Igen, ez a GDP-fetisizáló atlantista réteg feltehetné “a” kérdést
Szóval, melyik lenne az az ország, amelyik egy “olasz GDP-ből” ugyanezt a teljesítményt kihozza?
A GDP-alapú gazdasági összehasonlítás csak arra jó, hogy cikkeket írjanak róla és hogy a hitelminősítők két kokaincsík felszívása közt úgy tegyenek, mintha dolgoznának.
Időszerű a beszélgetés arról, hogy mi újság az orosz mentalitással. A rövid válasz: semmi újdonság, de ennél bővebb értekezésre is érdemes az ügy.
Az egyetlen független oroszországi társadalomkutató intézet, a Levada Központ április közepén publikált
felméréséből kiderül, hogy az oroszok bő négyötöde támogatja az ukrajnai háborút, és a társadalomnak csak a töredéke, mintegy egyhetede ellenzi azt valamilyen mértékben. Az intézet egy korábbi, az ukrán határok mentén való csapatösszevonások és a háborút előkészítő pszichózis csúcsra járatásának idején, a háború megindítását megelőző napokban készült
kutatása pedig azt mutatta, hogy rendkívüli mértékben megnőtt azok aránya, akik szerint Oroszország jó irányban halad, Putyin támogatottsága pedig 83 százalékra ugrott.
A vérengző diktátor eddigi összes háborúja, agressziója (Csecsenföld, Grúzia, a Krím és Donbasz, Szíria) a népszerűségének számottevő növekedésével járt együtt. Jól kivehető: nem egy-egy pillanatfelvételről van szó, hanem egy nép igényéről a vérre, háborúra. A frissebb adatsorból az is kiderül, hogy az oroszok többségét Oroszország iránti büszkeséggel tölti el az, amit Oroszország Ukrajnában művel; ez magasan a legdominánsabb érzés a választási lehetőségek közül.
Az a kérdés, hogy mi az oka az orosz társadalom ennyire lesújtó állapotának. Van-e valami "oroszspecifikum", aminek ez az állapot a kivetülése? A választ az orosz entitás történelmi meghatározottságaiban keresem. Ebben az írásban az Orosz Birodalom történelmi fejlődésének egy sajátos anomáliáját igyekszem körüljárni, továbbá azt, hogy ez miként transzformálódott világméretű küldetéstudattá. Ez a folyamat determináló előzménye annak a kollektív pszichózisnak, aminek egy jellemző tünete az orosz entitás mélyrétegeiből mostanában felbugyogó sirám; egyik tipikus megnyilvánulási formája így hangzik: „a Nyugat/az USA nem tisztel minket”.
Az összeférhetetlenséget mindenáron összeolvasztani akaró orosz önkép
A 17. század első felében, míg Európa a harmincéves háborúban pusztította magát, az orosz expanzió bekebelezte Szibériát és a Távol-Keleten kijutott az Ohotszki-tengerre. Alekszej cár érdeklődése ezt követően Kelet-Európára, a mai Ukrajna, Fehéroroszország és a Baltikum területére vetődött. Fél évszázaddal később Nagy Péter elrendelte, hogy a mocsáron város legyen, és lett, nem számított, hányan vesznek oda. A cár autoritása korlátlan, szava megkérdőjelezhetetlen volt. A cári birodalom énképe Nagy Péter óta: egyszerre eurázsiai birodalom és európai hatalom. Európa lett a mérce, az Orosz Birodalom Európához akart felzárkózni, persze közben, ahogy addig is, feltartóztathatatlanul terjeszkedett minden irányban. Nagy Katalin a 18. század második felében ehhez ilyen magyarázatot fűzött:
„Nincs módom megvédeni a határaimat, csak ha kiterjesztem azokat.”
Oroszország Európához soha nem zárkózott fel sem társadalmi, sem gazdasági, sem kulturális vonatkozásban, közben területét tekintve nagyobb volt, mint Európa. Viszont amikor úgy adódott, nem haboztak Moszkvát felgyújtani, Kutuzov tábornok hazakergette Napóleont Oroszországból, majd nem sokkal később Sándor cár volt az, aki egy hatalmas sereggel, nem utolsósorban erődemonstrációs megfontolásból, az akkor legerősebb kontinentális hatalom uralkodójaként bevonult Párizsba.
Az Orosz Birodalom civilizációs dilemmájának gyökere az, hogy erejét Eurázsia végtelenségéből merítette, megfelelési kényszerét pedig Európa felé alakította ki. Henry Kissinger így fogalmaz:
„A történelmi fejlődés (…) különleges „eurázsiai” hatalommá tette Oroszországot, amelynek területe két kontinensen is végigterpeszkedik, de igazából nincs otthon egyiken sem.”
