P
Pogány
Guest
Vár Bobo a huszárok közé.
Én ezt választanám inkább
A II. világháború magyar vonatkozású katonai eseményei
- Téma indítója Terminator
- Indítva
Akkor egy kis matek az 1944/45-ös Waffen SS páncélgránátos tűzrendszerről:
| Alakulat | Élőerő ellen | Tábori erődítések ellen | Páncélosok ellen | Légi célok ellen | Szervezet |
|---|---|---|---|---|---|
| Rohamkülönítmény vagy raj | Pisztoly Géppisztoly Karabély Gépkarabély Öntöltő puska Könnyűgéppuska Puskagránát Kézigránát | Kézigránát Puskagránát Páncélököl | Puskagránát Páncélököl | – | 1+9 fő |
| Szakasz | Mint a raj | Mint a raj, továbbá páncélrém | Mint a raj, továbbá páncélrém | – | Három raj, szakaszparancsnoki osztag |
| 29Század | Mint a szakasz, továbbá nehézgéppuska és közepes aknavető | Mint a szakasz | Mint a szakasz | – | Három szakasz, nehézfegyver-szakasz, századparancsnoki osztag, málhaosztag |
| Zászlóalj | Mint a század, továbbá nehéz aknavető , könnyű gyalogsági löveg és páncéltörő ágyú | Mint a század, továbbá könnyű gyalogsági löveg és páncéltörő ágyú | Mint a század, továbbá páncéltörő ágyú | – | Három század, egy nehézfegyver-század, zászlóalj-törzs híradóosztaggal, és ellátó század |
| Ezred | Mint a zászlóalj, továbbá nehéz gyalogsági löveg, 2 cm-es légvédelmi gépágyú és lángszóró | Mint a zászlóalj, továbbá nehéz gyalogsági löveg és lángszóró | Mint a zászlóalj | 2 cm-es légvédelmi gépágyú59 | Három zászlóalj, gyalogsági-löveg-század, légvédelmi század, utászszázad, ezredtörzs híradószakasszal, motor-kerékpáros-lövészszakasszal és páncéltörő ágyús szakasszal |
Hát, nem egy PIAT az igaz, de elmegy
Egyébként a fentiek szerinted hány %-ban voltak reálisak pl Bp-en?
Eskü nem kötözködés. Érdekel.
Nem tudom, de a szovjetek csak Budapesten belül igazoltan 93 darab harckocsit veszítettek. Ez nem kis szám és a valós ennél, ha nem is sokkal de több lehet.Hát, nem egy PIAT az igaz, de elmegy
Egyébként a fentiek szerinted hány %-ban voltak reálisak pl Bp-en?
Eskü nem kötözködés. Érdekel.
ebben benne vannak a molotovval és hasonlókkal kiszedettek is
Mert szerinted a katonáknak nem igazán volt harckocsik ellen páncéltörésre alkalmas fegyverük: “Akkoriban ez egyáltalán nem volt ritkaság, igazából az ellenkezője volt a fura.”
Erre reagáltam, hogy német oldalon eléggé volt. Egyrészt pont ezek tucatjaival próbálták kompenzálni az szovjet páncélosok elképesztő számbeli fölényét.
Akkor próbáld mar ki, hogy a hozzászólás kontextusából nem csak kiragadod azt a reszt amit, hanem az egészet egyben próbálod értelmezni.
Vagy ha ez nem.megy akkor mutass arra rá, hogy hol írtam, olyat, hogy egyaltalan nem volt sehol.
Nyilván. De hogy ez a 100 körüli szám mennyire nem kevés egy ekkora területen azt mondjuk mutatja, hogy mennyi harckocsiból is állt egy szovjet gárdahadosztály harckocsizó százada, ezrede például…
Ünnepek között
December 27.
Sparheltet hoztunk az előcsarnokba, és ott főztek 95 személy részére. Ez 9 részre volt osztva, és így sorban főzőcskéztünk. Iskola utcából bejött 5 személy a már borzalmas bunkerba, most aztán 20-an fekszünk. Dr. Simon Kolozsvárról200, a tanítóképző igazgatója két gyerekkel, felesége, anyósa és a Molnárné.
December 28.
Nagytiszteletű úrral mentünk az Iskola utcába a füstölt húsért, közben minden átjáró utak el voltak torlaszolva, régi, más ágyúkkal, 18 ágyúval, kövekkel, és csak átkúszva lehetett túljutni az akadályokon, az Iskola utcában egy ház teljesen az úttestre terült, és a füstölt […] húst ellopták. A Batthyány utcában az iskola201 előtt 2 darab döglött ló feküdt, szörnyű ágyúzás és bombázás között indultunk haza, hazaértünk.
December 29.
Kora reggel megyünk kenyérért sorba állni. Vizünk december 27. óta nincs. A pékhez202 is kellett vinni vizet, naponta négy kockát vállalnak be, az 60 deka. Ehhez egy fél liter vizet kell vinni. Rémesen nézünk ki, ruhástul alszunk. A tiszti négy napja nem mosakodott, a Nándor-laktanya203 előtt van egy ciszterna,204 abból hordjuk a vizet. Kilesünk, mikor az ágyúk kevésbé dörögnek.
December 30.
Nem nagyon lehet járni, az idő elég enyhe. Most már állandóan pincében élünk.
-------
December 27.
A pénzügy237 tetejét háromszor átlőtték. Az üzletek már ki sem nyitnak, hisz úgysem jár az utcán senki. Egy embernek, aki járt, átlőtték a lábát, így hát mindenki otthon maradt, mert lövésen kívül repesz is potyoghat az ember fejére.
December 28.
Ma hallottuk meg, hogy a kis Sandauge Maggie meghalt, egy orosz gránát becsapódásánál. Az Apponyi házára238 esett egy gránát, és ő ablakpárkányunkra csúszott, és ott robbant fel. Ő éppen a boltíves fürdőszobájukba sietett, egy lépés választotta csak el a megmeneküléstől. Fél óra múlva meghalt, egész testén szétroncsolódva. A kertben temették el, és virág híján fenyőágakat borítottak szegény Maggi sírjára.
December 29.
Ma reggel nagy támadást indítottak az oroszok a város ellen. Tegnap este és egész éjjel borzalmas lövöldözés volt. Reggel, miután elég keveset aludtunk az éjjel, olyan erősen lőttek, robbantak a gránátok, süvöltöttek a srapnelek, hogy megrepedt több helyen a fal. Tíz órakor 3 lövedék esett a szomszéd házba, mire mi is jobbnak láttuk levonulni először, s reméljük utoljára a pincébe. A bástyai fronton kitörtek az ablakok, és a város tele van repeszekkel. Az oroszok már a Déli pályaudvarnál239 vannak, és a Sas-hegyről240 lövik a Várat. Óbudát és a III. kerületet már feladták,241 a Belvárost és a Várat védik tovább is. A németek nagy rablást rendeztek mindenhol, üzleteket fosztottak ki, és sötét autókon hordják a lopott árut. A Margit hídon árkokat ásva megsértették a vízcsöveket, s most nincs vizünk. Reggel villany sem volt, de délután ötre rendbe hozták, azt hisszük, az oroszok, mert mi Kelenvölgyből242 kapjuk, és az már nem a miénk.
December 30.
Ma reggel kb. 10 órakor nagyon erős pergőtüzet kaptunk. Rögtön lementünk a pincébe, ami jó is volt, mert a szemben lévő ház kapott egy aknát. Az elöljáróságban243 is robbant egy. Az Úri utcában nincs egy ház, ami még találatot nem kapott. A mi házunkba is csapott egy akna, de hála Istennek csak a tetőt lyukasztotta át a szalon felett. Így még bajban is szerencsénk van, mert a lakásban ablaktörésen kívül nem történt semmi baj. Csakis Isten őriz minket, mert a Várat már teljesen összelőtték. Egész nap a pincében voltunk, sőt itt is alszunk, mert most már nem lehet felmenni.
December 27.
Sparheltet hoztunk az előcsarnokba, és ott főztek 95 személy részére. Ez 9 részre volt osztva, és így sorban főzőcskéztünk. Iskola utcából bejött 5 személy a már borzalmas bunkerba, most aztán 20-an fekszünk. Dr. Simon Kolozsvárról200, a tanítóképző igazgatója két gyerekkel, felesége, anyósa és a Molnárné.
December 28.
Nagytiszteletű úrral mentünk az Iskola utcába a füstölt húsért, közben minden átjáró utak el voltak torlaszolva, régi, más ágyúkkal, 18 ágyúval, kövekkel, és csak átkúszva lehetett túljutni az akadályokon, az Iskola utcában egy ház teljesen az úttestre terült, és a füstölt […] húst ellopták. A Batthyány utcában az iskola201 előtt 2 darab döglött ló feküdt, szörnyű ágyúzás és bombázás között indultunk haza, hazaértünk.
