi állapotot, amiben Hitler volt. A Szovjetunió tiszteletben tartotta az erőviszonyokat. A szovjet politikusok mindig tesztelték, hol vannak ellenfeleik határai, de amikor tapogatóztak, még Sztálin is tisztelettel bánt velük. És mivel Putyint ebben a bolsevik-sztálinista paradigmában szocializálták, véleményem szerint taktikai kompromisszumokra képes, ha megmutatják neki a határait.

„Putyin azonban nagyon nehezen tárgyalható partner. Háborús bűnöket követett el, már nincs benne bizalom. Hogyan beszéljünk vele ilyen helyzetben? Készen áll a Nyugat az ilyen tárgyalásokra?

Jelenleg a Nyugat egyáltalán nem áll szóba Putyinnal. Inkább a háború nyelvét beszéli, ami egyben a kommunikáció egyik formája is. A háború abban különbözik a diplomáciától, hogy az ellenséget le kell győzni. Ezért még ha Biden ezt cáfolja is , a Nyugat Putyin katonai vereségére tippel. Putyinnal csak akkor fognak tárgyalni, ha visszaszorul a falhoz, és alá kell írnia a feladást, bár nem feltétlen. Addig még sokáig lehet.

Mindeközben a háború megadja a keretet a későbbi diplomáciának - de már nem a Nyugat fogja alkalmazni a diplomáciát, hanem például Kína, amely harmadik fél szerepét töltheti be. Hiszen Németország egyfajta híd szerepe Putyin és Ukrajna között már történelem. Nem lesz több ilyen híd. A Nyugat befejezte a diplomáciát - igen, talán később részt vesz egy békefenntartó misszióban és az ország helyreállításában, talán garanciákat ad a status quo fennmaradására, de közvetítő többé nem.


Érdemes-e sajnálni az Oroszország és a Nyugat közötti közvetítő szerepet, amelyet Németország megpróbált betölteni? Végül is, valamikor mindkét fél számára előnyös volt.

Szerintem ezt az oldalt csak lapozni kell. Természetesen mindkét fél hasznot húzott ebből a kölcsönhatásból, és e gazdasági haszon érdekében Németország részben feláldozta saját hírnevét. De a közvetítés gondolata az egyenlő távolság megtartása: van az USA és Oroszország vagy Oroszország és Ukrajna, és mi vagyunk a terapeuta, aki középen áll.

Ez a háború megmutatta, hogy Németország nem tudja fenntartani ezt az elzárkózást, és csatlakoznia kell valamelyik félhez. A híd ötlete azon az illúzión alapult, hogy Putyin rendszerét diplomáciai úton lehetne közelebb hozni a mi rendszerünkhöz. Ezen a rendszeren azonban kiderült, hogy diplomáciával nem lehet megváltoztatni, a diktatúrát nem terápia segítségével kezelik. Putyin problémája nem a pszichológia területén van (bár talán ott is). Ez a demokrácia és a diktatúra örök vitája.

Németországban még mindig sokan próbálnak terápiásan fellépni. 200 ezren írták alá Olaf Scholz kancellárhoz intézett, baloldali értelmiségiek által írt felhívást , amelyben azt követelik, hogy Ukrajnát ne látják el nehézfegyverekkel.

– Ez a szociáldemokraták táborából érkező értelmiségiek kísérlete két hónap hallgatás után, hogy két új érv segítségével térjenek vissza a régi politikához. Először is: "igen, folyik a háború, de távol akarok maradni tőle, szóval nélkülem." A második pedig: "Az ukránoknak joguk van megvédeni magukat, de a mi fegyvereink nélkül kell megvédeniük magukat." Mit is jelent valójában: "eleget kell tenniük az orosz követeléseknek, és a lehető leghamarabb meg kell adniuk magukat, hiszen egyértelmű, hogy amint az ukránok abbahagyják a harcot, béke lesz."

Ez egy meglehetősen cinikus érv, amely a pacifizmus mögé bújik, de magát Ukrajnát ajánlja fel, hogy fizesse meg Oroszország katonai invázióját. Véleményem szerint mindezek mögött a Stockholm-szindróma áll, akárcsak öt és tíz évvel ezelőtt: ha nem provokáljuk Putyint, akkor háborús sztárból angyal lesz. Ez az illúzió a háború előtt is létezett, most pedig újra előkerült: két hónapig hallgatag putinfershteer értelmiségiek hozták.

 
  • Vicces
Reactions: formosa1

Malinák Zsolt:

Az orosz néplélek esszenciája – a kollektív pszichózis felsőfoka, 2. rész

581b73e7-e8bb-4434-bb41-da1ce2967887.jpg

Időszerű a beszélgetés arról, hogy mi újság az orosz mentalitással. A rövid válasz: semmi újdonság, de ennél bővebb értekezésre is érdemes az ügy. Szerzőnk kétrészes cikkének második, befejező része.

Április közepén publikálta egy felmérés eredményét a Levada Központ, az egyetlen független oroszországi társadalomkutató intézet. Kiderül belőle, hogy az oroszok bő négyötöde támogatja az ukrajnai háborút, és a társadalomnak csak a töredéke, mintegy egyhetede ellenzi azt valamilyen mértékben.
Az ukrán határok mentén történő csapatösszevonások és a háborút előkészítő pszichózis csúcsra járatásának idején, a háború megindítását megelőző napokban készült korábbi adatfelvétele az intézetnek azt mutatta, hogy rendkívüli mértékben megnőtt azok aránya, akik szerint Oroszország jó irányban halad, Putyin támogatottsága pedig 83%-ra ugrott. A vérengző diktátor eddigi összes háborúja, agressziója (Csecsenföld, Grúzia, a Krím és Donbasz, Szíria) a népszerűségének számottevő növekedésével járt együtt. Láthatóan kirajzolódik: nem egy-egy pillanatfelvételről van szó, hanem egy nép igényéről a vérre, háborúra.
A frissebb adatsorból az is kiderül, hogy az oroszok többségét Oroszország iránti büszkeséggel tölti el az, amit Oroszország Ukrajnában művel; ez magasan a legdominánsabb érzés a választási lehetőségek közül.

