Szentpéterváron gyakorolnak a győzelem napi parádéra. Hm...
[BIZTPOL] Oroszország (a Szovjetunió utódállama)
- Téma indítója Montezuma
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
K
kamm
Guest
Komoly különbség van a magyar média munkások meg a ukrajnai újságírók között.
De nézze meg a magyar televízió adásokat ahol közélettel meg külpolitikával foglalkaznak. Ha nincs rá ideje akkor a erről szóló internetes híreket.
Nem szeretném offolni a témát.
De egyértelmű hogy a gdp CSAK EGY MUTATÓSZÁM.
/Nem ön miatt írtam naggyal./
Egy egyetemi évfolyamdolgozatban is érdemes alapból több mutatóval dolgozni.
A gdp-zés nyilvánvaló kordivat legalább 40 éve. Politikusoknak is /nem csak magyar/ mennyivel eccerűbb /nem csak a mostaim magyar kurmánynak!!/ oda baszni a savazók elé tessék ennyivel nőtt a gdp.
Ez alapvetően tényleg jó, de akkor nagyon jó ha más egyéb mutatók is alátámasztják.
Pedig az orosz szárazföldi haderő gerincét ezek a fegyverek adják!Van pl vagy 10 ezer harckocsijuk tartalékban de annak nagy része valóban roncs!Például T90-esből jó ha pár száz darab van nekik armatából csak valami előszéria!Légierőnél meg "vicc"kategória hogy van fent kép ahol Su34-re nem irányított rakéta blokkot függesztenek!
K
kamm
Guest
New York Post : Who is Nikolai Patrushev, Russian reportedly in charge during Putin’s cancer recovery?.
Who is Nikolai Patrushev, Russian reportedly in charge during Putin’s cancer recovery?
Nikolai Patrushev is the secretary of Russia’s Security Council, an influential body that answers directly to Putin and issues guidance on military and security issues within Russia.
nypost.com
Ez a roncs ez olyan megírta a hvg?
RUB (orosz rubel) MNB devizaárfolyam
A Magyar Nemzet Bank hivatalos orosz rubel (RUB) devizaárfolyamai, grafikon, átváltás, táblázat, Excel letöltés.
arfolyam.iridium.hu
Putyin Macronnak: az EU szemet huny az ukránok háborús bűntettei felett
Forrás: https://kuruc.info/r/4/243114/
Forrás: https://kuruc.info/r/4/243114/
W
Wilson
Guest
„A kínai katonák Ukrajnában lennének a legjobb kiút” – Andreas Heinemann-Grüder, a német külügyminisztérium tanácsadója arról beszélt, mit kell tennie a Nyugatnak a háború mielőbbi befejezése érdekében
Az orosz-ukrán háború frontjain kialakult helyzet egyre inkább patthelyzetnek tűnik: úgy tűnik, mindkét fél távol áll a győzelemtől, miközben Ukrajna továbbra is nehéz és modern nyugati fegyvereket kap, a Kreml pedig sejteti az atomfegyverek alkalmazásának lehetőségét. A Meduza megkérdezte Andreas Heinemann-Grüdert, a Bonni Egyetem professzorát, a német külügyminisztérium tanácsadóját, hogyan reagáljon a Nyugat az új fenyegetésekre, ki tud közvetíteni a tárgyalásokon, mit kell tenni a megbomlott nemzetközi biztonsági rendszer ellen, és miért. , két hónapnyi háború után Németország ismét felemelte a szavát. ”putinfershteers” .
Andreas Heinemann-Grueder, politológus
- Kezdjük az egyik szenzációs kijelentésével - miszerint Oroszország és Ukrajna béketárgyalása csak akkor lehet sikeres, ha van "erős közvetítő" (hatalmi közvetítő). Ugyanakkor közvetlenül Kínára mutatott. Magyarázza el, miért van szükség erre a közvetítőre?
„Régebben a konfliktusok általában vagy valamelyik fél katonai győzelmével végződtek, vagy pedig olyan valaki megjelenésével, aki mindkét felet a békefeltételek elfogadására tudta kényszeríteni. Ebben a szerepben az Egyesült Államok játszotta a főszerepet, ami ezúttal határozottan lehetetlen. Kína az egyetlen hatalom, amelyre Oroszország hajlandó hallgatni. Kína igyekszik semleges maradni ebben a konfliktusban. Vagyis Kína nem állt Oroszország oldalára, és nem szavaz Oroszország mellett az ENSZ-ben.
Kínának megvannak a maga okai, hogy azt akarja, hogy a háború véget érjen: negatívan érinti a világkereskedelmet, az üzemanyagárakat. Ráadásul Peking egyértelműen nem akarja, hogy Kínában bárki is úgy döntse, ugyanolyan joga van a függetlenséghez, mint az ukrajnai oroszoknak, például az ujguroknak vagy a tibetieknek . Ráadásul Kína egyértelműen egyre aktívabb az ENSZ-ben - még nem közvetítőként, de például ez az ország költi a legtöbb pénzt az ENSZ-missziók keretében végzett békefenntartó tevékenységekre - főleg Afrikában. Vagyis Kína Oroszországgal ellentétben igyekszik megerősíteni szerepét az ENSZ rendszerében.
- De vajon nem előnyös Kínának, hogy az USA Oroszországgal van elfoglalva, és magára hagyta Pekinget? Az USA nyilvánvalóan nem engedheti meg magának, hogy két fronton konfliktus alakuljon ki.
– Természetesen Kína is profitálhat ebből a helyzetből. De a kínai elit legalább egy része úgy gondolja, hogy a háború folytatása túl nagy veszteség Peking számára. Ezért nem keverném össze a versenyt az Egyesült Államokkal a csendes-óceáni térségben és Kína helyzetét az ukrán konfliktusban. Ezek különböző kérdések.
– Néhány napja valóban Kínához fordultak az ukrán hatóságok a biztonsági kezes szerepére vonatkozó javaslattal. De milyen haszna származhat magának Kínának ebből a szerepből, a világkereskedelem általános javulása mellett?
„Oroszország meggyengülve kerül ki ebből a háborúból, mert elveszíti bevételeit Nyugaton. Igen, idén még milliárdokat kap a Gazprom, de a nyugati irányú üzletkötés feltételei a szemünk láttára omlanak össze. Az egyetlen állam, amely kiránthatja Oroszországot ebből a gazdasági helyzetből, az Kína. India a veszteségeknek csak kis részét tudta pótolni.
Kína azonban csak akkor hajlandó megmenteni Oroszországot, ha ezért jelentős kártérítést kap. Kína legnagyobb érdeklődése az Északi-tengeri folyosó , melynek köszönhetően már egy héttel korábban Európába kerülhetnek a kínai konténerek. Az egész infrastruktúra ezen az útvonalon – vagyis az a kérdés, hogy ki férhet hozzá a kikötőkhöz, a kommunikációhoz, a hajók ellátásához – nagyobb hatalmat ad akár Oroszországnak, akár Kínának. Kínában már korábban is jelentős beruházásokat hajtanak végre az óceáni útvonalakon. Kínát Európával köti össze egy Selyemút projekt , amiben Ukrajna kulcsszerepet játszik. Kína, Törökországgal és az Európai Unióval együtt elkerülhetetlenül fontos szerepet fog játszani Ukrajna újjáépítésében. Ez Peking érdeke is.