December 29.
Kora reggel megyünk kenyérért sorba állni. Vizünk december 27. óta nincs. A pékhez202 is kellett vinni vizet, naponta négy kockát vállalnak be, az 60 deka. Ehhez egy fél liter vizet kell vinni. Rémesen nézünk ki, ruhástul alszunk. A tiszti négy napja nem mosakodott, a Nándor-laktanya203 előtt van egy ciszterna,204 abból hordjuk a vizet. Kilesünk, mikor az ágyúk kevésbé dörögnek.
December 30.
Nem nagyon lehet járni, az idő elég enyhe. Most már állandóan pincében élünk.
-------
December 27.
A pénzügy237 tetejét háromszor átlőtték. Az üzletek már ki sem nyitnak, hisz úgysem jár az utcán senki. Egy embernek, aki járt, átlőtték a lábát, így hát mindenki otthon maradt, mert lövésen kívül repesz is potyoghat az ember fejére.
December 28.
Ma hallottuk meg, hogy a kis Sandauge Maggie meghalt, egy orosz gránát becsapódásánál. Az Apponyi házára238 esett egy gránát, és ő ablakpárkányunkra csúszott, és ott robbant fel. Ő éppen a boltíves fürdőszobájukba sietett, egy lépés választotta csak el a megmeneküléstől. Fél óra múlva meghalt, egész testén szétroncsolódva. A kertben temették el, és virág híján fenyőágakat borítottak szegény Maggi sírjára.
December 29.
Ma reggel nagy támadást indítottak az oroszok a város ellen. Tegnap este és egész éjjel borzalmas lövöldözés volt. Reggel, miután elég keveset aludtunk az éjjel, olyan erősen lőttek, robbantak a gránátok, süvöltöttek a srapnelek, hogy megrepedt több helyen a fal. Tíz órakor 3 lövedék esett a szomszéd házba, mire mi is jobbnak láttuk levonulni először, s reméljük utoljára a pincébe. A bástyai fronton kitörtek az ablakok, és a város tele van repeszekkel. Az oroszok már a Déli pályaudvarnál239 vannak, és a Sas-hegyről240 lövik a Várat. Óbudát és a III. kerületet már feladták,241 a Belvárost és a Várat védik tovább is. A németek nagy rablást rendeztek mindenhol, üzleteket fosztottak ki, és sötét autókon hordják a lopott árut. A Margit hídon árkokat ásva megsértették a vízcsöveket, s most nincs vizünk. Reggel villany sem volt, de délután ötre rendbe hozták, azt hisszük, az oroszok, mert mi Kelenvölgyből242 kapjuk, és az már nem a miénk.
December 30.
Ma reggel kb. 10 órakor nagyon erős pergőtüzet kaptunk. Rögtön lementünk a pincébe, ami jó is volt, mert a szemben lévő ház kapott egy aknát. Az elöljáróságban243 is robbant egy. Az Úri utcában nincs egy ház, ami még találatot nem kapott. A mi házunkba is csapott egy akna, de hála Istennek csak a tetőt lyukasztotta át a szalon felett. Így még bajban is szerencsénk van, mert a lakásban ablaktörésen kívül nem történt semmi baj. Csakis Isten őriz minket, mert a Várat már teljesen összelőtték. Egész nap a pincében voltunk, sőt itt is alszunk, mert most már nem lehet felmenni.
December 27.
7.30-tól 8.00-ig pergőtűz fenn nálunk, aknatalálat az autógarázson és a kertben kb. 1 órakor, otthon voltam egész nap, ágyúzás és aknázás a hegyen este 7-ig. Az eddigi legnagyobb csata volt.
December 28., –4 °C, hideg
Délelőtt erős tüzérségi elhárítás, itt kb. 17.00-ig támadás, kb. 17 óráig orosz aknázás, napközben állandó orosz puskabelövések, 19.20-kor csend. 20.00-kor támadás, lövik Pestet és Budát.
December 29.
8.45-kor erős ágyúzás 10.30-ig, az akna farkát a garázsban megtaláltam. 11.00 felé Pesten erős ágyúzás, 12.00 erős ágyúzás Óbuda és Kőbánya felől. 15.40-kor erős aknatűz. Kisriadó 16.30–16.45-ig. A mai volt az eddigi legnagyobb ágyúzás.
December 30.
6.15 és 6.30 között 2 hatalmas dörrenés volt a közelben. 7.30 ágyúzás itt és hátrább, az oroszok Pestre átlőnek. 9.05-kor hirtelen hatalmas ágyúzás. 10.30-kor a Törökvész úton az első páncélosbefutás, erősen lőtték, nagy zaj volt, egyet a Rózsadombon kilőttek, ágyúzás a Szépvölgyben. 3 lövéssel szétlőttek egy háztetőt, és a jeges fák tetejét is aknázták. 13.30-tól 14.00-ig aknázták a Zöldmáli utat, a pincébe mentünk. 16.30-kor nagy aknazápor, 18 orosz repülő jött. 19.00-kor saját ágyúzás itt, a Zöldmáli úton, a Lázárék felé. Óbudát lövik az oroszok.
--------
1944. december 27., szerda
Itt mászkálnak az épületben, sőt a pincefolyosón az oroszok. Állítólag a magyar férfiakat is keresik, és pl. néha lelövik. A tótul, szerbül és oroszul tudó testvérek és orvosok alig tudják fékezni őket.
2 óra. Azt hiszem, most ismét az arcvonalba kerültünk. Közel hozzánk durrognak és kattognak a fegyverek. Most már több tiszt is érkezett a csapatokkal. Egy ezredes állítólag itt ütötte fel a főhadiszállását. Szigorú rendet kíván. A betegek feküdjenek le, és ne mászkáljanak. Ha német katonákat rejtegetünk, kiirt bennünket. A legvadabb hír szerint pedig mindnyájunkat lelövet akkor is, ha a németek előrenyomulásban elérnék ismét a kórházat. Ha valamikor nem is tettem, most szívből drukkolok az orosz győzelemért!
Mi van Anyuékkal???
A legújabb hír: az ezredes fölé most két magasabb rangú – mondják – tábornok érkezett. Tele vagyunk a legkülönbözőbb katonákkal. Egyelőre még senkinek sem történt baja, de nagyon bizalmatlanok a katonák. Én sem bízom bennük, és főleg nem látom, hogy mi lesz, ha ebből a kaktuszból kikerülünk.
Szerintük a Dunáig mentek már előre a csapataik. A csatazaj valóban igen messziről hallatszik.
Az ajtónk előtt hét-nyolc orosz álldogál, és egy negyedóra múlva, 9 órakor leoltják a villanyt. Kellemetes éjszaka lesz!
1944. december 28., csütörtök
A tragikusnak várt éjszakát egy szuszra átaludtam. Reggel még mindig itt mászkáltak lent az oroszok. Délelőtt viszonylagos csend volt, csak a rémhírek keringtek, zúgtak körülöttünk. Töméntelenszer megígérték a férfiak kiirtását, az oroszok előre-hátra nyomulását. A legújabban most az épület felrobbantását ígérik. A németek eszerint támadást indítottak, és az oroszok közeledtükre felrobbantanak bennünket, ha nem, úgy a németek bosszulják meg rajtunk, hogy szállást adtunk a bolsiknak. Sajnos ez a két hír nagyon hihető. Ahogy eddig féltem az oroszoktól, úgy félek most a németektől.
Délelőtt a harci szünetben többen felmásztak az emeletre a holmijaikért. Ismét ezek fokozták az utálatomat a polgáriasult, elkényeztetett középosztályok ellen. Mindenkinek fantasztikus kívánságai voltak a felmenőkhöz. Regényeket, kölnivizet, sőt hajtűt kértek. Fel voltak háborodva, mikor ezen nevettünk. Később takarékosságból el kellett oltani a villanyt. Sírtak, nyöszörögtek, hogy ők olvasni akarnak. Csak elhelyezkedni akartak. Egy utálatos vén banya azon nyögött, hogy éjszaka a sötétben borzasztó álmai voltak. Katonákkal küzdött. 65 év körül lehetett. Enni utoljára tegnap 5-kor kaptunk. Délelőtt legnagyobbakat azok nyögtek, akiknek van otthonról sült malaca, kenyere, bejglije, szalonnája! Bevallom, én is a csillagokat láttam már 3 órakor, de nem nyögtem, és minden másról beszéltem, mint ízes falatokról. Akkor kaptunk egy csésze teát. 5.35, az éhséget már nem érzem. Olyan kóválygósszerű érzés van a fejemben.
A sok ész nélküli barom ember nyugodt és boldog, hogy a muszkák eddig nem csináltak semmit. Az asztalokon mindent otthagytak, a nőkre még rá se néztek. Nyugalom, ezek a harcolók. Majd meglátják a megszállókat!