Nem sok olyan helyet tud az ember elképzelni a világban, ahol egy ilyen kép természetszerű lenne. Az a kérdés, hogy mi az oka az orosz társadalom ennyire lesújtó állapotának, ami ugye magától értetődő módon hozzájárul az Oroszország által művelt pusztításhoz; ha nem ilyen lenne, hanem ehhez képest valami más, akkor Putyin nem tudna népirtást művelni. Van-e valami "oroszspecifikum", aminek ez az állapot a kivetülése?

A szociológia optikáján keresztül lehet beszélni az 51 százalékban pszichopata orosz társadalomról vagy a 83 százalékban putyinista-fasiszta orosz társadalomról, satöbbi. Nagyon jó, nem általánosítunk (erre szinte 100 százalékig megbízható eszközünk van), és legalább még egyszer kimondjuk azt, amit a grafikonok már kimondtak. Csak ezzel az a korlát, hogy az orosz entitással mint olyannal mégiscsak van valami általános, és ahhoz ezen a nyelven nem fogunk eljutni.

A válasz az orosz entitás történelmi meghatározottságaiban keresendő. Van ez a néplelkek sorában nagyra hízott orosz néplélek, ha megengedhető egy ilyen empíriára alkalmatlan tétel, és ennek nem komplexusa, hanem évszázadokon átívelő komplexusrendszere van. (Ebből az egy-két mérettel kisebb még ismerős is lehet.)
Kétrészes cikkem első felében fejtegetem azt, hogy milyen sajátos pályát járt be az orosz történelem; a birodalmi szerveződés anomáliás útján felmerülő és a néplélekben traumaként elraktározható dilemmáit, és azt, hogy ez a hagyaték miként volt hasznosítható egy egyetemes civilizációs küldetéstudatban való mozgósításhoz.

Az orosz entitás társadalomlélektani deficitpályájának a fenti írásban követett időrendjétől itt átmenetileg elkanyarodok és teszek egy-egy hozzászólást két felmerülő vonatkozáshoz, mielőtt Afganisztánnál folytatnám.

A dezinformáció helyénvaló olvasata: egy igény kielégítése​

Szokás előhozakodni a putyinista propaganda által való megvezetettséggel. Ezzel kapcsolatban erősen hajlok arra a véleményre, hogy az információk, illetve források kiválasztása, fogyasztása, értelmezése, befogadása sokkal proaktívabb módon történik, mint azt a "propaganda áldozata" szókapcsolat láttatja. Nem tudok eltekinteni az egyén felelősségétől. Ha valaki – egyébként első ránézésre normális – az elmebajban akar hinni, abban elégséges mértékben benne van a szabad választás.

Az a helyzet, hogy még az orosz se a Marsról jött. A fent hivatkozott felmérés arról is beszámol, hogy az oroszok kis híján kétharmada nagyon vagy meglehetősen szorosan követi az ukrajnai eseményeket. Nem mellékesen Putyin korábbi mészárlásait, csecsenföldi és szíriai felperzselt föld taktikáját, kórházak, iskolák, lakóházak szisztematikus bombázását még bőven volt módjuk független médiákból is szorosan követni. A lehetőségtől most sincsenek teljesen elvágva, és például itt egy mérvadónak tekinthető vélemény, ami szerint a társadalom jelentős részéhez el is jutnak a hiteles információk.

A dezinformációt Vlagyiszlav Szurkov, a putyinizmus korábbi ideológusa fejlesztette a kor társadalmi, technológiai és kommunikációs viszonyaihoz mérten kellően magas szintre, viszont az orosz társadalom vonatkozásában ez a világ más részein használható fogalom önmagában erősen korlátos. Ha csak a dezinformáció fogalmába kapaszkodunk, az orosz nép mentális állapotáról egy nagyon hiányos képet fogunk alkotni és félre fogjuk magunkat vezetni. Itt nemcsak erről van szó, az orosz társadalom nem egyszerűen dezinformáció áldozata.
Nem is tekintendő áldozatnak.
Egy civilizációs léptékű, összehazudott és meghaladott párhuzamos valóságban, fogalmazhatunk úgy, hogy egy nagyorosz birodalmi pszichózisban van, és az abban való kielégülése alkotó ágenssé teszi. Ez évszázadok alatt jött létre, esetleg előfordult, hogy átmenetileg nem piszkálták, viszont amíg van Oroszország, addig ez itt van. A 21. századi dezinformáció pedig ebben nagyon jól és termékenyen elvan. Beleillik, egynemű vele, élteti és működteti. Ahogy a háború és a vér is. Hozzák a számokat, gyönyörűen kirajzolódik a mintázat.

Sérelmi politika​

Van egy központi orosz sirám, ami újabban a 90-es években jelent meg a hivatalos politikai narratívában, valamint unos-untalan felbuggyan az orosz mélylélekből. A megnyilvánulási formák ilyenek: „a Nyugat/az USA nem tisztel minket” vagy „megalázza Oroszországot”. Ez egy frázis, viszont létező érzésre reflektál. A tiszteletlenség vélelmezett sérelme nyomja az orosz lelket, az átlagemberét és a magas rangú állami tisztviselőét. Például Jelcin is előhozakodott vele, aki egyébként tetemes segélyeket kért és kapott a Nyugattól, hogy Oroszország a Szovjetunió szétesése után elkerülhesse a totális káoszba süllyedést (amiből a környezetét – „a családot” – is módfelett kitömte); Bill Clintontól, akivel személyes barátságot ápolt, még a választási kampányához is támogatást várt el. (A valóság az, ha valaki megalázó helyzetbe hozta Oroszországot nem is kevésszer, az éppen Jelcin volt.)