– El tudod képzelni, hogy kínai katonák Ukrajnában tartózkodjanak?
- Természetesen. Ez lenne a legjobb forgatókönyv. Kínának már van tapasztalata katonáinak [ENSZ békefenntartóinak] Dél-Szudánba és Kongóba küldésében. A fő előny: ezek nem NATO-katonák. Ráadásul Oroszország semmilyen körülmények között nem lő a kínai hadseregre.
Eközben orosz katonák lövöldöznek az ukránokra, a háború pedig egyre brutálisabb. Ön szerint Oroszország át tudja vinni a mariupoli forgatókönyvet a teljes pusztulásról más ukrán városokra?
- Úgy gondolom, hogy Oroszország már nem tartja vissza magát a háborús bűnöktől. A kép már megsemmisült, nincs értelme a hírnévvel törődni. Az orosz hadsereg azonban jelenleg terepharcokkal és bekerítésekkel próbálja megtörni az ukrán hadsereg hátát, nem pedig a következő városok elfoglalásával. Csak ha sikerrel jár a Donbassban, akkor térhet vissza a városok elfoglalására. Ezért most, úgy gondolom, van egy kis szünetünk a mariupoli forgatókönyvtől, de sok minden azt mondja, hogy ez újra megtörténhet. A Nyugat pedig nem áll készen erre.
— A Nyugat felkészültségéről. Ön azt a véleményét fejezte ki, hogy a Nyugatnak „vörös vonalakat” kell húznia Oroszország felé. Ezek a "vörös vonalak" magukban foglalják a városok lerombolását is, vagy csak a vegyi és nukleáris fegyverek bevetését?
– Szergej Karaganov politológus, aki a Kremlhez közel állt, mind a háború előtt, mind annak kezdete után többször is nevetett a NATO fenyegetésein, amelyek véleménye szerint teljesen hihetetlenül hangzanak. Valójában azonban a NATO nem igazán tudja, mit tegyen, ha Oroszország taktikai nukleáris fegyvereket használ – akár Ukrajna, Lengyelország vagy a balti országok felett. Még nem dőlt el, mi lenne a válasz ezekre az akciókra, és a Kreml ezt a bizonytalanságot olvassa, hisz abban, hogy a Nyugat nem mer majd megtorolni.
Úgy gondolom, hogy [a Nyugatnak] egyértelműnek kell lennie: az, hogy Oroszország nukleáris vagy biokémiai fegyvereket használ, először is nukleáris csapáshoz vezet maga Oroszország ellen. Másodsorban repüléstilalmi zónát vezetnek be , amit a Nyugat még mindig nem mer megtenni. Harmadszor, a háború átterjed azokra a területekre is, amelyek még mindig tabunak számítanak: Oroszország elvágása az internetről vagy a kritikus infrastruktúrák kibertámadásokkal való sújtása.
A „vörös vonalaknak” szintén tömeges háborús bűnöknek vagy népirtásnak kell lenniük. A Nyugatnak nem szabad tétlenül néznie őket, hanem ebben az esetben korlátoznia kell a biztonsági zónákat Ukrajnán belül, hogy elkerülje az olyan helyzeteket, mint Mariupol vagy Aleppó . Ráadásul, ha Oroszország Ukrajna után megtámadja Moldovát vagy Grúziát, akkor ezt hadüzenetként fogják fel.
Ezt nem fogjuk csendben nézni.
- Jól értettem, hogy nemcsak atom-, hanem vegyi fegyverek bevetésével a Nyugat is a konfliktus részesévé válik?
- Az én szemszögemből igen. A Nyugat természetesen nem reagál vegyi fegyverek bevetésével. Ám amikor 1991-ben Szaddám Huszein ilyen fegyvereket használt a lázadó kurdok ellen, repülési tilalmat vezettek be , és többé nem használhatta őket Észak-Irak kurd régiói felett.
Egy másik kérdés - mi számít népirtásnak? Egyesek úgy vélik, hogy Mariupolban Oroszország közel került ehhez a határhoz.
– A nemzetközi joggal foglalkozó szakemberek között nincs egységesség a népirtás kritériumait illetően. Egyesek úgy vélik, hogy az ENSZ népirtásról szóló egyezménye úgy rendelkezik, hogy a cél az egész etnikai csoport egészének megsemmisítése, vagyis teljes fizikai felszámolása legyen. Mások azt mondják, hogy a mariupoli [polgári lakosság] elpusztítása egy népirtás-politika kezdetének tekinthető.
Sajnos a múltban az államok – különösen az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsában – soha nem tudtak megegyezni abban, hogy mi a népirtás. Ezért az 1948-as népirtásról szóló egyezményt soha nem alkalmazták, annak ellenére, hogy az emberiség látta ezeket. Ezért bizonyos atrocitások népirtásként való elismerése nem jogi, hanem politikai döntéssé válik.
W
Wilson
Guest
- Az ön által imént említett ENSZ Biztonsági Tanácsa az egész világért felelős, de nyilvánvalóan nem úgy működik, ahogy kellene. Vagy ennek így kellene működnie a világ problémáinak megoldása nélkül?
- Az ENSZ Biztonsági Tanácsának problémája öt állandó tag jelenléte, akik ténylegesen igazgatják a bíróságot és szabnak ki büntetést, ugyanakkor semmilyen módon nem tartoznak rájuk az ENSZ Alapokmánya. Ha eltörnek valamit, megússzák, mert élnek a vétójoggal. Ez a probléma a Biztonsági Tanács középpontjában áll.
Tekintettel arra, hogy a Biztonsági Tanács emiatt hosszú ideig blokkolva van, úgy gondolom, hogy meg kell erősíteni az ENSZ Közgyűlését és a regionális szervezeteket, hogy kiadhassák azokat a mandátumokat, amelyeket a Biztonsági Tanács nem adhat ki. Most a Biztonsági Tanács egy ilyen felépítésének vagyunk a túszai, amelyben az állandó tagjai által elkövetett tömeges bűncselekmények következmények nélkül maradnak. Nem számíthatunk a Biztonsági Tanács reformjára – egyszerűen nem fog megtörténni. Ez azt jelenti, hogy a közgyűlést meg kell erősíteni.
- És Oroszország katonai veresége nem vezetne a Biztonsági Tanács reformjához?
„A probléma az, hogy az öt állandó tag egyikének sem érdeke ennek a körnek a kiterjesztése és monopolhelyzetének elvesztése. Ennek a rendszernek a reformja csak mind az öt beleegyezésével történhet meg, Kína pedig Oroszországgal együtt blokkolni fogja.
De valószínűleg azt szeretné kérdezni, hogy létezik-e egyáltalán működő globális biztonsági rendszer? Furcsa módon igen: valójában ez az első alkalom, hogy a nyugati országok és a Közgyűlés tagjainak túlnyomó többsége egységes álláspontot képvisel Oroszországgal szemben. Ezek már nem egyszerű szankciók. Ez annak a jele, hogy aki a jövőben megsérti a nemzetközi jogot, annak számolnia kell azokkal az ütésekkel, amelyeket Oroszország most átél. Ha korábban a büntetés inkább szimbolikus volt, ma már nagyon kemény. Mindenki, beleértve Kínát is, megérti, hogy a nemzetközi jog megsértésének egzisztenciális következményei lesznek. Tehát ennek a háborúnak az eredménye lehet a nemzetközi jog megerősödése.