1944. december 29., péntek
Éjszaka állítólag, sőt nagyon valószínűnek látszik, megbolondult két ember. Cseppet sem csodálom, még soknak rosszabb helyzete is van, és az ilyeneknek nem sok hiányzik egy idegrohamhoz.
Végre öt nap pincében lakás után délelőtt felkérték a munkálkodó állapotban lévő férfiakat, hogy hordjanak le élelmiszert a hatodik emeletről. Mentem. A harcvonal messze tőlünk hullámzik. Egy ágyúüteget ide állítottak fel. Naplóírás közben bejöttek, hogy minden férfi 16–50 között menjen az oroszokhoz. A hullakamrában gyülekeztünk, ott belém ivódott az a hullaszag, amit egész este éreztem. Bevittek bennünket a János Kórház egy sötét pinceszobájába. Félórai ott-tartózkodás után indultunk ki vissza az utcára. Abból a kórházból is csatlakoztak hozzánk. Géppisztolyos kísérőinkkel, akik barátságosak voltak, a villák között meneteltünk. Egy helyen fogságba esett magyar katonák kerültek közénk, tehát mi is hadifoglyok vagyunk. Géppisztolyropogás, sztálinorgona-ugatás zengett állandóan.
A városban kisriadót fújtak. Repülőgépzúgás, gépfegyverdurrogás ropogott. Felfordult lótetemek és egy helyen sivító golyók közt másztunk fel a Rózsadomb oldalán. Magyarul kérdezték meg, hogy honnan jövünk. A tisztek elvonultak, és Budakeszire irányítottak. A holdfényes Budakeszi úton ballagtunk ki Budakeszire. A távolban fegyverropogás, az utánpótlás kocsijai, és sok helyen orosz őrök kísérték utunkat. Budakeszin töméntelen orosz van. Vígan énekeltek egyesek, egyik kerékpározni tanult, másik pedig géppisztollyal lőtt célba az állandóan felettünk keringő német gépekre. Egy parasztházba kerültünk úgy éjfél felé.
Polónyi Karcsival megettünk egy üveg itt talált lekvárt, és azután nyögve, fetrengve pár órát aludtunk is. Ritkán álmodom, de akkor álmodtam édesapámmal.
1944. december 30., szombat
Felkeltésünk után elvittek bennünket egy másik házba. Az eddig kihaltnak tartott faluban végre asszonyokat, gyerekeket láttunk. Álldogáltunk a hidegben. Egy házzal ismét odébb kerültünk. Egy hideg szobába zsúfoltak bennünket. Karcsit a kapitány azonnal hazaeresztette. Mi ötös csoportokban kerültünk elé. Mikor látta a polgári személyi lapomon, hogy 1928, mindjárt
hazaengedett. Nagy sóhajtással nekiindultam a Budakeszi útnak. A határhoz értünk, mikor ismét elkapott egy nagydarab orosz. Bezártak egy füstös, büdös szobába. Itt a kórházból már csak ketten voltunk, mert a Lacival összekerültünk. Tízenként vittek egy másik házba. Ott egy jéghideg pincelejáróba zártak. Kihallgatásra egy GPU-tiszt elé kerültem. A tolmács egy Bródy nevű, 1941-ben fogságba esett magyar zsidó. Egész fantasztikusakat kérdeztek. Hol születtem (utca, házszám); mióta vagyok levente; mit tudok a nyilasokról, a németek titkos szervezeteiről? Elmondtam, miért operáltattam meg magam. Egyszerre nagyon szíves lett, de mégis visszaküldött egy másik fűtetlen szobába. Este érdekes volt, mikor elhívtak krumplit hordani. Mivel én nem tudok zsákot emelni, az öreg parasztasszony hozta a megrakott zsákot. A fiatal orosz őr kiabálva szaladt, orosz nyelven összeszidott.
Sötétedéskor név szerint szólítottak bennünket. Lefektettek a szomszéd házban, dunyhás ágyban. Egy jó lélektől rántott levest kaptunk vacsorára és orosz kenyeret zsírral. Irtót aludtunk.
7.30-tól 8.00-ig pergőtűz fenn nálunk, aknatalálat az autógarázson és a kertben kb. 1 órakor, otthon voltam egész nap, ágyúzás és aknázás a hegyen este 7-ig. Az eddigi legnagyobb csata volt.
December 28., –4 °C, hideg
Délelőtt erős tüzérségi elhárítás, itt kb. 17.00-ig támadás, kb. 17 óráig orosz aknázás, napközben állandó orosz puskabelövések, 19.20-kor csend. 20.00-kor támadás, lövik Pestet és Budát.
December 29.
8.45-kor erős ágyúzás 10.30-ig, az akna farkát a garázsban megtaláltam. 11.00 felé Pesten erős ágyúzás, 12.00 erős ágyúzás Óbuda és Kőbánya felől. 15.40-kor erős aknatűz. Kisriadó 16.30–16.45-ig. A mai volt az eddigi legnagyobb ágyúzás.
December 30.
6.15 és 6.30 között 2 hatalmas dörrenés volt a közelben. 7.30 ágyúzás itt és hátrább, az oroszok Pestre átlőnek. 9.05-kor hirtelen hatalmas ágyúzás. 10.30-kor a Törökvész úton az első páncélosbefutás, erősen lőtték, nagy zaj volt, egyet a Rózsadombon kilőttek, ágyúzás a Szépvölgyben. 3 lövéssel szétlőttek egy háztetőt, és a jeges fák tetejét is aknázták. 13.30-tól 14.00-ig aknázták a Zöldmáli utat, a pincébe mentünk. 16.30-kor nagy aknazápor, 18 orosz repülő jött. 19.00-kor saját ágyúzás itt, a Zöldmáli úton, a Lázárék felé. Óbudát lövik az oroszok.
--------
1944. december 27., szerda
Itt mászkálnak az épületben, sőt a pincefolyosón az oroszok. Állítólag a magyar férfiakat is keresik, és pl. néha lelövik. A tótul, szerbül és oroszul tudó testvérek és orvosok alig tudják fékezni őket.
2 óra. Azt hiszem, most ismét az arcvonalba kerültünk. Közel hozzánk durrognak és kattognak a fegyverek. Most már több tiszt is érkezett a csapatokkal. Egy ezredes állítólag itt ütötte fel a főhadiszállását. Szigorú rendet kíván. A betegek feküdjenek le, és ne mászkáljanak. Ha német katonákat rejtegetünk, kiirt bennünket. A legvadabb hír szerint pedig mindnyájunkat lelövet akkor is, ha a németek előrenyomulásban elérnék ismét a kórházat. Ha valamikor nem is tettem, most szívből drukkolok az orosz győzelemért!
Mi van Anyuékkal???
A legújabb hír: az ezredes fölé most két magasabb rangú – mondják – tábornok érkezett. Tele vagyunk a legkülönbözőbb katonákkal. Egyelőre még senkinek sem történt baja, de nagyon bizalmatlanok a katonák. Én sem bízom bennük, és főleg nem látom, hogy mi lesz, ha ebből a kaktuszból kikerülünk.
Szerintük a Dunáig mentek már előre a csapataik. A csatazaj valóban igen messziről hallatszik.
Az ajtónk előtt hét-nyolc orosz álldogál, és egy negyedóra múlva, 9 órakor leoltják a villanyt. Kellemetes éjszaka lesz!
1944. december 28., csütörtök
A tragikusnak várt éjszakát egy szuszra átaludtam. Reggel még mindig itt mászkáltak lent az oroszok. Délelőtt viszonylagos csend volt, csak a rémhírek keringtek, zúgtak körülöttünk. Töméntelenszer megígérték a férfiak kiirtását, az oroszok előre-hátra nyomulását. A legújabban most az épület felrobbantását ígérik. A németek eszerint támadást indítottak, és az oroszok közeledtükre felrobbantanak bennünket, ha nem, úgy a németek bosszulják meg rajtunk, hogy szállást adtunk a bolsiknak. Sajnos ez a két hír nagyon hihető. Ahogy eddig féltem az oroszoktól, úgy félek most a németektől.
Délelőtt a harci szünetben többen felmásztak az emeletre a holmijaikért. Ismét ezek fokozták az utálatomat a polgáriasult, elkényeztetett középosztályok ellen. Mindenkinek fantasztikus kívánságai voltak a felmenőkhöz. Regényeket, kölnivizet, sőt hajtűt kértek. Fel voltak háborodva, mikor ezen nevettünk. Később takarékosságból el kellett oltani a villanyt. Sírtak, nyöszörögtek, hogy ők olvasni akarnak. Csak elhelyezkedni akartak. Egy utálatos vén banya azon nyögött, hogy éjszaka a sötétben borzasztó álmai voltak. Katonákkal küzdött. 65 év körül lehetett. Enni utoljára tegnap 5-kor kaptunk. Délelőtt legnagyobbakat azok nyögtek, akiknek van otthonról sült malaca, kenyere, bejglije, szalonnája! Bevallom, én is a csillagokat láttam már 3 órakor, de nem nyögtem, és minden másról beszéltem, mint ízes falatokról. Akkor kaptunk egy csésze teát. 5.35, az éhséget már nem érzem. Olyan kóválygósszerű érzés van a fejemben.