ad850954-3bba-430f-a9c5-5e954042d077.jpg

Vlagyimir Putyin és Borisz Jelcin 1998-ban - Mellettem az utódom AFP / ITAR-TASS

Az orosz sérelmi kurzusban a megaláztatás-klisé önmagában, valamint a NATO-val összekapcsolva is felhozatalra kerül. A posztszovjet térség államainak NATO-csatlakozása nyilvánvalóan csak ürügy az orosz Nyugat-ellenességre, mert Oroszország számára is tudvalevő, hogy a NATO védelmi szövetség. Az 5. cikkely egy alkalommal lépett életbe, a 2001. szeptember 11-i támadást követően Afganisztánban a tálib rezsim ellen folytatott háború volt az egyetlen NATO-beavatkozás a szövetség történetében. Azonfelül Brezsnyev is aláírta a szuverén egyenlőség elvét is tartalmazó Helsinki Záróokmányt, aminek értelmében az államoknak joguk van ahhoz, hogy nemzetközi szervezetekhez, szövetségi rendszerekhez tartozzanak.

A NATO-sirám meg a társai egy másik értelemben is projekció. Az orosz sérelmi politika adott tekintetben a hatalom által hasznosítható néplélek sérelmének a geopolitikai kivetülése.
 
  • Tetszik
Reactions: Bleroka

Összeomlás (1989-1991) és bosszúvágy​

A keleti blokk 1989-ben szétesett, majd két évvel később a Szovjetunió is.
Zbigniew Brezinski 1998-ban adott egy interjút a Le Nouvel Observateurnak, amiben arról beszélt, hogy a CIA fedett akció keretében 1979 nyarán, fél évvel a szovjetek bevonulása előtt elkezdte felfegyverezni a mudzsahedeket Afganisztánban. Róla fontos tudni, hogy Jimmy Carter nemzetbiztonsági tanácsadójaként 1977 és 1981 között az USA külpolitikájának kulcsfigurája volt.
Úgy fogalmazott, hogy az USA „tudatosan megnövelte a valószínűségét” a szovjetek afganisztáni beavatkozásának. (A közvélemény a 90-es évek második feléig úgy tudta, hogy az USA csak a szovjetek bevonulása után kezdte fegyverekkel és kiképzéssel támogatni az afgánokat.) A Lengyelországban született Brzezinski afgán csapdának nevezte a műveletet, és megemlítette ebben az interjúban azt is, hogy a bevonulás napján ezt írta az elnöknek: „most lehetőségünk van előidézni a Szovjetunió Vietnamját”.

Az USA által "valószínűvé tett", kilenc és fél évig tartó afganisztáni beavatkozás elvezetett a keleti blokk, majd a Szovjetunió összeomlásáig. (Az összeomlásban szerepe volt még néhány tényezőnek, pl. a helsinki folyamatnak; a lengyel Szolidaritásnak; annak, hogy Karol Wojtyla II. János Pál pápaként többször járt Lengyelországban, valamint kapcsolatot ápolt Lech Walesával és a Szolidaritással; Reagan csillagháborús tervének; különös szerep jutott Gorbacsovnak, a társadalmi és félresikerült gazdasági reformjainak; a berlini fal leomlásának és a német újraegyesítésnek; a keményvonalas kommunistáknak és Jelcinnek, és további tényezőket is fel lehetne sorolni; mindenesetre az afganisztáni háború kulcsesemény volt.)

A szovjetek afganisztáni inváziója kapcsán mindenképpen érdemes látni, hogy a hidegháború idején (és azóta is) ez volt az egyetlen olyan megnyerhetetlen háború, amit egy vitathatatlan erőfölényben levő hatalom folytatott egy gyengébb féllel szemben (Franciaország és az USA is részt vett hagyományos eszközökkel folytatott, aszimmetrikus és megnyerhetetlen háborúkban), és a vereségen túl elvezetett az erősebb fél, egy nagyhatalom összeroppanásáig. Ami utána a 90-es évek orosz társadalmában bekövetkezett, annak az Oroszországi Föderáció első elnöke, Jelcin lényegében a két lábon járó tükörképévé vált.
Ez volt egyébként Oroszországnak az a másik állapota (az orosz történelmi determinizmus okán lehetséges összesen kettőből), ami a civilizált világ határának a túloldalán még elfogadható.

A keleti blokk, és különösen a Szovjetunió szétesése mélyen beleivódott a társadalom emlékezetébe.
Gorbacsov Oroszországban antihős.
Az itt elérhető írás (forrásmegjelölés nélkül) így fogalmaz: „Az orosz közvélemény a Szovjetunió feloszlatását többnyire árulással határos katasztrófaként értékeli a mai napig. Egy 2017-es felmérés eredményei szerint Gorbacsov népszerűségi mutatója jóval Joszif Sztáliné alatt állt.”
Irreális elvárás lenne az orosz közvéleménnyel szemben, hogy más népek, nemzetek területeinek a bekebelezését orosz agresszióként tartsa számon; az orosz önkép szempontjából a terjeszkedés a 20. és a 21. században is a világ természetes és kívánatos rendje.
A Szovjetunió és a keleti blokk dezintegrációja miatti tragédia- és árulásélmény csak azt mutatja, hogy ez egy ma is élő prioritás és küldetéstudat. Ez az olvasata annak, hogy a posztszovjet térség nyugati orientációjú országainak a viselkedése az orosz néplélek fénytöréséből nézve árulás.