Mit gondol, mennyire valószínű egy rendszerváltás Oroszországban a háború alatt vagy után?
- Szerintem inkább a háború után lesz rendszerváltás, hiszen csak egy elvesztett háború vezet a bűnösök felkutatásához, eltávolodáshoz. Az oligarchák már észrevették, hogy a vesztesek közé tartoznak, a biztonsági erők egy része is bevételtől esik el, a középosztály jelentős részének gyakrabban kell tévét néznie, mint a hűtőszekrényt.
Nem tudom, mikor következik be az elit szétválása Oroszországban, de Oroszországban az elvesztett háborúk mindig is ilyen szakadáshoz vezettek. A konszenzus megtört, a kérdés csak az, hogy ez új forradalomhoz vagy új „peresztrojkához” vezet-e. Oroszországban azonban egy elvesztett háború mindig is katalizátora volt a rendszerváltásnak.
És ezt a háborút Oroszország már elvesztette?
- Oroszország több katonai csatát is megnyerhet, de Ukrajna felett nem lehet kiterjeszteni hatalmát. Megsemmisítheti atomfegyverrel, de ebben az esetben Oroszországot is eléri: a radioaktív felhők nem állnak meg az orosz-ukrán határon.
És még ha meg is engedik a katonai győzelmet, az azt jelenti, hogy 143 millió embert kell az észak-koreai rezsim alatt tartani. A szovjet rezsim nem élte túl Afganisztán megszállását, az orosz rezsim nem fogja túlélni Ukrajna megszállását. Ezért azt gondolom, hogy ezt a háborút Oroszország nem tudja megnyerni.
- A Spiegelnek adott interjújában Putyint Sztálinhoz hasonlította egy meglehetősen váratlan szemszögből. Azt mondtad, hogy Sztálin – Hitlerrel ellentétben – képes volt váratlan taktikai döntésekre. Ön szerint a 70 éves Putyinnak van elég politikai érzéke a taktikai manőverekhez, vagy már zombiként is ugyanabba az irányba tart?
– Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert a politikai spekuláció területén vagyunk. Abból indulok ki, hogy Hitler a kamikaze utat választotta: öngyilkosságot követett el, és azt hitte, hogy a német népnek vele együtt kell a szakadékba pusztulnia, hiszen a háborús vereség megfosztja a népet a létjogától. Ebben az értelemben igazi szociáldarwinista volt.
Szerintem Putyin nem érte el azt a zombi állapotot, amiben Hitler volt. A Szovjetunió tiszteletben tartotta az erőviszonyokat. A szovjet politikusok mindig tesztelték, hol vannak ellenfeleik határai, de amikor tapogatóztak, még Sztálin is tisztelettel bánt velük. És mivel Putyint ebben a bolsevik-sztálinista paradigmában szocializálták, véleményem szerint taktikai kompromisszumokra képes, ha megmutatják neki a határait.
„Putyin azonban nagyon nehezen tárgyalható partner. Háborús bűnöket követett el, már nincs benne bizalom. Hogyan beszéljünk vele ilyen helyzetben? Készen áll a Nyugat az ilyen tárgyalásokra?
Jelenleg a Nyugat egyáltalán nem áll szóba Putyinnal. Inkább a háború nyelvét beszéli, ami egyben a kommunikáció egyik formája is. A háború abban különbözik a diplomáciától, hogy az ellenséget le kell győzni. Ezért még ha Biden ezt cáfolja is , a Nyugat Putyin katonai vereségére tippel. Putyinnal csak akkor fognak tárgyalni, ha visszaszorul a falhoz, és alá kell írnia a feladást, bár nem feltétlen. Addig még sokáig lehet.
Mindeközben a háború megadja a keretet a későbbi diplomáciának - de már nem a Nyugat fogja alkalmazni a diplomáciát, hanem például Kína, amely harmadik fél szerepét töltheti be. Hiszen Németország egyfajta híd szerepe Putyin és Ukrajna között már történelem. Nem lesz több ilyen híd. A Nyugat befejezte a diplomáciát - igen, talán később részt vesz egy békefenntartó misszióban és az ország helyreállításában, talán garanciákat ad a status quo fennmaradására, de közvetítő többé nem.
Érdemes-e sajnálni az Oroszország és a Nyugat közötti közvetítő szerepet, amelyet Németország megpróbált betölteni? Végül is, valamikor mindkét fél számára előnyös volt.
Szerintem ezt az oldalt csak lapozni kell. Természetesen mindkét fél hasznot húzott ebből a kölcsönhatásból, és e gazdasági haszon érdekében Németország részben feláldozta saját hírnevét. De a közvetítés gondolata az egyenlő távolság megtartása: van az USA és Oroszország vagy Oroszország és Ukrajna, és mi vagyunk a terapeuta, aki középen áll.
Ez a háború megmutatta, hogy Németország nem tudja fenntartani ezt az elzárkózást, és csatlakoznia kell valamelyik félhez. A híd ötlete azon az illúzión alapult, hogy Putyin rendszerét diplomáciai úton lehetne közelebb hozni a mi rendszerünkhöz. Ezen a rendszeren azonban kiderült, hogy diplomáciával nem lehet megváltoztatni, a diktatúrát nem terápia segítségével kezelik. Putyin problémája nem a pszichológia területén van (bár talán ott is). Ez a demokrácia és a diktatúra örök vitája.
Németországban még mindig sokan próbálnak terápiásan fellépni. 200 ezren írták alá Olaf Scholz kancellárhoz intézett, baloldali értelmiségiek által írt felhívást , amelyben azt követelik, hogy Ukrajnát ne látják el nehézfegyverekkel.
– Ez a szociáldemokraták táborából érkező értelmiségiek kísérlete két hónap hallgatás után, hogy két új érv segítségével térjenek vissza a régi politikához. Először is: "igen, folyik a háború, de távol akarok maradni tőle, szóval nélkülem." A második pedig: "Az ukránoknak joguk van megvédeni magukat, de a mi fegyvereink nélkül kell megvédeniük magukat." Mit is jelent valójában: "eleget kell tenniük az orosz követeléseknek, és a lehető leghamarabb meg kell adniuk magukat, hiszen egyértelmű, hogy amint az ukránok abbahagyják a harcot, béke lesz."
Ez egy meglehetősen cinikus érv, amely a pacifizmus mögé bújik, de magát Ukrajnát ajánlja fel, hogy fizesse meg Oroszország katonai invázióját. Véleményem szerint mindezek mögött a Stockholm-szindróma áll, akárcsak öt és tíz évvel ezelőtt: ha nem provokáljuk Putyint, akkor háborús sztárból angyal lesz. Ez az illúzió a háború előtt is létezett, most pedig újra előkerült: két hónapig hallgatag putinfershteer értelmiségiek hozták.
meduza.io
- Az ENSZ Biztonsági Tanácsának problémája öt állandó tag jelenléte, akik ténylegesen igazgatják a bíróságot és szabnak ki büntetést, ugyanakkor semmilyen módon nem tartoznak rájuk az ENSZ Alapokmánya. Ha eltörnek valamit, megússzák, mert élnek a vétójoggal. Ez a probléma a Biztonsági Tanács középpontjában áll.