A sok ész nélküli barom ember nyugodt és boldog, hogy a muszkák eddig nem csináltak semmit. Az asztalokon mindent otthagytak, a nőkre még rá se néztek. Nyugalom, ezek a harcolók. Majd meglátják a megszállókat!
1944. december 29., péntek
Éjszaka állítólag, sőt nagyon valószínűnek látszik, megbolondult két ember. Cseppet sem csodálom, még soknak rosszabb helyzete is van, és az ilyeneknek nem sok hiányzik egy idegrohamhoz.
Végre öt nap pincében lakás után délelőtt felkérték a munkálkodó állapotban lévő férfiakat, hogy hordjanak le élelmiszert a hatodik emeletről. Mentem. A harcvonal messze tőlünk hullámzik. Egy ágyúüteget ide állítottak fel. Naplóírás közben bejöttek, hogy minden férfi 16–50 között menjen az oroszokhoz. A hullakamrában gyülekeztünk, ott belém ivódott az a hullaszag, amit egész este éreztem. Bevittek bennünket a János Kórház egy sötét pinceszobájába. Félórai ott-tartózkodás után indultunk ki vissza az utcára. Abból a kórházból is csatlakoztak hozzánk. Géppisztolyos kísérőinkkel, akik barátságosak voltak, a villák között meneteltünk. Egy helyen fogságba esett magyar katonák kerültek közénk, tehát mi is hadifoglyok vagyunk. Géppisztolyropogás, sztálinorgona-ugatás zengett állandóan.
A városban kisriadót fújtak. Repülőgépzúgás, gépfegyverdurrogás ropogott. Felfordult lótetemek és egy helyen sivító golyók közt másztunk fel a Rózsadomb oldalán. Magyarul kérdezték meg, hogy honnan jövünk. A tisztek elvonultak, és Budakeszire irányítottak. A holdfényes Budakeszi úton ballagtunk ki Budakeszire. A távolban fegyverropogás, az utánpótlás kocsijai, és sok helyen orosz őrök kísérték utunkat. Budakeszin töméntelen orosz van. Vígan énekeltek egyesek, egyik kerékpározni tanult, másik pedig géppisztollyal lőtt célba az állandóan felettünk keringő német gépekre. Egy parasztházba kerültünk úgy éjfél felé.
Polónyi Karcsival megettünk egy üveg itt talált lekvárt, és azután nyögve, fetrengve pár órát aludtunk is. Ritkán álmodom, de akkor álmodtam édesapámmal.
1944. december 30., szombat
Felkeltésünk után elvittek bennünket egy másik házba. Az eddig kihaltnak tartott faluban végre asszonyokat, gyerekeket láttunk. Álldogáltunk a hidegben. Egy házzal ismét odébb kerültünk. Egy hideg szobába zsúfoltak bennünket. Karcsit a kapitány azonnal hazaeresztette. Mi ötös csoportokban kerültünk elé. Mikor látta a polgári személyi lapomon, hogy 1928, mindjárt
hazaengedett. Nagy sóhajtással nekiindultam a Budakeszi útnak. A határhoz értünk, mikor ismét elkapott egy nagydarab orosz. Bezártak egy füstös, büdös szobába. Itt a kórházból már csak ketten voltunk, mert a Lacival összekerültünk. Tízenként vittek egy másik házba. Ott egy jéghideg pincelejáróba zártak. Kihallgatásra egy GPU-tiszt elé kerültem. A tolmács egy Bródy nevű, 1941-ben fogságba esett magyar zsidó. Egész fantasztikusakat kérdeztek. Hol születtem (utca, házszám); mióta vagyok levente; mit tudok a nyilasokról, a németek titkos szervezeteiről? Elmondtam, miért operáltattam meg magam. Egyszerre nagyon szíves lett, de mégis visszaküldött egy másik fűtetlen szobába. Este érdekes volt, mikor elhívtak krumplit hordani. Mivel én nem tudok zsákot emelni, az öreg parasztasszony hozta a megrakott zsákot. A fiatal orosz őr kiabálva szaladt, orosz nyelven összeszidott.
Sötétedéskor név szerint szólítottak bennünket. Lefektettek a szomszéd házban, dunyhás ágyban. Egy jó lélektől rántott levest kaptunk vacsorára és orosz kenyeret zsírral. Irtót aludtunk.
1944. december 27., szerda
Éjszaka remekül aludtunk, most újra nagy bombázás van. Villanyvilágítás már csak ritkán van, de a környéken, ahol váltóáram van, már egyáltalán nincs. Azt hiszem, ha már egyáltalán nem lesz villany, már öt órakor le kell feküdnünk, mert nagyon kevés gyertyánk van. A gázzal már nincs problémánk, hiszen az volt az első, amiről le kellett szoknunk.588 Fánk sajnos csak nagyon kevés van, így nem tudom, mi lesz a főzéssel. A legrosszabb azonban a sötétség lesz, amikor se olvasni, se írni, se varrni nem lehet.
Sajnos ma kicsit ideges vagyok, de az persze nem csoda. Vilma néni – nagymama nővére – néha teljesen elviselhetetlen. Neki semmi sem elég jó, semmiképpen sem tudja megszokni a megváltozott helyzetet, egyfolytában panaszkodik, persze minden komoly ok nélkül. Még a friss levegőre sem dugja ki az orrát, és azt hiszi, az élet éppen úgy megy tovább, mint néhány héttel ezelőtt. Nem lehet vele megértetni, hogy az üzletek zárva vannak, és a pénzzel nem lehet mit kezdeni, azt kell enni, ami a spájzban található. Rajong a németekért, elsősorban Hitlerért, teljes szívével. De ha egy ágyúlövést hall, teljesen kiborul, és mélyen meg van sértődve, hogy a nyugodt emésztését megzavarják.
A belső ablakokat sajnos nyitva kell tartanunk, hogy legalább ezeket meg tudjuk óvni. A szoba hőmérsékletén ez nyilván érződik, de még mindig jobb, mint teljesen ablak nélkül maradni. Tudod, gyakran gondolok arra, milyen gyorsan meg lehet szokni mindent. Amikor még messziről hallottuk elvétve az ágyúzást, nagy hősöknek képzeltük magunkat, mert ennek ellenére naponta végeztük a munkánkat a gyárban. Most már sajnos nem tudunk a Gammába menni, de egyáltalán nem érzem hősnek magamat, amikor nyugodtan sétálok az utcán, és tisztán hallom a gépfegyverek és géppuskák lövéseinek hangját. Néha az egész ház megrázkódik a robbanásoktól, de már a kis Pisti sem törődik az ilyen semmiségekkel. Esetleg megjegyzi, hogy „bumm! bumm!”, és ezzel számára a dolog el is van intézve.
A legújabb hírek szerint az oroszok a Felten & Guilleaume589 gyárnál vannak, nem messze a Gammától, de komoly ellenállásról nincs szó.
A rádió remek. Az egész bátor társaság már régen nyugatra menekült, és onnan ordítják nekünk, hogy őrizzük meg nyugalmunkat, és tartsunk ki a végső győzelemig. Úgy gondolják, Budapestnek második Sztálingrádnak kell lennie, és ezért mindent, de mindent meg kell semmisíteni, még ha teljesen kilátástalan is a helyzet. Ezek a nemes urak talán jönnének ide, és mutatnák meg személyesen, hogyan kellene viselkedni, ne a biztos távolból küldözgessék tanácsaikat.
Most cigányzenét hallhatunk, és egy rémes hang közli velünk, hogy szalagos kalapját fújja a szél. Talán azt hiszik, érdekel most minket a szalagos kalapja? Némileg más gondjaink vannak.
A gyár portása közli, hogy 65 nyilas és katona érkezett, hogy majd továbbmenve az oroszokat legalább Budafokig visszaverjék, de M. őrnagy, a körzet csapatainak parancsnoka, az egész társaságot hazaküldte azzal a megjegyzéssel, hogy ennek semmi értelme. Ezt a véleményét én is készséggel osztom, de ha ez a helyzet, akkor miért nem adják fel végre a várost? Az őrnagy úr különben egy igazi hős, a legmélyebb légópincében ül térképeivel és néhány borosüveggel, még a kapuig sem merészkedik. Tudom, hogy a levegő némileg puskaporos, de egy katonának ez nem lehet gond. Természetesen egy kocsi éjjel-nappal készenlétben áll, hogy kellő időben elpárologhasson a helyszínről. A férjem tegnap elkérte ezt a kocsit, hogy kimehessen az öntödébe,590 mielőtt az oroszok azt is megszállják, de az őrnagy megtagadta a kérését. Valószínűleg az ő szemében ez nem volt olyan fontos, mint hogy R. százados feleségét és leányát a Gellért Szállóba fuvarozzák. Ehhez ugyanis azonnal rendelkezésre bocsátotta az autót.