Négy-öt generációnyi történelem orosz látásmódja valahogy így foglalható bele egy mondatba: hiszen ők hozták el nekünk is a felszabadulást, szinte ingyen adták az olajat meg a gázt, egyenként elvittek a kozmoszba, körülnézhettünk; kis testvéri népek voltunk, akiket fegyverbarátságban védtek, ehhez képest mi odaállunk amellé, aki őket, a mi nagy testvérünket Afganisztánban elpusztította.
Ez a kitartott népek szajhaságának a netovábbja, árulás, ami Oroszországban az elkövethető bűnök legszörnyűbbike. Az árulásért polónium, novicsok jár és Bucsa. A néplélek szerint is.
Az oroszok afölött érzett büszkesége, amit Oroszország Ukrajnában művel, a súlyosan traumatizált, magát elárultnak, vérig sértettnek és porig alázottnak érző néplélek megnyilvánulása. Ez egy vérbosszúra szomjas, a veszteségélménye igazságtételezéséért sóvárgó pszichotikus képlet.

Putyin mentalitása két évtized alatt egyre közelebb került az általa hevített néplélek szintjéhez. A sérelmeinek pufogtatása – NATO, a Nyugat tiszteletlensége –, a nácizás, árulózás szimpla és átlátszó ürügy az agresszióra. A bolsevikoknak volt egy vízióként árult vörös ködük; Putyinnak a társadalmi sikeresség szempontjából semmilyen értelmezhető víziója nincs, csak az őrület fűtőanyagára, hazugságpropagandára és a történelem agyba-főbe ficamítására telik. És bizonytalanságot kelt benne, hogy az ukránoknak van jövőképük. Ami van neki, az a történelmi küldetéstudata, amit a könyv a pszichózisok fejezetben tárgyal (arra nem tér ki, hogy mi van akkor, ha egy gomb is van a delikvens keze ügyében), és azzal a végletekig izzítja az orosz lelkület infantilizmusát és birodalmi pszichózisát.
A háború és a népirtás a receptje annak a népnek a depressziójára, amely azóta, hogy kikerült az Arany Horda szorításából, átmeneti időszakoktól eltekintve szinte folyton háborúzott és terjeszkedett. Putyin ennek megfelelően időről időre háborúzik, és abban az illúzióban van, hogy mindig és bárhonnan van visszaút a civilizáció perifériájára.

--

Három és fél évtizeddel ezelőtt a Nyugat elhitte Gorbacsovnak, mert el akarta neki hinni, hogy valamit képes kezdeni az orosz néppel. Aztán ugyanezt elhitte Jelcinnek is, mert még mindig el akarta hinni, meg azért is, mert tartott a szovjet atomarzenál proliferációjától.
A németek, amerikaiak, és többiek elkerülhetővé tették Oroszország totális káoszba süllyedését, és visszasegítették a civilizáció irányába.
Több, mint bűn volt. Hiba.

Régóta kényszerpályán van, nincs mit kezdeni azzal. Túl nagyra terpeszkedett. Sztálin, Putyin, birodalmi vízió, kollektív őrület – ez kell, és más nem jó annak.

A szerző a Felvidéken élő szociálpszichológus
 

How rotten is Russia’s army?
7 - 9 minutes

Leaders | The botched invasion of Ukraine
Vladimir Putin uses warfare to make up for Russia’s weaknesses. That is why he is so dangerous

THE MIGHT of the modern Russian army was supposed to show the world that President Vladimir Putin had restored his country to greatness after the humiliation of the Soviet collapse. Instead, poor progress and heavy losses in Ukraine have exposed deep flaws within Russia. For those threatened by Mr Putin’s aggression, a diminished army is a relief. Unfortunately, it also leaves a nuclear-armed power with a point to prove.
Listen to this story.

Enjoy more audio and podcasts on iOS or Android.

Save time by listening to our audio articles as you multitask

So far, the invasion of Ukraine has been a disaster for Russia’s armed forces. About 15,000 troops have been killed in two months of fighting, according to Britain’s government. At least 1,600 armoured vehicles have been destroyed, along with dozens of aircraft and the flagship of the Black Sea fleet. The assault on the capital, Kyiv, was a chaotic failure.

Leon Trotsky wrote that “the army is a copy of society and suffers from all its diseases, usually at a higher temperature”. Fighting in the east and the south of Ukraine over the next few weeks will not only determine the course of the war, but it will also determine how much the Russian army can salvage its reputation—and the reputation of the society it embodies.

Our briefing this week sets out just how rotten the army has been. Russia’s defence budget, of over $250bn at purchasing power, is about three times that of Britain or France, but much of it is squandered or stolen. Mr Putin and his top commanders kept their invasion plans from senior officers, reflecting a crippling lack of trust. Disaffected troops, fed on out-of-date rations, have deserted their vehicles. Units have tortured, raped and murdered only to be honoured by the Kremlin. Russia has failed to win control of the skies or combine air power with tanks, artillery and infantry. Wallowing in corruption, unable to foster initiative or learn from their mistakes, its frustrated generals abandoned advanced military doctrine and fell back on flattening cities and terrorising civilians.

Ukraine’s highly motivated forces are a rebuke to these Russian failings. Despite being less numerous and less well armed, they resisted the invading army by passing decision-making to small, adaptable local units given up-to-the-minute intelligence. Even if the Russian campaign, now under a single commander, makes gains in Donbas, it will do so chiefly thanks to its sheer mass. Its claim to be a sophisticated modern force is as convincing as a tank turret rusting in a Ukrainian field.

For Mr Putin this is a crushing setback. That is partly because, although he controls a formidable propaganda machine to help drown out his critics, the loss of face threatens his standing at home. It is mostly because the use of military force is central to his strategy for making Russia count in the world.

Russia may be vast, but it is a medium-sized polity that still yearns to be a superpower. Its population ranks between Bangladesh and Mexico, its economy between Brazil and South Korea and its share of global exports between Taiwan and Switzerland. Although Russia enjoys some sympathy in non-aligned countries like South Africa and India, its soft power is ebbing—hastened by its display of incompetence and brutality in Ukraine.