Tekintettel arra, hogy a Biztonsági Tanács emiatt hosszú ideig blokkolva van, úgy gondolom, hogy meg kell erősíteni az ENSZ Közgyűlését és a regionális szervezeteket, hogy kiadhassák azokat a mandátumokat, amelyeket a Biztonsági Tanács nem adhat ki. Most a Biztonsági Tanács egy ilyen felépítésének vagyunk a túszai, amelyben az állandó tagjai által elkövetett tömeges bűncselekmények következmények nélkül maradnak. Nem számíthatunk a Biztonsági Tanács reformjára – egyszerűen nem fog megtörténni. Ez azt jelenti, hogy a közgyűlést meg kell erősíteni.
- És Oroszország katonai veresége nem vezetne a Biztonsági Tanács reformjához?
„A probléma az, hogy az öt állandó tag egyikének sem érdeke ennek a körnek a kiterjesztése és monopolhelyzetének elvesztése. Ennek a rendszernek a reformja csak mind az öt beleegyezésével történhet meg, Kína pedig Oroszországgal együtt blokkolni fogja.
De valószínűleg azt szeretné kérdezni, hogy létezik-e egyáltalán működő globális biztonsági rendszer? Furcsa módon igen: valójában ez az első alkalom, hogy a nyugati országok és a Közgyűlés tagjainak túlnyomó többsége egységes álláspontot képvisel Oroszországgal szemben. Ezek már nem egyszerű szankciók. Ez annak a jele, hogy aki a jövőben megsérti a nemzetközi jogot, annak számolnia kell azokkal az ütésekkel, amelyeket Oroszország most átél. Ha korábban a büntetés inkább szimbolikus volt, ma már nagyon kemény. Mindenki, beleértve Kínát is, megérti, hogy a nemzetközi jog megsértésének egzisztenciális következményei lesznek. Tehát ennek a háborúnak az eredménye lehet a nemzetközi jog megerősödése.
Mit gondol, mennyire valószínű egy rendszerváltás Oroszországban a háború alatt vagy után?
- Szerintem inkább a háború után lesz rendszerváltás, hiszen csak egy elvesztett háború vezet a bűnösök felkutatásához, eltávolodáshoz. Az oligarchák már észrevették, hogy a vesztesek közé tartoznak, a biztonsági erők egy része is bevételtől esik el, a középosztály jelentős részének gyakrabban kell tévét néznie, mint a hűtőszekrényt.
Nem tudom, mikor következik be az elit szétválása Oroszországban, de Oroszországban az elvesztett háborúk mindig is ilyen szakadáshoz vezettek. A konszenzus megtört, a kérdés csak az, hogy ez új forradalomhoz vagy új „peresztrojkához” vezet-e. Oroszországban azonban egy elvesztett háború mindig is katalizátora volt a rendszerváltásnak.
És ezt a háborút Oroszország már elvesztette?
- Oroszország több katonai csatát is megnyerhet, de Ukrajna felett nem lehet kiterjeszteni hatalmát. Megsemmisítheti atomfegyverrel, de ebben az esetben Oroszországot is eléri: a radioaktív felhők nem állnak meg az orosz-ukrán határon.
És még ha meg is engedik a katonai győzelmet, az azt jelenti, hogy 143 millió embert kell az észak-koreai rezsim alatt tartani. A szovjet rezsim nem élte túl Afganisztán megszállását, az orosz rezsim nem fogja túlélni Ukrajna megszállását. Ezért azt gondolom, hogy ezt a háborút Oroszország nem tudja megnyerni.
- A Spiegelnek adott interjújában Putyint Sztálinhoz hasonlította egy meglehetősen váratlan szemszögből. Azt mondtad, hogy Sztálin – Hitlerrel ellentétben – képes volt váratlan taktikai döntésekre. Ön szerint a 70 éves Putyinnak van elég politikai érzéke a taktikai manőverekhez, vagy már zombiként is ugyanabba az irányba tart?
– Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert a politikai spekuláció területén vagyunk. Abból indulok ki, hogy Hitler a kamikaze utat választotta: öngyilkosságot követett el, és azt hitte, hogy a német népnek vele együtt kell a szakadékba pusztulnia, hiszen a háborús vereség megfosztja a népet a létjogától. Ebben az értelemben igazi szociáldarwinista volt.
Szerintem Putyin nem érte el azt a zombi állapotot, amiben Hitler volt. A Szovjetunió tiszteletben tartotta az erőviszonyokat. A szovjet politikusok mindig tesztelték, hol vannak ellenfeleik határai, de amikor tapogatóztak, még Sztálin is tisztelettel bánt velük. És mivel Putyint ebben a bolsevik-sztálinista paradigmában szocializálták, véleményem szerint taktikai kompromisszumokra képes, ha megmutatják neki a határait.
„Putyin azonban nagyon nehezen tárgyalható partner. Háborús bűnöket követett el, már nincs benne bizalom. Hogyan beszéljünk vele ilyen helyzetben? Készen áll a Nyugat az ilyen tárgyalásokra?
Jelenleg a Nyugat egyáltalán nem áll szóba Putyinnal. Inkább a háború nyelvét beszéli, ami egyben a kommunikáció egyik formája is. A háború abban különbözik a diplomáciától, hogy az ellenséget le kell győzni. Ezért még ha Biden ezt cáfolja is , a Nyugat Putyin katonai vereségére tippel. Putyinnal csak akkor fognak tárgyalni, ha visszaszorul a falhoz, és alá kell írnia a feladást, bár nem feltétlen. Addig még sokáig lehet.
Mindeközben a háború megadja a keretet a későbbi diplomáciának - de már nem a Nyugat fogja alkalmazni a diplomáciát, hanem például Kína, amely harmadik fél szerepét töltheti be. Hiszen Németország egyfajta híd szerepe Putyin és Ukrajna között már történelem. Nem lesz több ilyen híd. A Nyugat befejezte a diplomáciát - igen, talán később részt vesz egy békefenntartó misszióban és az ország helyreállításában, talán garanciákat ad a status quo fennmaradására, de közvetítő többé nem.
Érdemes-e sajnálni az Oroszország és a Nyugat közötti közvetítő szerepet, amelyet Németország megpróbált betölteni? Végül is, valamikor mindkét fél számára előnyös volt.
Szerintem ezt az oldalt csak lapozni kell. Természetesen mindkét fél hasznot húzott ebből a kölcsönhatásból, és e gazdasági haszon érdekében Németország részben feláldozta saját hírnevét. De a közvetítés gondolata az egyenlő távolság megtartása: van az USA és Oroszország vagy Oroszország és Ukrajna, és mi vagyunk a terapeuta, aki középen áll.
Ez a háború megmutatta, hogy Németország nem tudja fenntartani ezt az elzárkózást, és csatlakoznia kell valamelyik félhez. A híd ötlete azon az illúzión alapult, hogy Putyin rendszerét diplomáciai úton lehetne közelebb hozni a mi rendszerünkhöz. Ezen a rendszeren azonban kiderült, hogy diplomáciával nem lehet megváltoztatni, a diktatúrát nem terápia segítségével kezelik. Putyin problémája nem a pszichológia területén van (bár talán ott is). Ez a demokrácia és a diktatúra örök vitája.
Németországban még mindig sokan próbálnak terápiásan fellépni. 200 ezren írták alá Olaf Scholz kancellárhoz intézett, baloldali értelmiségiek által írt felhívást , amelyben azt követelik, hogy Ukrajnát ne látják el nehézfegyverekkel.