Azt hiszem, már nem kell sokáig várnunk arra, hogy az oroszokat személyesen is megismerjük.
Az idő oly gyönyörű, mintha a legnagyobb békesség uralkodna a Földön. Minden fehér, vastagon hóval és dérrel betakarva, csak az élénken virító piros huzalok emlékeztetnek a háborúra, ami már a közelünkben tombol. Amikor a fehér tetőket és fákat nézem, eszembe jut egy karácsony, amikor még gyerekek voltunk, és az ünnepeket apánkkal Ausztriában töltöttük. Akkor is ilyen volt az idő, az autó csúszkált, és mi boldogan nevettünk, és mélyen belélegeztük a friss, hideg levegőt. Boldog voltam és elégedett, és azt kívántam, bár sohase érnének véget ezek a napok. De ez már nagyon régen volt, és most úgy tűnik, hogy ez csak egy szép álom lett volna. Miért kell a szép álmokból felébredni? A műtétem természetesen kútba esett, csak sebesülteket és nagyon súlyos és sürgős eseteket látnak el. Azt hiszem, jobb is most már ilyen dologba nem belekezdeni. Valószínűleg hamarosan megszakad az összeköttetés Pest és Buda között, és nem szeretnék a szanatóriumban idegen emberek között rekedni.
1944. december 28., csütörtök
Tegnap este kilenckor teljesen elment a villany. Már előzőleg is nagyon gyengén világított a lámpa, de jobb volt a semminél. Ezért korán lefeküdtünk, de számítottunk rá, hogy az éjszaka egy részét a pincében kell töltenünk, mivel mindkét oldalról erős ágyúzás kezdődött. Szerencsére nem lett belőle semmi.
A férjem és Pali éppen azon fáradoznak, hogy a szobámat a belövésektől a lehetőség szerint megóvják, bár erről az oldalról ez egyelőre még nem történt meg, de jobb az óvatosság. Az ablakot és a balkonajtót egy nagy szekrénnyel elbarikádozzák, a szekrényre több szőnyeget raknak, ezeket hátul leengedik, így az ablak és a szekrény között is vastag szigetelő réteg jön létre. A bombák ellen természetesen nem véd meg, de szilánkok ellen biztosan.
Most elég jó a villanyvilágításunk, de néha teljesen megszűnik. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez a játék? Kintről nagy robbanások hallatszanak.
A gyár egy órája elesett. Most már ezek szerint egész közel vannak. Furcsa most a Gamma szót kimondani. Gyermekkorom óta örömet és büszkeséget éreztem ennek a szónak hallatán, és most fáj, és a szemem megtelik könnyel. Olyan érzés, mintha a gyár a világnak egy nagyon távoli részébe repült volna, ahová nem tudjuk követni. De remélni szeretném, hogy egy-két napon belül mi is ahhoz a világhoz tartozunk majd.
A kis elemes rádió egészen jól működik, Budapestet, jobban mondva, Magyaróvárt nem lehet fogni, de különböző német állomásokat igen. Most jó zenére találtam, ettől máris jó hangulatba kerültünk.
Délután egy kis felfedező útra vállalkoztam, elmentem a Bicskei utcába, ahol nagymama és a nagynéni lakik. Délelőtt ugyanis egy asszony azt a hírt hozta, hogy a lakásukat gránátrepeszek megrongálták. Hát az utca meglehetősen barátságtalan képet mutat, mindenütt üvegcserép és vakolattörmelék ropog az ember lába alatt. A házak „szeplősek” lettek a repeszektől és a repülőgépekről érkező gépfegyversorozatoktól. Az egész utca úgy néz ki, mint egy olyan istálló, amit sosem takarítanak. Mindenütt csak pusztulást lát az ember, amerre jár.
Onnan még pár percre elmentem a Sziklakápolnába a Gellérthegyre, éppen litánia volt és szép zene. Az orgona mindig is a gyengém volt, ezért elhatároztam, hogy mindennap átmegyek oda. Más szórakozásom úgysincs, zene
nélkül pedig minden olyan szomorú. A papot nem kell néznem, és akkor minden rendben van.
Most már egyáltalán nincs villanyunk, ezért holnap folytatom az írást.
1944. december 29., péntek
Tegnap este gyertyafénynél vacsoráztunk, ami arra volt jó, hogy Vilma néni nem látta, mennyit eszünk. Mindig úgy tesz, mintha mi lennénk az ő vendégei, és nem fordítva. Mi persze nem zavartatjuk magunkat, és jó étvággyal eszünk, de nagyon kellemetlen, ha az ember szájából kinézik a falatot.
Nagy lövöldözés közben aludtunk el, miután megállapítottuk, hogy az egész ház a pincében ül, de aztán nem hallottunk már semmit. Reggel félálomban úgy éreztem, hogy az ágyam inogni kezd. Azt hittem, a következő pillanatban az egész ház összedől, vagy legalábbis valami hasonló történik, de mindezt kivárni nem volt időm, mert mély álomba zuhantam. Reggel hallottuk, a nagy robbanás okozója az volt, hogy az összekötő vasúti hidat felrobbantották. A robbanást tulajdonképpen nem hallottuk, csak a rázkódást és a kilengéseket éreztük. Délre a Horthy híd591 felrobbantását is tervbe vették, de egyelőre elhalasztották.
Délben nagy lövöldözés volt, Vilma néni minden dördülésnél megkérdezte: mi volt ez már megint, az Istenért?!
Eleinte még udvariasan válaszolgattunk neki, aknákról, gránátokról, bombákról stb., de egy idő után meguntuk, mert láttuk, hogy egyáltalán nem érti meg a helyzetet. Minden zaj neki egy bomba volt, ezért meghagytuk ebben a hitében. Tulajdonképpen ez neki teljesen mindegy. Egy-egy nagyobb detonáció után egy „ah!”-t vagy egy „oh!”-t kiáltott, amin mi remekül szórakoztunk, erre ő sértődötten megjegyezte, hogy jó idegeink vannak. Igen, Istennek hála, ez igaz, és én különben is azt gondolom, hogy jobb nevetni, mint sírni, a helyzeten ez úgysem változtat.
Most megint igazán jó dolgunk van, megint van áramunk és vizünk, az élet tulajdonképpen egészen szép. A villany ugyan nem világít teljes erővel, de ez nem baj, hiszen már meglehetősen igénytelenek lettünk.
Nemrégen megint voltam a Sziklatemplomban, de ma borzasztó volt. A kántor másként játszott, mint ahogy énekelt, vagy fordítva, s ezt egyáltalán nem tudtam élvezni. Talán elcserélte a kottákat, ami ebben a nyugtalan időben nem lenne csoda. A templom előtt is nagyon sok törmelék van, láthatólag ott is voltak belövések. Jó, hogy nem éppen akkor sétáltam ott, kissé kellemetlen lett volna például egyik lábamat otthagyni. Amikor eljöttem otthonról, egy Iván592 – így nevezzük a vörös repülőket – szállt fölöttünk. Először azt hittem, hogy saját gép, olyan alacsonyan szállt, de aztán láttam, hogy a németek nagyon igyekeznek fedezni magukat, amikor feléjük közeledett. Nagy köd volt, igazán nem tudom, mit akarhatott itt.
Amikor a templomból kimentem, három pap és egy asszony állt a kijáratnál, és egy ifjú. Gondterhelten kémlelték az eget, és amikor elmentem mellettük, az asszony félénken megjegyezte:
...
Éjszaka remekül aludtunk, most újra nagy bombázás van. Villanyvilágítás már csak ritkán van, de a környéken, ahol váltóáram van, már egyáltalán nincs. Azt hiszem, ha már egyáltalán nem lesz villany, már öt órakor le kell feküdnünk, mert nagyon kevés gyertyánk van. A gázzal már nincs problémánk, hiszen az volt az első, amiről le kellett szoknunk.588 Fánk sajnos csak nagyon kevés van, így nem tudom, mi lesz a főzéssel. A legrosszabb azonban a sötétség lesz, amikor se olvasni, se írni, se varrni nem lehet.