To fill the gap between its power and aspirations—and to resist what he sees as America’s encroachment—Mr Putin has repeatedly turned to the only sphere where Russia can still purport to be world-class: military force. In the past 14 years he has invaded Georgia and Ukraine (twice) and fought in Syria. His mercenaries have deployed to Libya, the Central African Republic, Sudan and now Ukraine. Mr Putin is a global bully obsessed with his country’s inadequacies. Contrast that with China, which also has ambitions, but has so far been able to get results using its growing economic and diplomatic heft.

Humiliation in Ukraine weakens Russia’s last claim to superpower status. The war may yet drag on, and while it does Russia will not be able to mount big operations elsewhere. Equipment, ammunition and manpower are being used up fast. Restoring Russia’s forces to full strength and training them to avoid the mistakes in Ukraine could take years. Should sanctions remain because Mr Putin is still in power, the task will require even longer. Russian missiles are chock-full of Western components. The flight of talented, outward-looking Russians will weigh on the economy. All the while, the less that Russia can project military power, the less it will be able to disrupt the rest of the world.

That will be welcome. Yet, the invasion of Ukraine also holds lessons that are less comforting. For one thing, it shows that in pursuit of this strategy Mr Putin is willing to take risks that to many others—including many Russians—make no sense. Further decline in Russian power could lead to still more reckless aggression.

Ukraine also shows that in future wars if Russian forces cannot prevail on the battlefield, they will resort to atrocities. A weaker Russian army could be an even more brutal one. For those around the world facing Russian aggression, that is a terrible prospect.

Ultimately, weakness may lead Russia to the last arena where it is still indisputably a superpower: chemical, biological and nuclear weapons. From the start of this war, Mr Putin and his government have repeatedly brandished the threat of weapons of mass destruction. Mr Putin is rational, in that he wants his regime to survive, so the chances of their use probably remain slim. But as Russia’s armed forces run out of conventional options, the temptation to escalate will surely grow.

The message for the wider world is that Mr Putin’s military opportunism in Ukraine must be seen to fail by his own officers and strategists, who may then temper his next headstrong scheme. A stalemate in Donbas would merely set up the next fight and it could be even more threatening than today’s.

Yet, even if Mr Putin is defeated, he will remain dangerous. The message for NATO is that it needs to update its tripwire defence. This rests on the idea that a Russian attempt to take a bite out of, say, the Baltic states may succeed at first, but would trigger a wider war which NATO would eventually win. That defence involves the risk of miscalculation and escalation, which are more fraught than ever if Russia’s conventional forces are weak. Better to have a large forward force that Russia would find hard to defeat from the very start. The best way to be safe from Mr Putin and his rotten army is to deter him from fighting at all. ■
 

How rotten is Russia’s army?
7 - 9 minutes

Leaders | The botched invasion of Ukraine
Vladimir Putin uses warfare to make up for Russia’s weaknesses. That is why he is so dangerous

THE MIGHT of the modern Russian army was supposed to show the world that President Vladimir Putin had restored his country to greatness after the humiliation of the Soviet collapse. Instead, poor progress and heavy losses in Ukraine have exposed deep flaws within Russia. For those threatened by Mr Putin’s aggression, a diminished army is a relief. Unfortunately, it also leaves a nuclear-armed power with a point to prove.
Listen to this story.

Enjoy more audio and podcasts on iOS or Android.

Save time by listening to our audio articles as you multitask

So far, the invasion of Ukraine has been a disaster for Russia’s armed forces. About 15,000 troops have been killed in two months of fighting, according to Britain’s government. At least 1,600 armoured vehicles have been destroyed, along with dozens of aircraft and the flagship of the Black Sea fleet. The assault on the capital, Kyiv, was a chaotic failure.

Leon Trotsky wrote that “the army is a copy of society and suffers from all its diseases, usually at a higher temperature”. Fighting in the east and the south of Ukraine over the next few weeks will not only determine the course of the war, but it will also determine how much the Russian army can salvage its reputation—and the reputation of the society it embodies.

Our briefing this week sets out just how rotten the army has been. Russia’s defence budget, of over $250bn at purchasing power, is about three times that of Britain or France, but much of it is squandered or stolen. Mr Putin and his top commanders kept their invasion plans from senior officers, reflecting a crippling lack of trust. Disaffected troops, fed on out-of-date rations, have deserted their vehicles. Units have tortured, raped and murdered only to be honoured by the Kremlin. Russia has failed to win control of the skies or combine air power with tanks, artillery and infantry. Wallowing in corruption, unable to foster initiative or learn from their mistakes, its frustrated generals abandoned advanced military doctrine and fell back on flattening cities and terrorising civilians.

Ukraine’s highly motivated forces are a rebuke to these Russian failings. Despite being less numerous and less well armed, they resisted the invading army by passing decision-making to small, adaptable local units given up-to-the-minute intelligence. Even if the Russian campaign, now under a single commander, makes gains in Donbas, it will do so chiefly thanks to its sheer mass. Its claim to be a sophisticated modern force is as convincing as a tank turret rusting in a Ukrainian field.

For Mr Putin this is a crushing setback. That is partly because, although he controls a formidable propaganda machine to help drown out his critics, the loss of face threatens his standing at home. It is mostly because the use of military force is central to his strategy for making Russia count in the world.

Russia may be vast, but it is a medium-sized polity that still yearns to be a superpower. Its population ranks between Bangladesh and Mexico, its economy between Brazil and South Korea and its share of global exports between Taiwan and Switzerland. Although Russia enjoys some sympathy in non-aligned countries like South Africa and India, its soft power is ebbing—hastened by its display of incompetence and brutality in Ukraine.

To fill the gap between its power and aspirations—and to resist what he sees as America’s encroachment—Mr Putin has repeatedly turned to the only sphere where Russia can still purport to be world-class: military force. In the past 14 years he has invaded Georgia and Ukraine (twice) and fought in Syria. His mercenaries have deployed to Libya, the Central African Republic, Sudan and now Ukraine. Mr Putin is a global bully obsessed with his country’s inadequacies. Contrast that with China, which also has ambitions, but has so far been able to get results using its growing economic and diplomatic heft.