– Ez a szociáldemokraták táborából érkező értelmiségiek kísérlete két hónap hallgatás után, hogy két új érv segítségével térjenek vissza a régi politikához. Először is: "igen, folyik a háború, de távol akarok maradni tőle, szóval nélkülem." A második pedig: "Az ukránoknak joguk van megvédeni magukat, de a mi fegyvereink nélkül kell megvédeniük magukat." Mit is jelent valójában: "eleget kell tenniük az orosz követeléseknek, és a lehető leghamarabb meg kell adniuk magukat, hiszen egyértelmű, hogy amint az ukránok abbahagyják a harcot, béke lesz."
Ez egy meglehetősen cinikus érv, amely a pacifizmus mögé bújik, de magát Ukrajnát ajánlja fel, hogy fizesse meg Oroszország katonai invázióját. Véleményem szerint mindezek mögött a Stockholm-szindróma áll, akárcsak öt és tíz évvel ezelőtt: ha nem provokáljuk Putyint, akkor háborús sztárból angyal lesz. Ez az illúzió a háború előtt is létezett, most pedig újra előkerült: két hónapig hallgatag putinfershteer értelmiségiek hozták.
«Китайские солдаты в Украине были бы лучшим выходом» Консультант немецкого МИДа Андреас Хайнеман-Грюдер — о том, что делать Западу, чтобы скорее закончить войну — Meduza
Ситуация на фронтах российско-украинской войны все больше выглядит патовой: обе стороны, похоже, далеки от победы, при этом Украина продолжает получать тяжелое и современное западное оружие, а Кремль намекает на возможность применения ядерного. «Медуза» спросила у профессора Боннского...
K
kamm
Guest
Malinák Zsolt:
Az orosz néplélek esszenciája – a kollektív pszichózis felsőfoka, 2. rész
Időszerű a beszélgetés arról, hogy mi újság az orosz mentalitással. A rövid válasz: semmi újdonság, de ennél bővebb értekezésre is érdemes az ügy. Szerzőnk kétrészes cikkének második, befejező része.Április közepén publikálta egy felmérés eredményét a Levada Központ, az egyetlen független oroszországi társadalomkutató intézet. Kiderül belőle, hogy az oroszok bő négyötöde támogatja az ukrajnai háborút, és a társadalomnak csak a töredéke, mintegy egyhetede ellenzi azt valamilyen mértékben.
Az ukrán határok mentén történő csapatösszevonások és a háborút előkészítő pszichózis csúcsra járatásának idején, a háború megindítását megelőző napokban készült korábbi adatfelvétele az intézetnek azt mutatta, hogy rendkívüli mértékben megnőtt azok aránya, akik szerint Oroszország jó irányban halad, Putyin támogatottsága pedig 83%-ra ugrott. A vérengző diktátor eddigi összes háborúja, agressziója (Csecsenföld, Grúzia, a Krím és Donbasz, Szíria) a népszerűségének számottevő növekedésével járt együtt. Láthatóan kirajzolódik: nem egy-egy pillanatfelvételről van szó, hanem egy nép igényéről a vérre, háborúra.
A frissebb adatsorból az is kiderül, hogy az oroszok többségét Oroszország iránti büszkeséggel tölti el az, amit Oroszország Ukrajnában művel; ez magasan a legdominánsabb érzés a választási lehetőségek közül.
Nem sok olyan helyet tud az ember elképzelni a világban, ahol egy ilyen kép természetszerű lenne. Az a kérdés, hogy mi az oka az orosz társadalom ennyire lesújtó állapotának, ami ugye magától értetődő módon hozzájárul az Oroszország által művelt pusztításhoz; ha nem ilyen lenne, hanem ehhez képest valami más, akkor Putyin nem tudna népirtást művelni. Van-e valami "oroszspecifikum", aminek ez az állapot a kivetülése?
A szociológia optikáján keresztül lehet beszélni az 51 százalékban pszichopata orosz társadalomról vagy a 83 százalékban putyinista-fasiszta orosz társadalomról, satöbbi. Nagyon jó, nem általánosítunk (erre szinte 100 százalékig megbízható eszközünk van), és legalább még egyszer kimondjuk azt, amit a grafikonok már kimondtak. Csak ezzel az a korlát, hogy az orosz entitással mint olyannal mégiscsak van valami általános, és ahhoz ezen a nyelven nem fogunk eljutni.
A válasz az orosz entitás történelmi meghatározottságaiban keresendő. Van ez a néplelkek sorában nagyra hízott orosz néplélek, ha megengedhető egy ilyen empíriára alkalmatlan tétel, és ennek nem komplexusa, hanem évszázadokon átívelő komplexusrendszere van. (Ebből az egy-két mérettel kisebb még ismerős is lehet.)
Kétrészes cikkem első felében fejtegetem azt, hogy milyen sajátos pályát járt be az orosz történelem; a birodalmi szerveződés anomáliás útján felmerülő és a néplélekben traumaként elraktározható dilemmáit, és azt, hogy ez a hagyaték miként volt hasznosítható egy egyetemes civilizációs küldetéstudatban való mozgósításhoz.
Az orosz entitás társadalomlélektani deficitpályájának a fenti írásban követett időrendjétől itt átmenetileg elkanyarodok és teszek egy-egy hozzászólást két felmerülő vonatkozáshoz, mielőtt Afganisztánnál folytatnám.
A dezinformáció helyénvaló olvasata: egy igény kielégítése
Szokás előhozakodni a putyinista propaganda által való megvezetettséggel. Ezzel kapcsolatban erősen hajlok arra a véleményre, hogy az információk, illetve források kiválasztása, fogyasztása, értelmezése, befogadása sokkal proaktívabb módon történik, mint azt a "propaganda áldozata" szókapcsolat láttatja. Nem tudok eltekinteni az egyén felelősségétől. Ha valaki – egyébként első ránézésre normális – az elmebajban akar hinni, abban elégséges mértékben benne van a szabad választás.Az a helyzet, hogy még az orosz se a Marsról jött. A fent hivatkozott felmérés arról is beszámol, hogy az oroszok kis híján kétharmada nagyon vagy meglehetősen szorosan követi az ukrajnai eseményeket. Nem mellékesen Putyin korábbi mészárlásait, csecsenföldi és szíriai felperzselt föld taktikáját, kórházak, iskolák, lakóházak szisztematikus bombázását még bőven volt módjuk független médiákból is szorosan követni. A lehetőségtől most sincsenek teljesen elvágva, és például itt egy mérvadónak tekinthető vélemény, ami szerint a társadalom jelentős részéhez el is jutnak a hiteles információk.
A dezinformációt Vlagyiszlav Szurkov, a putyinizmus korábbi ideológusa fejlesztette a kor társadalmi, technológiai és kommunikációs viszonyaihoz mérten kellően magas szintre, viszont az orosz társadalom vonatkozásában ez a világ más részein használható fogalom önmagában erősen korlátos. Ha csak a dezinformáció fogalmába kapaszkodunk, az orosz nép mentális állapotáról egy nagyon hiányos képet fogunk alkotni és félre fogjuk magunkat vezetni. Itt nemcsak erről van szó, az orosz társadalom nem egyszerűen dezinformáció áldozata.
Nem is tekintendő áldozatnak.