Oroszország az eurázsiai sztyepp közigazgatásilag tagolatlan, normarendszerét tekintve kodifikálatlan és kevésbé artikulált világát példátlan tempóban hódította meg és formálta a saját képére (bár például a mai Ukrajna területén élő kozákokkal voltak időben elhúzódó nehézségei). Majd az európai nagyhatalmi rend alakításába is belefolyt, már a napóleoni idők előtt is, a 19. század elején pedig megkerülhetetlen szereplővé vált. De ahogy Kissinger is rámutat, Oroszország különböző vonatkozásokban megnyilvánuló civilizálatlansága Európában lesírt róla. Kissinger lényeglátásához Oroszország történelmi pályáját illetően egyébként nem fér kétség. Mindazonáltal ő Oroszország Európa történelmi trendjeihez viszonyított »állandó fáziskéséséről« beszél, és ebben téved. Nem fáziskésésről van szó, hanem valami egészen másról.
(A hivatkozott mű: Henry Kissinger: Világrend (2015), 57-67.o; az eredeti mű címe: World Order (2014)
A korlátlan hatalmú cár abszolút tekintélye, terjeszkedés és leigázás, az erő és a kegyetlenség nyelve – ez Oroszország eurázsiai birodalmi identitásának a lényege, ha úgy tetszik, a történelem által írt kvázi DNS-e. Az uralkodó kegyetlensége erény, a hatalom birtoklásának és gyakorlásának a szükségszerűsége és a hódítás feltétele. Oroszország naggyá tételének a biztosítéka. A nélkülözésben szikárodott és a cárnak feltétlen engedelmes orosz néplélek számára ez több mint nem kérdés: ösztönös evidencia. A magyarázata ennek az, hogy a hatalom és az orosz nép közötti "társadalmi szerződésnek" egy fő szempontja volt és van: Oroszország legyen hatalmas.
Európában a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke volt az alapja a középkori rendet felváltó újkori berendezkedésnek. Vesztfália, 1648 a szülőszobája egy közigazgatási, politikai, vallási értelemben plurális civilizációnak, ahol az államok szintjén megfogalmazódott a szuverenitás elve. Az egyensúly- és szövetségkeresés, a diplomácia, érdekegyeztetés a rend fenntartásának kiterjesztett, intézményes eszköze lesz. Az állami szuverenitás a nemzetközi jog premisszájává válik.
Az Orosz Birodalom megérkezett Európába és irigykedve megbámulta a kontinens technológiai és gazdasági fejlettségét, viszont Európa eszmei lényege életidegen volt és emészthetetlen maradt. Szabad akarat, jog, individualizmus – a hatalomnak megfejthetetlen szövet volt, a birodalom lényegével összeegyeztethetetlen és elfogadhatatlan, a nép számára pedig nem létező fogalmak.
Az orosz önkény minden képzeletet felülmúló mértéke és a katonai erővel való hivalkodás Európában megrökönyödést és aggályokat váltott ki. Oroszország itt ellenszenvvel és lekicsinyléssel találkozott, ami leszivárgott és megtapadt az orosz néplélekben.
Oroszország európai hatalommá akart válni, a terjeszkedési kényszerén túl azért is, mert Európa Oroszországhoz viszonyított gazdagsága lenyűgözte Nagy Pétert és az utána jövőket, és ebből részesülni akart, ugyanakkor a hódítástól és a katonai erejével való „lenyűgözéstől” remélte azt, hogy európaivá válik. Oroszország eurázsiai, sztyeppei-szibériai birodalmi identitásából következett, hogy az egyszerre csodált és meghódítandó Európának a maga sajátos, domináns módján akar a részévé válni, úgy, hogy a saját képére formálja azt.
Az erre adott jellemző európai válasz nem a behódolás, hanem a lenéző attitűd volt még a 19. században is. Az európaivá-is-válás kényszere és az európaivá-is-válás elkerülhetetlen sikertelensége, az ebből adódó bizonytalanság és a birodalmi nagyság antagonizmusa, a birodalomnak kijáró tisztelet és csodálat iránti vágynak és a megvetettség érzésének a korai újkorban kialakuló és azóta feloldhatatlan elegye lett az orosz néplelket mérgező komplexus.
Mindazonáltal a 19. század első felében az Orosz Birodalomnak volt egy időszaka, amikor átmenetileg része volt az európai geopolitikai egyensúlyt fenntartó szövetségnek. A
krími háborúval (1853–1856) viszont visszakanyarodott az expanzionizmus politikájához, és érdemes látni, hogy a háború ürügye megfelel annak, amire Oroszország a 21. században kirobbantott háborúiban is hivatkozni szokott – egy kisebbség fölötti gyámságra való jog, itt történetesen nem nemzetiségi, hanem vallási alapon.
Az oroszok fő célja a krími háborúban Konstantinápoly, az ortodox kereszténység civilizációs központjának a bevétele lett volna. Az ellenében felálló koalíciótól elszenvedett vereség nyomán az Orosz Birodalom Európában hatalmi hanyatlópályára került. Oroszországot, amióta résztvevője szövetségi rendszereknek, illetve aláírója nemzetközi szerződéseknek, ez nem tartja vissza az ellenségeskedéstől, a szerződő vagy harmadik felek belügyeibe való beavatkozástól és az expanziótól.
hvg.hu
Meg is kergettek?