Sajnos ma kicsit ideges vagyok, de az persze nem csoda. Vilma néni – nagymama nővére – néha teljesen elviselhetetlen. Neki semmi sem elég jó, semmiképpen sem tudja megszokni a megváltozott helyzetet, egyfolytában panaszkodik, persze minden komoly ok nélkül. Még a friss levegőre sem dugja ki az orrát, és azt hiszi, az élet éppen úgy megy tovább, mint néhány héttel ezelőtt. Nem lehet vele megértetni, hogy az üzletek zárva vannak, és a pénzzel nem lehet mit kezdeni, azt kell enni, ami a spájzban található. Rajong a németekért, elsősorban Hitlerért, teljes szívével. De ha egy ágyúlövést hall, teljesen kiborul, és mélyen meg van sértődve, hogy a nyugodt emésztését megzavarják.
A belső ablakokat sajnos nyitva kell tartanunk, hogy legalább ezeket meg tudjuk óvni. A szoba hőmérsékletén ez nyilván érződik, de még mindig jobb, mint teljesen ablak nélkül maradni. Tudod, gyakran gondolok arra, milyen gyorsan meg lehet szokni mindent. Amikor még messziről hallottuk elvétve az ágyúzást, nagy hősöknek képzeltük magunkat, mert ennek ellenére naponta végeztük a munkánkat a gyárban. Most már sajnos nem tudunk a Gammába menni, de egyáltalán nem érzem hősnek magamat, amikor nyugodtan sétálok az utcán, és tisztán hallom a gépfegyverek és géppuskák lövéseinek hangját. Néha az egész ház megrázkódik a robbanásoktól, de már a kis Pisti sem törődik az ilyen semmiségekkel. Esetleg megjegyzi, hogy „bumm! bumm!”, és ezzel számára a dolog el is van intézve.
A legújabb hírek szerint az oroszok a Felten & Guilleaume589 gyárnál vannak, nem messze a Gammától, de komoly ellenállásról nincs szó.
A rádió remek. Az egész bátor társaság már régen nyugatra menekült, és onnan ordítják nekünk, hogy őrizzük meg nyugalmunkat, és tartsunk ki a végső győzelemig. Úgy gondolják, Budapestnek második Sztálingrádnak kell lennie, és ezért mindent, de mindent meg kell semmisíteni, még ha teljesen kilátástalan is a helyzet. Ezek a nemes urak talán jönnének ide, és mutatnák meg személyesen, hogyan kellene viselkedni, ne a biztos távolból küldözgessék tanácsaikat.
Most cigányzenét hallhatunk, és egy rémes hang közli velünk, hogy szalagos kalapját fújja a szél. Talán azt hiszik, érdekel most minket a szalagos kalapja? Némileg más gondjaink vannak.
A gyár portása közli, hogy 65 nyilas és katona érkezett, hogy majd továbbmenve az oroszokat legalább Budafokig visszaverjék, de M. őrnagy, a körzet csapatainak parancsnoka, az egész társaságot hazaküldte azzal a megjegyzéssel, hogy ennek semmi értelme. Ezt a véleményét én is készséggel osztom, de ha ez a helyzet, akkor miért nem adják fel végre a várost? Az őrnagy úr különben egy igazi hős, a legmélyebb légópincében ül térképeivel és néhány borosüveggel, még a kapuig sem merészkedik. Tudom, hogy a levegő némileg puskaporos, de egy katonának ez nem lehet gond. Természetesen egy kocsi éjjel-nappal készenlétben áll, hogy kellő időben elpárologhasson a helyszínről. A férjem tegnap elkérte ezt a kocsit, hogy kimehessen az öntödébe,590 mielőtt az oroszok azt is megszállják, de az őrnagy megtagadta a kérését. Valószínűleg az ő szemében ez nem volt olyan fontos, mint hogy R. százados feleségét és leányát a Gellért Szállóba fuvarozzák. Ehhez ugyanis azonnal rendelkezésre bocsátotta az autót.
Azt hiszem, már nem kell sokáig várnunk arra, hogy az oroszokat személyesen is megismerjük.
Az idő oly gyönyörű, mintha a legnagyobb békesség uralkodna a Földön. Minden fehér, vastagon hóval és dérrel betakarva, csak az élénken virító piros huzalok emlékeztetnek a háborúra, ami már a közelünkben tombol. Amikor a fehér tetőket és fákat nézem, eszembe jut egy karácsony, amikor még gyerekek voltunk, és az ünnepeket apánkkal Ausztriában töltöttük. Akkor is ilyen volt az idő, az autó csúszkált, és mi boldogan nevettünk, és mélyen belélegeztük a friss, hideg levegőt. Boldog voltam és elégedett, és azt kívántam, bár sohase érnének véget ezek a napok. De ez már nagyon régen volt, és most úgy tűnik, hogy ez csak egy szép álom lett volna. Miért kell a szép álmokból felébredni? A műtétem természetesen kútba esett, csak sebesülteket és nagyon súlyos és sürgős eseteket látnak el. Azt hiszem, jobb is most már ilyen dologba nem belekezdeni. Valószínűleg hamarosan megszakad az összeköttetés Pest és Buda között, és nem szeretnék a szanatóriumban idegen emberek között rekedni.
1944. december 28., csütörtök
Tegnap este kilenckor teljesen elment a villany. Már előzőleg is nagyon gyengén világított a lámpa, de jobb volt a semminél. Ezért korán lefeküdtünk, de számítottunk rá, hogy az éjszaka egy részét a pincében kell töltenünk, mivel mindkét oldalról erős ágyúzás kezdődött. Szerencsére nem lett belőle semmi.
A férjem és Pali éppen azon fáradoznak, hogy a szobámat a belövésektől a lehetőség szerint megóvják, bár erről az oldalról ez egyelőre még nem történt meg, de jobb az óvatosság. Az ablakot és a balkonajtót egy nagy szekrénnyel elbarikádozzák, a szekrényre több szőnyeget raknak, ezeket hátul leengedik, így az ablak és a szekrény között is vastag szigetelő réteg jön létre. A bombák ellen természetesen nem véd meg, de szilánkok ellen biztosan.
Most elég jó a villanyvilágításunk, de néha teljesen megszűnik. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez a játék? Kintről nagy robbanások hallatszanak.
A gyár egy órája elesett. Most már ezek szerint egész közel vannak. Furcsa most a Gamma szót kimondani. Gyermekkorom óta örömet és büszkeséget éreztem ennek a szónak hallatán, és most fáj, és a szemem megtelik könnyel. Olyan érzés, mintha a gyár a világnak egy nagyon távoli részébe repült volna, ahová nem tudjuk követni. De remélni szeretném, hogy egy-két napon belül mi is ahhoz a világhoz tartozunk majd.
A kis elemes rádió egészen jól működik, Budapestet, jobban mondva, Magyaróvárt nem lehet fogni, de különböző német állomásokat igen. Most jó zenére találtam, ettől máris jó hangulatba kerültünk.
Délután egy kis felfedező útra vállalkoztam, elmentem a Bicskei utcába, ahol nagymama és a nagynéni lakik. Délelőtt ugyanis egy asszony azt a hírt hozta, hogy a lakásukat gránátrepeszek megrongálták. Hát az utca meglehetősen barátságtalan képet mutat, mindenütt üvegcserép és vakolattörmelék ropog az ember lába alatt. A házak „szeplősek” lettek a repeszektől és a repülőgépekről érkező gépfegyversorozatoktól. Az egész utca úgy néz ki, mint egy olyan istálló, amit sosem takarítanak. Mindenütt csak pusztulást lát az ember, amerre jár.
Onnan még pár percre elmentem a Sziklakápolnába a Gellérthegyre, éppen litánia volt és szép zene. Az orgona mindig is a gyengém volt, ezért elhatároztam, hogy mindennap átmegyek oda. Más szórakozásom úgysincs, zene
nélkül pedig minden olyan szomorú. A papot nem kell néznem, és akkor minden rendben van.
Most már egyáltalán nincs villanyunk, ezért holnap folytatom az írást.
1944. december 29., péntek
Tegnap este gyertyafénynél vacsoráztunk, ami arra volt jó, hogy Vilma néni nem látta, mennyit eszünk. Mindig úgy tesz, mintha mi lennénk az ő vendégei, és nem fordítva. Mi persze nem zavartatjuk magunkat, és jó étvággyal eszünk, de nagyon kellemetlen, ha az ember szájából kinézik a falatot.
Nagy lövöldözés közben aludtunk el, miután megállapítottuk, hogy az egész ház a pincében ül, de aztán nem hallottunk már semmit. Reggel félálomban úgy éreztem, hogy az ágyam inogni kezd. Azt hittem, a következő pillanatban az egész ház összedől, vagy legalábbis valami hasonló történik, de mindezt kivárni nem volt időm, mert mély álomba zuhantam. Reggel hallottuk, a nagy robbanás okozója az volt, hogy az összekötő vasúti hidat felrobbantották. A robbanást tulajdonképpen nem hallottuk, csak a rázkódást és a kilengéseket éreztük. Délre a Horthy híd591 felrobbantását is tervbe vették, de egyelőre elhalasztották.