Egy civilizációs léptékű, összehazudott és meghaladott párhuzamos valóságban, fogalmazhatunk úgy, hogy egy nagyorosz birodalmi pszichózisban van, és az abban való kielégülése alkotó ágenssé teszi. Ez évszázadok alatt jött létre, esetleg előfordult, hogy átmenetileg nem piszkálták, viszont amíg van Oroszország, addig ez itt van. A 21. századi dezinformáció pedig ebben nagyon jól és termékenyen elvan. Beleillik, egynemű vele, élteti és működteti. Ahogy a háború és a vér is. Hozzák a számokat, gyönyörűen kirajzolódik a mintázat.
Sérelmi politika
Van egy központi orosz sirám, ami újabban a 90-es években jelent meg a hivatalos politikai narratívában, valamint unos-untalan felbuggyan az orosz mélylélekből. A megnyilvánulási formák ilyenek: „a Nyugat/az USA nem tisztel minket” vagy „megalázza Oroszországot”. Ez egy frázis, viszont létező érzésre reflektál. A tiszteletlenség vélelmezett sérelme nyomja az orosz lelket, az átlagemberét és a magas rangú állami tisztviselőét. Például Jelcin is előhozakodott vele, aki egyébként tetemes segélyeket kért és kapott a Nyugattól, hogy Oroszország a Szovjetunió szétesése után elkerülhesse a totális káoszba süllyedést (amiből a környezetét – „a családot” – is módfelett kitömte); Bill Clintontól, akivel személyes barátságot ápolt, még a választási kampányához is támogatást várt el. (A valóság az, ha valaki megalázó helyzetbe hozta Oroszországot nem is kevésszer, az éppen Jelcin volt.)
Vlagyimir Putyin és Borisz Jelcin 1998-ban - Mellettem az utódom AFP / ITAR-TASS
Az orosz sérelmi kurzusban a megaláztatás-klisé önmagában, valamint a NATO-val összekapcsolva is felhozatalra kerül. A posztszovjet térség államainak NATO-csatlakozása nyilvánvalóan csak ürügy az orosz Nyugat-ellenességre, mert Oroszország számára is tudvalevő, hogy a NATO védelmi szövetség. Az 5. cikkely egy alkalommal lépett életbe, a 2001. szeptember 11-i támadást követően Afganisztánban a tálib rezsim ellen folytatott háború volt az egyetlen NATO-beavatkozás a szövetség történetében. Azonfelül Brezsnyev is aláírta a szuverén egyenlőség elvét is tartalmazó Helsinki Záróokmányt, aminek értelmében az államoknak joguk van ahhoz, hogy nemzetközi szervezetekhez, szövetségi rendszerekhez tartozzanak.
A NATO-sirám meg a társai egy másik értelemben is projekció. Az orosz sérelmi politika adott tekintetben a hatalom által hasznosítható néplélek sérelmének a geopolitikai kivetülése.
K
kamm
Guest
Összeomlás (1989-1991) és bosszúvágy
A keleti blokk 1989-ben szétesett, majd két évvel később a Szovjetunió is.Zbigniew Brezinski 1998-ban adott egy interjút a Le Nouvel Observateurnak, amiben arról beszélt, hogy a CIA fedett akció keretében 1979 nyarán, fél évvel a szovjetek bevonulása előtt elkezdte felfegyverezni a mudzsahedeket Afganisztánban. Róla fontos tudni, hogy Jimmy Carter nemzetbiztonsági tanácsadójaként 1977 és 1981 között az USA külpolitikájának kulcsfigurája volt.
Úgy fogalmazott, hogy az USA „tudatosan megnövelte a valószínűségét” a szovjetek afganisztáni beavatkozásának. (A közvélemény a 90-es évek második feléig úgy tudta, hogy az USA csak a szovjetek bevonulása után kezdte fegyverekkel és kiképzéssel támogatni az afgánokat.) A Lengyelországban született Brzezinski afgán csapdának nevezte a műveletet, és megemlítette ebben az interjúban azt is, hogy a bevonulás napján ezt írta az elnöknek: „most lehetőségünk van előidézni a Szovjetunió Vietnamját”.
Az USA által "valószínűvé tett", kilenc és fél évig tartó afganisztáni beavatkozás elvezetett a keleti blokk, majd a Szovjetunió összeomlásáig. (Az összeomlásban szerepe volt még néhány tényezőnek, pl. a helsinki folyamatnak; a lengyel Szolidaritásnak; annak, hogy Karol Wojtyla II. János Pál pápaként többször járt Lengyelországban, valamint kapcsolatot ápolt Lech Walesával és a Szolidaritással; Reagan csillagháborús tervének; különös szerep jutott Gorbacsovnak, a társadalmi és félresikerült gazdasági reformjainak; a berlini fal leomlásának és a német újraegyesítésnek; a keményvonalas kommunistáknak és Jelcinnek, és további tényezőket is fel lehetne sorolni; mindenesetre az afganisztáni háború kulcsesemény volt.)
A szovjetek afganisztáni inváziója kapcsán mindenképpen érdemes látni, hogy a hidegháború idején (és azóta is) ez volt az egyetlen olyan megnyerhetetlen háború, amit egy vitathatatlan erőfölényben levő hatalom folytatott egy gyengébb féllel szemben (Franciaország és az USA is részt vett hagyományos eszközökkel folytatott, aszimmetrikus és megnyerhetetlen háborúkban), és a vereségen túl elvezetett az erősebb fél, egy nagyhatalom összeroppanásáig. Ami utána a 90-es évek orosz társadalmában bekövetkezett, annak az Oroszországi Föderáció első elnöke, Jelcin lényegében a két lábon járó tükörképévé vált.
Ez volt egyébként Oroszországnak az a másik állapota (az orosz történelmi determinizmus okán lehetséges összesen kettőből), ami a civilizált világ határának a túloldalán még elfogadható.
Gorbacsov Oroszországban antihős.
Az itt elérhető írás (forrásmegjelölés nélkül) így fogalmaz: „Az orosz közvélemény a Szovjetunió feloszlatását többnyire árulással határos katasztrófaként értékeli a mai napig. Egy 2017-es felmérés eredményei szerint Gorbacsov népszerűségi mutatója jóval Joszif Sztáliné alatt állt.”
Irreális elvárás lenne az orosz közvéleménnyel szemben, hogy más népek, nemzetek területeinek a bekebelezését orosz agresszióként tartsa számon; az orosz önkép szempontjából a terjeszkedés a 20. és a 21. században is a világ természetes és kívánatos rendje.
A Szovjetunió és a keleti blokk dezintegrációja miatti tragédia- és árulásélmény csak azt mutatja, hogy ez egy ma is élő prioritás és küldetéstudat. Ez az olvasata annak, hogy a posztszovjet térség nyugati orientációjú országainak a viselkedése az orosz néplélek fénytöréséből nézve árulás.
Négy-öt generációnyi történelem orosz látásmódja valahogy így foglalható bele egy mondatba: hiszen ők hozták el nekünk is a felszabadulást, szinte ingyen adták az olajat meg a gázt, egyenként elvittek a kozmoszba, körülnézhettünk; kis testvéri népek voltunk, akiket fegyverbarátságban védtek, ehhez képest mi odaállunk amellé, aki őket, a mi nagy testvérünket Afganisztánban elpusztította.
Ez a kitartott népek szajhaságának a netovábbja, árulás, ami Oroszországban az elkövethető bűnök legszörnyűbbike. Az árulásért polónium, novicsok jár és Bucsa. A néplélek szerint is.