Humiliation in Ukraine weakens Russia’s last claim to superpower status. The war may yet drag on, and while it does Russia will not be able to mount big operations elsewhere. Equipment, ammunition and manpower are being used up fast. Restoring Russia’s forces to full strength and training them to avoid the mistakes in Ukraine could take years. Should sanctions remain because Mr Putin is still in power, the task will require even longer. Russian missiles are chock-full of Western components. The flight of talented, outward-looking Russians will weigh on the economy. All the while, the less that Russia can project military power, the less it will be able to disrupt the rest of the world.

That will be welcome. Yet, the invasion of Ukraine also holds lessons that are less comforting. For one thing, it shows that in pursuit of this strategy Mr Putin is willing to take risks that to many others—including many Russians—make no sense. Further decline in Russian power could lead to still more reckless aggression.

Ukraine also shows that in future wars if Russian forces cannot prevail on the battlefield, they will resort to atrocities. A weaker Russian army could be an even more brutal one. For those around the world facing Russian aggression, that is a terrible prospect.

Ultimately, weakness may lead Russia to the last arena where it is still indisputably a superpower: chemical, biological and nuclear weapons. From the start of this war, Mr Putin and his government have repeatedly brandished the threat of weapons of mass destruction. Mr Putin is rational, in that he wants his regime to survive, so the chances of their use probably remain slim. But as Russia’s armed forces run out of conventional options, the temptation to escalate will surely grow.

The message for the wider world is that Mr Putin’s military opportunism in Ukraine must be seen to fail by his own officers and strategists, who may then temper his next headstrong scheme. A stalemate in Donbas would merely set up the next fight and it could be even more threatening than today’s.

Yet, even if Mr Putin is defeated, he will remain dangerous. The message for NATO is that it needs to update its tripwire defence. This rests on the idea that a Russian attempt to take a bite out of, say, the Baltic states may succeed at first, but would trigger a wider war which NATO would eventually win. That defence involves the risk of miscalculation and escalation, which are more fraught than ever if Russia’s conventional forces are weak. Better to have a large forward force that Russia would find hard to defeat from the very start. The best way to be safe from Mr Putin and his rotten army is to deter him from fighting at all. ■

kamm fórumtárs!
Köszönet a fizetős cikkekért.
 
Lavrov beszédéhez illeszkedik, közeledés a szankciómentes arab világhoz.

 
Pedig az orosz szárazföldi haderő gerincét ezek a fegyverek adják!Van pl vagy 10 ezer harckocsijuk tartalékban de annak nagy része valóban roncs!Például T90-esből jó ha pár száz darab van nekik armatából csak valami előszéria!Légierőnél meg "vicc"kategória hogy van fent kép ahol Su34-re nem irányított rakéta blokkot függesztenek!
És ezektől akkor miért retteg úgy a csilivili fegyverekkel ellátott nyugat? Melyik tudna csak egy pár hónapos háborút megvivni?
 
És ezektől akkor miért retteg úgy a csilivili fegyverekkel ellátott nyugat? Melyik tudna csak egy pár hónapos háborút megvivni?
No és a sokkal gyengébb Al-kaidától vagy Isistol miért volt a rettegés? Mert károkat képesek és hajlandók is okozni. :oops:

************************************************
Amúgy az ukránok belekedzdtek egy viszaszámlálásba - Putyinnak a Kercsi híd romjait akarják adni az unnepre ...
https://www.unian.ua/war/podarunok-...i-vtorgnennya-rosiji-v-ukrajinu-11812866.html

screen:
1651671961-1957.jpg
 
És ezektől akkor miért retteg úgy a csilivili fegyverekkel ellátott nyugat? Melyik tudna csak egy pár hónapos háborút megvivni?
Nem ezektől retteg hanem inkább a totális atomháború "lehetőségétől"Egymagában talán Egyik se de ha "csak"az Európai NATO országok haderejét nézzük az ár "komoly"erő!De q gerincét az USA adja!
 
  • Tetszik
Reactions: formosa1

Russia’s army is in a woeful state​



The fiasco in Ukraine could be a reflection of a bad strategy or a poor fighting force​


THE JOB of organising NATO’s biggest military exercise since the cold war kept Admiral James Foggo, then the commander of American naval forces in Europe and Africa, busy in the summer of 2018. Trident Juncture was to gather 50,000 personnel, 250 aircraft and 65 warships in the European Arctic in October. As logistically taxing as that sounds, it was small fry compared with what Russia was planning in Siberia in September. The Vostok exercises would be the biggest since the Soviet Union’s mammoth Zapad drills of 1981, boasted Sergei Shoigu, Russia’s defence minister: they would involve 300,000 troops, 1,000 aircraft and 80 warships.

This was a huge feat. “It was a big lift for us to get 50,000 people in the field,” recalled Admiral Foggo recently. “How did they do that?” The answer, he eventually realised, was that they did not do it. A company of troops (150 at most) at Vostok was counted as a battalion or even a regiment (closer to 1,000). Single warships were passed off as whole squadrons. This chicanery might have been a warning sign that not everything was as it seemed in the Russian armed forces, even before they got bogged down in the suburbs of Kyiv.

“It’s not a professional army out there,” said Admiral Foggo. “It looks like a bunch of undisciplined rabble.” Since they invaded Ukraine on February 24th, Russian forces have succeeded in capturing just one big city, Kherson, along with the ruins of Mariupol and chunks of Donbas, the eastern industrial region that they partially occupied in 2014 and now hope to conquer in its entirety. That meagre haul has come at the cost of 15,000 dead Russian soldiers, according to a recent British estimate, exceeding in two months the Soviet losses in a decade of war in Afghanistan. The invasion has clearly been a fiasco, but how accurate a reflection of Russia’s military capabilities is it, astonished Western generals wonder?