Délben nagy lövöldözés volt, Vilma néni minden dördülésnél megkérdezte: mi volt ez már megint, az Istenért?!
Eleinte még udvariasan válaszolgattunk neki, aknákról, gránátokról, bombákról stb., de egy idő után meguntuk, mert láttuk, hogy egyáltalán nem érti meg a helyzetet. Minden zaj neki egy bomba volt, ezért meghagytuk ebben a hitében. Tulajdonképpen ez neki teljesen mindegy. Egy-egy nagyobb detonáció után egy „ah!”-t vagy egy „oh!”-t kiáltott, amin mi remekül szórakoztunk, erre ő sértődötten megjegyezte, hogy jó idegeink vannak. Igen, Istennek hála, ez igaz, és én különben is azt gondolom, hogy jobb nevetni, mint sírni, a helyzeten ez úgysem változtat.
Most megint igazán jó dolgunk van, megint van áramunk és vizünk, az élet tulajdonképpen egészen szép. A villany ugyan nem világít teljes erővel, de ez nem baj, hiszen már meglehetősen igénytelenek lettünk.
Nemrégen megint voltam a Sziklatemplomban, de ma borzasztó volt. A kántor másként játszott, mint ahogy énekelt, vagy fordítva, s ezt egyáltalán nem tudtam élvezni. Talán elcserélte a kottákat, ami ebben a nyugtalan időben nem lenne csoda. A templom előtt is nagyon sok törmelék van, láthatólag ott is voltak belövések. Jó, hogy nem éppen akkor sétáltam ott, kissé kellemetlen lett volna például egyik lábamat otthagyni. Amikor eljöttem otthonról, egy Iván592 – így nevezzük a vörös repülőket – szállt fölöttünk. Először azt hittem, hogy saját gép, olyan alacsonyan szállt, de aztán láttam, hogy a németek nagyon igyekeznek fedezni magukat, amikor feléjük közeledett. Nagy köd volt, igazán nem tudom, mit akarhatott itt.
Amikor a templomból kimentem, három pap és egy asszony állt a kijáratnál, és egy ifjú. Gondterhelten kémlelték az eget, és amikor elmentem mellettük, az asszony félénken megjegyezte:
...
...
– Egy repülő van itt.
Az egyik pap elhivatottsága magaslatán és egy félig elsüllyedt padon állva kijelentette:
– Zavarórepülés.
Ez sokkal kevésbé zavar, mint annak a lehetősége, hogy 5 óra után agyonlőnek, gondoltam, és mivel az órám 3 percet mutatott 5 óra előtt, nyugodtan hazafelé vettem az irányt. Ők csodálkozva néztek utánam, mintha kísértetet látnának, talán imádkoztak is a lelki üdvömért, mert valószínűleg az volt a véleményük, hogy az ördöggel cimborálok. A légvédelmisek szaporán tüzeltek az árnyékszerű repülőre, ami csak arra volt jó, hogy a pilóta pontosan bemérhesse az ütegeket. Éppen a Gellért Szálló kapuja előtt mentem el, ahol néhány német katona állt, amikor egy 40 mm-es ágyú egy sorozatot lőtt ki. A következő pillanatban a kamerádok úgy eltűntek, mintha sosem lettek volna ott. Nem tudtam a mosolyomat elfojtani, hiszen tudniuk kellett, hogy a lövések a saját állásaikból dördültek el.
Apa természetesen még odaát van. Kora reggel kapta meg az értesítést a gyárról. Két alkalmazott maradt ott, akik jelentették, hogy tíz orosz sétált be, cigarettát kértek, és amikor kérésüket teljesítették, továbbálltak. Egyelőre
nem tettek kárt semmiben. Isten adja, hogy a későbbiekben se tegyék! Most egyáltalán nem félünk az oroszoktól, de nagyon veszélyes lehet majd, ha a németek a Svábhegyről fogják lőni a várost, amire már gondolhatunk. Mi mindent kell még majd átélnünk?
Ma mesélték, hogy nyugatról német páncélosok át fogják törni a gyűrűt. Na, majd meglátjuk, mi lesz ebből. Tegnap azt hallottuk, hogy az ebben az utcában lévő német el fog vonulni, de még többen jöttek hozzájuk. A kertben felállítottak egy vágóhidat – mindjárt az utca mellett – és levágtak egy tehenet. Az ehető részeket mindjárt levitték a házmesternőnek, aki jó ebédet főzött belőle. A továbbiakban nem törődtek az állat tetemével, az estig ott hevert, az arra járók vágyódó pillantásai közepette.
Az új jövevények még a piros vezetékeket is leszerelték. Nem is értem, hogy nem veszik figyelembe az esztétikai érzelmeket!
Mária barátnőm éppen most búcsúzott el telefonon, mert végleg leköltöznek a pincébe. A helyzet ott sokkal komolyabb, néhány méterre tőlük állítottak fel két üteget, amelyek természetesen nem működnek hangtalanul. Ez még nem lenne olyan nagy veszély, mint a válaszul jövő becsapódások. Mindenütt hullák és döglött lovak hevernek. Az embereket a templom mellett temetik el, ha akad egy kis nyugalom, a lovakat sorsukra hagyják. Valóban nagy szerencse, hogy fagy. Rémes lehet egy óvóhelyen a ház összes lakójával együtt lenni, ráadásul rendes világítás nélkül. Nekik ott legalább bőven van helyük, de ha arra gondolok, hogy talán pár nap múlva nekünk is le kell mennünk, a hideg futkos a hátamon.
Az arcvonal most a vasúti töltésnél van a Fehérvári úton.
Úgy tartja a fáma, hogy német páncélosok jönnek rést törni a gyűrűn, ahol az itt maradottak kimenekülhetnek, és akkor azután végre feladhatjuk a várost. Bizonyára ez lenne az egyetlen helyes út, a kérdés csak az, hogy ez a manőver valóban sikeres lesz-e.
Mára – úgy gondolom – ennyi elég is, nagymama megint az idegeimen táncol, az étel sehogyan sem jó neki, pedig még most is legalább két fogás van, délben és este. Vilma néni sem jobb, ő állandóan jajgat, igazán nyugodtan hazamehetne a fiához.
Iván még mindig itt röpköd felettünk, már több mint három órája. Ennek sosem kell tankolnia?
1944. december 30., szombat
Tegnap este petróleumlámpa mellett olvastam egy rémregényt, amikor hatalmas robbanás rázta meg a házat. A fürdőszobából és az ebédlőből nagy üvegcsörömpölést hallottam. Először azt hittem, hogy egy bomba volt, bár más hangja volt a robbanásnak. Férjem kioktatott, hogy ez valódi belövés volt, amit ágyúból lőttek ki. Így bővültek ki az erre vonatkozó ismereteim. Rögtön felfedezőútra indultunk a lakásban, és vérző szívvel láttuk, hogy két szobában szinte egy ablak sem maradt épen. Miután rövidesen még két ilyen ajándék érkezett meglehetősen közel, így István is hozzánk jött aludni „a bunkerszobába”. Én sürgősen lefeküdtem, a ház összes lakója pedig leköltözött a pincébe. Úgy hallatszott, mintha egy elefántcsorda trappolna az őserdőben, olyan lármával és lábdobogással rohantak le.
Persze minden elmúlt már, mire leértek, ennek ellenére csak reggel jöttek fel. Nem tudom, miért gondolják az emberek, hogy éjszaka veszélyesebb a lakásban maradni, mint napközben. Mert nappal is lemennek, ha valami van, de amikor csend van, rögtön feljönnek. Éjszakára viszont lent maradnak, az első fény megjelenéséig. Akkor feljönnek megmerevedett tagokkal, kialvatlan szemekkel, és egész nap olyanok, mint akiket agyonütöttek. Azt hiszem, sokkal jobb ágyban aludni, és nem törődni a külvilággal. Mindenki nagyon csodálkozott, hogy mi itt maradtunk, és azt hiszem, néhányszor még el fognak csodálkozni. S. asszony,593 az a vén boszorkány, üzente nagymamának, hogy ma éjszakára feltétlen menjünk le. Kémei biztosan jelentették neki, hogy ma éjjel mennyit és hova fognak lőni. Hiszen ő mindig olyan jól értesült.
Reggel megnéztük, hová találtak a belövések, és megállapítottuk, hogy a szomszéd kertbe talált az egyik, kb. ötvenméternyire tőlünk. Röviddel ezután két aknát kaptunk reggeli üdvözletként. Az egyik a kertben robbant fel, de nem tett semmi kárt. A másik kellemetlenebb volt, mert az egyik kéményt találta el, és a tetőn nagy rést ütött. A ház előtt állt két ló egy kocsi elé befogva, az egyiket repesz találta el, és félig kimúlt. Egy katona rögtön odalépett egy késsel, leszúrta, aztán egy másikkal elvontatták.