Az oroszok afölött érzett büszkesége, amit Oroszország Ukrajnában művel, a súlyosan traumatizált, magát elárultnak, vérig sértettnek és porig alázottnak érző néplélek megnyilvánulása. Ez egy vérbosszúra szomjas, a veszteségélménye igazságtételezéséért sóvárgó pszichotikus képlet.
Putyin mentalitása két évtized alatt egyre közelebb került az általa hevített néplélek szintjéhez. A sérelmeinek pufogtatása – NATO, a Nyugat tiszteletlensége –, a nácizás, árulózás szimpla és átlátszó ürügy az agresszióra. A bolsevikoknak volt egy vízióként árult vörös ködük; Putyinnak a társadalmi sikeresség szempontjából semmilyen értelmezhető víziója nincs, csak az őrület fűtőanyagára, hazugságpropagandára és a történelem agyba-főbe ficamítására telik. És bizonytalanságot kelt benne, hogy az ukránoknak van jövőképük. Ami van neki, az a történelmi küldetéstudata, amit a könyv a pszichózisok fejezetben tárgyal (arra nem tér ki, hogy mi van akkor, ha egy gomb is van a delikvens keze ügyében), és azzal a végletekig izzítja az orosz lelkület infantilizmusát és birodalmi pszichózisát.
A háború és a népirtás a receptje annak a népnek a depressziójára, amely azóta, hogy kikerült az Arany Horda szorításából, átmeneti időszakoktól eltekintve szinte folyton háborúzott és terjeszkedett. Putyin ennek megfelelően időről időre háborúzik, és abban az illúzióban van, hogy mindig és bárhonnan van visszaút a civilizáció perifériájára.
--
Három és fél évtizeddel ezelőtt a Nyugat elhitte Gorbacsovnak, mert el akarta neki hinni, hogy valamit képes kezdeni az orosz néppel. Aztán ugyanezt elhitte Jelcinnek is, mert még mindig el akarta hinni, meg azért is, mert tartott a szovjet atomarzenál proliferációjától.
A németek, amerikaiak, és többiek elkerülhetővé tették Oroszország totális káoszba süllyedését, és visszasegítették a civilizáció irányába.
Régóta kényszerpályán van, nincs mit kezdeni azzal. Túl nagyra terpeszkedett. Sztálin, Putyin, birodalmi vízió, kollektív őrület – ez kell, és más nem jó annak.
A szerző a Felvidéken élő szociálpszichológus
K
kamm
Guest
How rotten is Russia’s army?
Vladimir Putin uses warfare to make up for Russia’s weaknesses. That is why he is so dangerous
How rotten is Russia’s army?
7 - 9 minutes
Leaders | The botched invasion of Ukraine
Vladimir Putin uses warfare to make up for Russia’s weaknesses. That is why he is so dangerous
THE MIGHT of the modern Russian army was supposed to show the world that President Vladimir Putin had restored his country to greatness after the humiliation of the Soviet collapse. Instead, poor progress and heavy losses in Ukraine have exposed deep flaws within Russia. For those threatened by Mr Putin’s aggression, a diminished army is a relief. Unfortunately, it also leaves a nuclear-armed power with a point to prove.
Listen to this story.
Enjoy more audio and podcasts on iOS or Android.
Save time by listening to our audio articles as you multitask
So far, the invasion of Ukraine has been a disaster for Russia’s armed forces. About 15,000 troops have been killed in two months of fighting, according to Britain’s government. At least 1,600 armoured vehicles have been destroyed, along with dozens of aircraft and the flagship of the Black Sea fleet. The assault on the capital, Kyiv, was a chaotic failure.
Leon Trotsky wrote that “the army is a copy of society and suffers from all its diseases, usually at a higher temperature”. Fighting in the east and the south of Ukraine over the next few weeks will not only determine the course of the war, but it will also determine how much the Russian army can salvage its reputation—and the reputation of the society it embodies.
Our briefing this week sets out just how rotten the army has been. Russia’s defence budget, of over $250bn at purchasing power, is about three times that of Britain or France, but much of it is squandered or stolen. Mr Putin and his top commanders kept their invasion plans from senior officers, reflecting a crippling lack of trust. Disaffected troops, fed on out-of-date rations, have deserted their vehicles. Units have tortured, raped and murdered only to be honoured by the Kremlin. Russia has failed to win control of the skies or combine air power with tanks, artillery and infantry. Wallowing in corruption, unable to foster initiative or learn from their mistakes, its frustrated generals abandoned advanced military doctrine and fell back on flattening cities and terrorising civilians.
Ukraine’s highly motivated forces are a rebuke to these Russian failings. Despite being less numerous and less well armed, they resisted the invading army by passing decision-making to small, adaptable local units given up-to-the-minute intelligence. Even if the Russian campaign, now under a single commander, makes gains in Donbas, it will do so chiefly thanks to its sheer mass. Its claim to be a sophisticated modern force is as convincing as a tank turret rusting in a Ukrainian field.
For Mr Putin this is a crushing setback. That is partly because, although he controls a formidable propaganda machine to help drown out his critics, the loss of face threatens his standing at home. It is mostly because the use of military force is central to his strategy for making Russia count in the world.
Russia may be vast, but it is a medium-sized polity that still yearns to be a superpower. Its population ranks between Bangladesh and Mexico, its economy between Brazil and South Korea and its share of global exports between Taiwan and Switzerland. Although Russia enjoys some sympathy in non-aligned countries like South Africa and India, its soft power is ebbing—hastened by its display of incompetence and brutality in Ukraine.
To fill the gap between its power and aspirations—and to resist what he sees as America’s encroachment—Mr Putin has repeatedly turned to the only sphere where Russia can still purport to be world-class: military force. In the past 14 years he has invaded Georgia and Ukraine (twice) and fought in Syria. His mercenaries have deployed to Libya, the Central African Republic, Sudan and now Ukraine. Mr Putin is a global bully obsessed with his country’s inadequacies. Contrast that with China, which also has ambitions, but has so far been able to get results using its growing economic and diplomatic heft.
Humiliation in Ukraine weakens Russia’s last claim to superpower status. The war may yet drag on, and while it does Russia will not be able to mount big operations elsewhere. Equipment, ammunition and manpower are being used up fast. Restoring Russia’s forces to full strength and training them to avoid the mistakes in Ukraine could take years. Should sanctions remain because Mr Putin is still in power, the task will require even longer. Russian missiles are chock-full of Western components. The flight of talented, outward-looking Russians will weigh on the economy. All the while, the less that Russia can project military power, the less it will be able to disrupt the rest of the world.
That will be welcome. Yet, the invasion of Ukraine also holds lessons that are less comforting. For one thing, it shows that in pursuit of this strategy Mr Putin is willing to take risks that to many others—including many Russians—make no sense. Further decline in Russian power could lead to still more reckless aggression.
Ukraine also shows that in future wars if Russian forces cannot prevail on the battlefield, they will resort to atrocities. A weaker Russian army could be an even more brutal one. For those around the world facing Russian aggression, that is a terrible prospect.
Ultimately, weakness may lead Russia to the last arena where it is still indisputably a superpower: chemical, biological and nuclear weapons. From the start of this war, Mr Putin and his government have repeatedly brandished the threat of weapons of mass destruction. Mr Putin is rational, in that he wants his regime to survive, so the chances of their use probably remain slim. But as Russia’s armed forces run out of conventional options, the temptation to escalate will surely grow.