On the eve of war, Russia’s invasion force was considered formidable. American intelligence agencies reckoned that Kyiv would fall in days. Some European officials thought it might just hold out for a few weeks. No one thought that the city would be welcoming such dignitaries as Antony Blinken and Lloyd Austin, America’s secretaries of state and defence respectively, two months after the fighting started. The belief was that Russia would do to Ukraine what America had done to Iraq in 1991: shock and awe it into submission in a swift, decisive campaign.

This belief was based on the assumption that Russia had undertaken the same sort of root-and-branch military reform that America underwent in the 18-year period between its defeat in Vietnam and its victory in the first Gulf war. In 2008 a war with Georgia, a country of fewer than 4m people, though successful in the end, had exposed the Russian army’s shortcomings. Russia fielded obsolete equipment, struggled to find Georgian artillery and botched its command and control. At one stage, Russia’s general staff allegedly could not reach the defence minister for ten hours. “It is impossible to not notice a certain gap between theory and practice,” acknowledged Russia’s army chief at the time. To close that gap, the armed forces were slashed in size and spruced up.

Ambition in spades​

Russian military expenditure, when measured properly—that is, in exchange rates adjusted for purchasing power—almost doubled between 2008 and 2021, rising to over $250bn, about triple the level of Britain or France (see charts). Around 600 new planes, 840 helicopters and 2,300 drones were added to the arsenal between 2010 and 2020. New tanks and missiles were flaunted at parades in Moscow. Russia tested new tactics and equipment in Donbas, after its first invasion of Ukraine in 2014, and in its campaign to prop up Bashar al-Assad, Syria’s dictator, the following year.

20220430_fbm973.png


A retired European general says that watching this new model army fail reminds him of visiting East Germany and Poland after the end of the cold war, and seeing the enemy up close. “We realised how shite the 3rd Shock Army was,” he says, referring to a much-vaunted Soviet formation based in Magdeburg. “We’ve again allowed ourselves to be taken in by some of the propaganda that they put our way.”

Russia’s army was known to have problems, says Petr Pavel, a retired Czech general who chaired NATO’s military committee in 2015-18, “but the scope of these came as a surprise to many, including myself—I believed that the Russians had learnt their lessons.”

The charitable interpretation is that the Russian army has been hobbled in Ukraine less by its own deficiencies than by Mr Putin’s delusions. His insistence on plotting the war in secrecy complicated military planning. The FSB, a successor to the KGB, told him that Ukraine was riddled with Russian agents and would quickly fold. That probably spurred the foolish decision to start the war by sending lightly armed paratroopers to seize an airport on the outskirts of Kyiv and lone columns of armour to advance into the city of Kharkiv, causing heavy casualties to elite units.

Yet, this coup de main having fizzled, the army then chose to plough into the second largest country in Europe from several directions, splitting 120 or so battalion tactical groups (BTGs) into lots of ineffective and isolated forces. Bad tactics then compounded bad strategy: armour, infantry and artillery fought their own disconnected campaigns. Tanks that should have been protected by infantry on foot instead roamed alone, only to be picked off in Ukrainian ambushes. Artillery, the mainstay of the Russian army since tsarist times, though directed with ferocity at cities such as Kharkiv and Mariupol, could not break through Ukrainian lines around Kyiv.


20220430_fbc083_0.png


Things it could do in smaller wars, in Donbas and Syria—such as using electronic sensors on drones to feed back targets for artillery—have proved harder on a larger scale. And things that appeared easy in America’s wars, such as wiping out an enemy’s air defences, are actually quite hard. Russia’s air force is flying several hundred sorties a day, but it is still struggling to track and hit moving targets, and remains heavily reliant on unguided or “dumb” bombs that can be dropped accurately only at low altitudes, exposing its planes to anti-aircraft fire.

All armies make mistakes. Some make more than others. The distinguishing feature of good armies is that they learn from their mistakes rapidly. In abandoning Kyiv, focusing on Donbas and putting a single general, Alexander Dvornikov, in charge of a cacophonous campaign, Russia is belatedly showing signs of adaptation. In early April a Western official, when asked whether Russia was improving tactically, observed that armoured columns were still being sent unsupported and in single file into Ukrainian-held territory—a suicidal manoeuvre. On April 27th another official said that Russian forces in Donbas appeared unwilling, or unable, to advance in heavy rain.

In part, Russia’s woes are down to Ukraine’s heroic resistance, buoyed by a torrent of Western weaponry and intelligence. “But just as much credit for the shattering of Russian illusions lies in a phenomenon long known to military sociologists,” writes Eliot Cohen of Johns Hopkins University, “that armies, by and large, reflect the qualities of the societies from which they emerge.” Russia’s state, says Mr Cohen, “rests on corruption, lies, lawlessness and coercion”. Each one has been laid bare by Russia’s army in this war.

“They put a lot of money into modernisation,” says General Pavel. “But a lot of this money was lost in the process.” Corruption surely helps explain why Russian vehicles were equipped with cheap Chinese tyres, and thus found themselves stuck in the Ukrainian mud. It may also explain why so many Russian units found themselves without encrypted radios and were forced to rely on insecure civilian substitutes or even Ukrainian mobile phone networks. That, in turn, may well have contributed to the war’s toll on Russian generals (Ukraine claims to have killed ten of them), since their communications at the front line would have been easier to intercept.

Yet corruption cannot be the whole story. Ukraine is also corrupt, and not much less so than Russia: they sit respectively in 122nd and 136th position on the Corruption Perceptions Index published by Transparency International, a pressure group. What really distinguishes the two is fighting spirit. Ukrainian soldiers are battling for the survival of their country. Many Russian ones did not even know they were going to war until they were ordered over the border.
 
  • Tetszik
Reactions: formosa1
A European intelligence official says that conscripts—whom Mr Putin has repeatedly and publicly promised not to send to war—have resisted pressure to sign contracts that would turn them into professional soldiers; others have refused to serve outright. The official says that units affected include the 106th Guards Airborne Division and its 51st Guards Parachute Regiment, which are part of the notionally elite VDV airborne forces, and the 423rd Motorised Rifle Regiment, part of an important tank division.

Difficulties in droves​

Ill-trained and poorly motivated soldiers are a liability in any conflict; they are especially unsuited to the complexities of modern combined-arms warfare, which requires tanks, infantry, artillery and air power to work in synchrony. To attempt such daunting co-ordination in Ukraine with sullen teenagers, press-ganged into service, fed expired rations and equipped with badly maintained vehicles was the height of optimism.

Such a task requires, at the very least, sound leadership. And that too is in short supply. Non-commissioned officers—senior enlisted men who train and supervise soldiers—are the backbone of NATO’s armed forces. Russia does not have a comparable cadre. There are “too many colonels and not enough corporals”, says a European defence official. Staff training is rigid and outdated, he says, obsessed with the second world war and with little attention paid to newer conflicts. That may explain why doctrine was thrown out of the window. Manoeuvres that seemed easy at Vostok and other stage-managed exercises proved harder to reproduce under fire and far from home.

To the extent that Russian officers have studied their military history, they appear to have imbibed the worst lessons of the Afghan, Chechen and Syrian wars. During their occupation of northern Ukraine, Russian soldiers not only drank heavily and looted homes and shops, but murdered large numbers of civilians. Some have been rewarded for it. On April 18th the 64th Motorised Infantry Brigade, accused of massacring civilians in Bucha, was decorated by Mr Putin for its “mass heroism and courage” and accorded the honour of becoming a “Guards” unit.

War crimes are not always irrational. They can serve a political purpose, such as terrorising the population into submission. Nor are they incompatible with military prowess: Nazi Germany’s Wehrmacht was good at both fighting and murdering. But brutality can also be counterproductive, inspiring the enemy to fight tenaciously rather than surrender and risk being killed anyway.

The savagery and confusion of Russia’s forces in Ukraine is consistent with their recent conduct in Syria. Their bombing of Ukrainian hospitals echoes their bombardment of Syrian health facilities. By the same token, Israeli military officers who watched the Russian air force in Syria closely came away surprised by its struggles with air defence, target acquisition and high-tempo sorties. At one stage they thought Syrian involvement in air operations was the only plausible explanation for such a low level of professionalism.

In the end they concluded that Russia lacked the training, doctrine and experience to make the most of its advanced warplanes. Israeli military pilots were struck, both on combat tours and during their day jobs as airline pilots, by Russia’s crude approach to electronic warfare, which involved blocking GPS signals over vast swathes of the eastern Mediterranean, sometimes for weeks at a time. When Russia’s invasion of Ukraine became bogged down, Israeli analysts realised that Russian ground forces were afflicted by many of the same problems.

Some of Russia’s friends appear to be drawing the same lesson. Syed Ata Hasnain, a retired Indian general who once commanded India’s forces in Kashmir, notes “Russian incompetence in the field”, rooted in “hubris and reluctance to follow time-tested military basics”. A group of retired Indian diplomats and generals affiliated with the Vivekananda International Foundation, a nationalist think-tank close to the Indian government, recently discussed Russia’s “visible and abject lack of preparation” and “severe logistical incompetence”. The fact that India is the biggest buyer of Russian arms lent their conclusion particular weight: “the quality of Russian technology previously thought to be superlative is increasingly being questioned”—though Ukraine, of course, uses much of the same equipment.

20220430_fbp003_0.jpg


A similar process of reassessment is now under way in Western armed forces. One camp argues that the Russian threat to NATO is not as great as was feared. “The reputation of the Russian military has been battered and will take a generation to recover,” reads a recent assessment by a NATO government. “It has proven to be worth less than the sum of its parts in a modern, complex battlespace.” But another school of thought cautions against hasty judgments. It is too early to draw sweeping lessons, a senior NATO official warns, with the war still raging and both sides adapting.

If one of Russia’s errors was to draw false confidence from its success in seizing Crimea from Ukraine in 2014 and averting the fall of the Assad regime in Syria in 2015, the argument runs, there is a similar risk that Russia’s foes might infer too much from the current shambles in Ukraine. Michael Kofman of CNA, a think-tank, acknowledges that he and other experts “overestimated the impact of reforms…and underestimated the rot under Shoigu”. But context is everything, he notes. In recent years the scenarios that have preoccupied NATO planners have not been wars on the scale of the current one, but more modest and realistic, “bite and hold” operations, such as a Russian invasion of parts of the Baltic states or the seizure of islands such as Norway’s Svalbard.

Wars like this could play out very differently from the debacle in Ukraine. They would start with a narrower front, involve fewer forces and place less strain on logistics, says Mr Kofman. Neither the Kremlin nor the Russian general staff would necessarily underestimate NATO in the way that they mistakenly dismissed the Ukrainian army. And if the Russian government was not trying to play down a future conflict as nothing more than a “special military operation”, as it has in Ukraine, it could mobilise reserves and conscripts in far greater numbers. Many crucial Russian capabilities, such as anti-satellite weapons and advanced submarines, are not known to have been tested in Ukraine at all.

Geography is important, too. While Russian logistics are “eerily reminiscent” of the old Soviet army, says Ronald Ti, a military logistician who lectures at the Baltic Defence College in Estonia, their dependence on railways would be less of a problem in an attack on the Baltic states. “A fait accompli operation where they bite off a chunk of Estonian territory is well within their capabilities,” says Dr Ti, “because they can quite easily supply that from railheads.” (Whether the Russian air force, its inexperience and frailties now exposed, could protect those railheads from NATO air strikes is another matter.)
 
  • Tetszik
Reactions: formosa1