The message for the wider world is that Mr Putin’s military opportunism in Ukraine must be seen to fail by his own officers and strategists, who may then temper his next headstrong scheme. A stalemate in Donbas would merely set up the next fight and it could be even more threatening than today’s.
Yet, even if Mr Putin is defeated, he will remain dangerous. The message for NATO is that it needs to update its tripwire defence. This rests on the idea that a Russian attempt to take a bite out of, say, the Baltic states may succeed at first, but would trigger a wider war which NATO would eventually win. That defence involves the risk of miscalculation and escalation, which are more fraught than ever if Russia’s conventional forces are weak. Better to have a large forward force that Russia would find hard to defeat from the very start. The best way to be safe from Mr Putin and his rotten army is to deter him from fighting at all. ■
How rotten is Russia’s army?
Vladimir Putin uses warfare to make up for Russia’s weaknesses. That is why he is so dangerouswww.economist.com
How rotten is Russia’s army?
7 - 9 minutes
Leaders | The botched invasion of Ukraine
Vladimir Putin uses warfare to make up for Russia’s weaknesses. That is why he is so dangerous
THE MIGHT of the modern Russian army was supposed to show the world that President Vladimir Putin had restored his country to greatness after the humiliation of the Soviet collapse. Instead, poor progress and heavy losses in Ukraine have exposed deep flaws within Russia. For those threatened by Mr Putin’s aggression, a diminished army is a relief. Unfortunately, it also leaves a nuclear-armed power with a point to prove.
Listen to this story.
Enjoy more audio and podcasts on iOS or Android.
Save time by listening to our audio articles as you multitask
So far, the invasion of Ukraine has been a disaster for Russia’s armed forces. About 15,000 troops have been killed in two months of fighting, according to Britain’s government. At least 1,600 armoured vehicles have been destroyed, along with dozens of aircraft and the flagship of the Black Sea fleet. The assault on the capital, Kyiv, was a chaotic failure.
Leon Trotsky wrote that “the army is a copy of society and suffers from all its diseases, usually at a higher temperature”. Fighting in the east and the south of Ukraine over the next few weeks will not only determine the course of the war, but it will also determine how much the Russian army can salvage its reputation—and the reputation of the society it embodies.
Our briefing this week sets out just how rotten the army has been. Russia’s defence budget, of over $250bn at purchasing power, is about three times that of Britain or France, but much of it is squandered or stolen. Mr Putin and his top commanders kept their invasion plans from senior officers, reflecting a crippling lack of trust. Disaffected troops, fed on out-of-date rations, have deserted their vehicles. Units have tortured, raped and murdered only to be honoured by the Kremlin. Russia has failed to win control of the skies or combine air power with tanks, artillery and infantry. Wallowing in corruption, unable to foster initiative or learn from their mistakes, its frustrated generals abandoned advanced military doctrine and fell back on flattening cities and terrorising civilians.
Ukraine’s highly motivated forces are a rebuke to these Russian failings. Despite being less numerous and less well armed, they resisted the invading army by passing decision-making to small, adaptable local units given up-to-the-minute intelligence. Even if the Russian campaign, now under a single commander, makes gains in Donbas, it will do so chiefly thanks to its sheer mass. Its claim to be a sophisticated modern force is as convincing as a tank turret rusting in a Ukrainian field.
For Mr Putin this is a crushing setback. That is partly because, although he controls a formidable propaganda machine to help drown out his critics, the loss of face threatens his standing at home. It is mostly because the use of military force is central to his strategy for making Russia count in the world.
Russia may be vast, but it is a medium-sized polity that still yearns to be a superpower. Its population ranks between Bangladesh and Mexico, its economy between Brazil and South Korea and its share of global exports between Taiwan and Switzerland. Although Russia enjoys some sympathy in non-aligned countries like South Africa and India, its soft power is ebbing—hastened by its display of incompetence and brutality in Ukraine.
To fill the gap between its power and aspirations—and to resist what he sees as America’s encroachment—Mr Putin has repeatedly turned to the only sphere where Russia can still purport to be world-class: military force. In the past 14 years he has invaded Georgia and Ukraine (twice) and fought in Syria. His mercenaries have deployed to Libya, the Central African Republic, Sudan and now Ukraine. Mr Putin is a global bully obsessed with his country’s inadequacies. Contrast that with China, which also has ambitions, but has so far been able to get results using its growing economic and diplomatic heft.
Humiliation in Ukraine weakens Russia’s last claim to superpower status. The war may yet drag on, and while it does Russia will not be able to mount big operations elsewhere. Equipment, ammunition and manpower are being used up fast. Restoring Russia’s forces to full strength and training them to avoid the mistakes in Ukraine could take years. Should sanctions remain because Mr Putin is still in power, the task will require even longer. Russian missiles are chock-full of Western components. The flight of talented, outward-looking Russians will weigh on the economy. All the while, the less that Russia can project military power, the less it will be able to disrupt the rest of the world.
That will be welcome. Yet, the invasion of Ukraine also holds lessons that are less comforting. For one thing, it shows that in pursuit of this strategy Mr Putin is willing to take risks that to many others—including many Russians—make no sense. Further decline in Russian power could lead to still more reckless aggression.
Ukraine also shows that in future wars if Russian forces cannot prevail on the battlefield, they will resort to atrocities. A weaker Russian army could be an even more brutal one. For those around the world facing Russian aggression, that is a terrible prospect.
Ultimately, weakness may lead Russia to the last arena where it is still indisputably a superpower: chemical, biological and nuclear weapons. From the start of this war, Mr Putin and his government have repeatedly brandished the threat of weapons of mass destruction. Mr Putin is rational, in that he wants his regime to survive, so the chances of their use probably remain slim. But as Russia’s armed forces run out of conventional options, the temptation to escalate will surely grow.
The message for the wider world is that Mr Putin’s military opportunism in Ukraine must be seen to fail by his own officers and strategists, who may then temper his next headstrong scheme. A stalemate in Donbas would merely set up the next fight and it could be even more threatening than today’s.
Yet, even if Mr Putin is defeated, he will remain dangerous. The message for NATO is that it needs to update its tripwire defence. This rests on the idea that a Russian attempt to take a bite out of, say, the Baltic states may succeed at first, but would trigger a wider war which NATO would eventually win. That defence involves the risk of miscalculation and escalation, which are more fraught than ever if Russia’s conventional forces are weak. Better to have a large forward force that Russia would find hard to defeat from the very start. The best way to be safe from Mr Putin and his rotten army is to deter him from fighting at all. ■
kamm fórumtárs!
Köszönet a fizetős cikkekért.
Lavrov beszédéhez illeszkedik, közeledés a szankciómentes arab világhoz.
hirklikk.hu
Hamász-delegáció indult Moszkvába orosz vezetőkkel tárgyalni
A Gázai övezetet irányító iszlamista Hamász terrorszervezet tárgyalódelegációja Moszkvába indult, hogy találkozzék orosz külügyminisztériumi vezetőkkel – jelentette a The Times of Israel című, angol nyelvű izraeli hírportál.
hirklikk.hu
És ezektől akkor miért retteg úgy a csilivili fegyverekkel ellátott nyugat? Melyik tudna csak egy pár hónapos háborút megvivni?