...
– Egy repülő van itt.
Az egyik pap elhivatottsága magaslatán és egy félig elsüllyedt padon állva kijelentette:
– Zavarórepülés.
Ez sokkal kevésbé zavar, mint annak a lehetősége, hogy 5 óra után agyonlőnek, gondoltam, és mivel az órám 3 percet mutatott 5 óra előtt, nyugodtan hazafelé vettem az irányt. Ők csodálkozva néztek utánam, mintha kísértetet látnának, talán imádkoztak is a lelki üdvömért, mert valószínűleg az volt a véleményük, hogy az ördöggel cimborálok. A légvédelmisek szaporán tüzeltek az árnyékszerű repülőre, ami csak arra volt jó, hogy a pilóta pontosan bemérhesse az ütegeket. Éppen a Gellért Szálló kapuja előtt mentem el, ahol néhány német katona állt, amikor egy 40 mm-es ágyú egy sorozatot lőtt ki. A következő pillanatban a kamerádok úgy eltűntek, mintha sosem lettek volna ott. Nem tudtam a mosolyomat elfojtani, hiszen tudniuk kellett, hogy a lövések a saját állásaikból dördültek el.
Apa természetesen még odaát van. Kora reggel kapta meg az értesítést a gyárról. Két alkalmazott maradt ott, akik jelentették, hogy tíz orosz sétált be, cigarettát kértek, és amikor kérésüket teljesítették, továbbálltak. Egyelőre
nem tettek kárt semmiben. Isten adja, hogy a későbbiekben se tegyék! Most egyáltalán nem félünk az oroszoktól, de nagyon veszélyes lehet majd, ha a németek a Svábhegyről fogják lőni a várost, amire már gondolhatunk. Mi mindent kell még majd átélnünk?
Ma mesélték, hogy nyugatról német páncélosok át fogják törni a gyűrűt. Na, majd meglátjuk, mi lesz ebből. Tegnap azt hallottuk, hogy az ebben az utcában lévő német el fog vonulni, de még többen jöttek hozzájuk. A kertben felállítottak egy vágóhidat – mindjárt az utca mellett – és levágtak egy tehenet. Az ehető részeket mindjárt levitték a házmesternőnek, aki jó ebédet főzött belőle. A továbbiakban nem törődtek az állat tetemével, az estig ott hevert, az arra járók vágyódó pillantásai közepette.
Az új jövevények még a piros vezetékeket is leszerelték. Nem is értem, hogy nem veszik figyelembe az esztétikai érzelmeket!
Mária barátnőm éppen most búcsúzott el telefonon, mert végleg leköltöznek a pincébe. A helyzet ott sokkal komolyabb, néhány méterre tőlük állítottak fel két üteget, amelyek természetesen nem működnek hangtalanul. Ez még nem lenne olyan nagy veszély, mint a válaszul jövő becsapódások. Mindenütt hullák és döglött lovak hevernek. Az embereket a templom mellett temetik el, ha akad egy kis nyugalom, a lovakat sorsukra hagyják. Valóban nagy szerencse, hogy fagy. Rémes lehet egy óvóhelyen a ház összes lakójával együtt lenni, ráadásul rendes világítás nélkül. Nekik ott legalább bőven van helyük, de ha arra gondolok, hogy talán pár nap múlva nekünk is le kell mennünk, a hideg futkos a hátamon.
Az arcvonal most a vasúti töltésnél van a Fehérvári úton.
Úgy tartja a fáma, hogy német páncélosok jönnek rést törni a gyűrűn, ahol az itt maradottak kimenekülhetnek, és akkor azután végre feladhatjuk a várost. Bizonyára ez lenne az egyetlen helyes út, a kérdés csak az, hogy ez a manőver valóban sikeres lesz-e.
Mára – úgy gondolom – ennyi elég is, nagymama megint az idegeimen táncol, az étel sehogyan sem jó neki, pedig még most is legalább két fogás van, délben és este. Vilma néni sem jobb, ő állandóan jajgat, igazán nyugodtan hazamehetne a fiához.
Iván még mindig itt röpköd felettünk, már több mint három órája. Ennek sosem kell tankolnia?
1944. december 30., szombat
Tegnap este petróleumlámpa mellett olvastam egy rémregényt, amikor hatalmas robbanás rázta meg a házat. A fürdőszobából és az ebédlőből nagy üvegcsörömpölést hallottam. Először azt hittem, hogy egy bomba volt, bár más hangja volt a robbanásnak. Férjem kioktatott, hogy ez valódi belövés volt, amit ágyúból lőttek ki. Így bővültek ki az erre vonatkozó ismereteim. Rögtön felfedezőútra indultunk a lakásban, és vérző szívvel láttuk, hogy két szobában szinte egy ablak sem maradt épen. Miután rövidesen még két ilyen ajándék érkezett meglehetősen közel, így István is hozzánk jött aludni „a bunkerszobába”. Én sürgősen lefeküdtem, a ház összes lakója pedig leköltözött a pincébe. Úgy hallatszott, mintha egy elefántcsorda trappolna az őserdőben, olyan lármával és lábdobogással rohantak le.
Persze minden elmúlt már, mire leértek, ennek ellenére csak reggel jöttek fel. Nem tudom, miért gondolják az emberek, hogy éjszaka veszélyesebb a lakásban maradni, mint napközben. Mert nappal is lemennek, ha valami van, de amikor csend van, rögtön feljönnek. Éjszakára viszont lent maradnak, az első fény megjelenéséig. Akkor feljönnek megmerevedett tagokkal, kialvatlan szemekkel, és egész nap olyanok, mint akiket agyonütöttek. Azt hiszem, sokkal jobb ágyban aludni, és nem törődni a külvilággal. Mindenki nagyon csodálkozott, hogy mi itt maradtunk, és azt hiszem, néhányszor még el fognak csodálkozni. S. asszony,593 az a vén boszorkány, üzente nagymamának, hogy ma éjszakára feltétlen menjünk le. Kémei biztosan jelentették neki, hogy ma éjjel mennyit és hova fognak lőni. Hiszen ő mindig olyan jól értesült.
Reggel megnéztük, hová találtak a belövések, és megállapítottuk, hogy a szomszéd kertbe talált az egyik, kb. ötvenméternyire tőlünk. Röviddel ezután két aknát kaptunk reggeli üdvözletként. Az egyik a kertben robbant fel, de nem tett semmi kárt. A másik kellemetlenebb volt, mert az egyik kéményt találta el, és a tetőn nagy rést ütött. A ház előtt állt két ló egy kocsi elé befogva, az egyiket repesz találta el, és félig kimúlt. Egy katona rögtön odalépett egy késsel, leszúrta, aztán egy másikkal elvontatták.
...
December 31.
Szilveszter. Merengő arcok… biztos mindenki azon gondolkodik, mit is tervezett az óesztendő utolsó napjára.
Most csend van és alvás, a gondolatban lepergett év és a hálaadás után.
Nem tudok elaludni… Melyik volt eddig a legemlékezetesebb szilveszterem?
Kiszöktem a folyosóra, a mécs mellett írok. A legszebb: sítúra Felvidéken. A Máramarosi-havasok egyik völgyében kedves kis mesevonat kanyarog a hótól derengő éjszakában… Csak a kalauz kucsmája, földig érő szőrmebundája és dróthálós jelzőlámpája valóság.
Rahó, ruszin falucska. Barátságos vasútállomás, az emeletét nekünk bérli barátnőm édesapja. Tizennégyen vagyunk, férfiak és nők vegyesen, és mind vendég.
Kapaszkodások a hegyoldalakra, aztán lesiklás a kis ruszin házak között. Szűz hóban járunk, egymás nyomában, csodálatos a vastag hóval borított táj.
Szilveszter délelőttjén beszélgetés, vidám nevetés közben az élen járó síelő megtorpan, mi meg félig egymás nyakába… Mi történt? Előttünk néhány méter mélységű, behavazott csatornaféle. Magyar katona bukkan elő valahonnan, szigorúan kéri az igazolványokat. Egymásra nézünk, kinek van? A társaság egyik tagja iratokat húz ki a zsebéből… Arrébb mennek, igazolja magát és bennünket is. Az őr megenyhül, mehetünk tovább.
Társunk katona, repülős főhadnagy szabadságlevéllel. Mondja, tiltott területre tévedtünk. Itt építik az ország védelmére az Árpád-vonalat, és mi majdnem belebukfenceztünk.
Este a szomszédos Kőrösmező szállójának nagytermében táncolunk hajnalig, csak úgy síbakancsban. A lecsatolt sílécek a kapunál, színes felkiáltójelek a hóba dugva…
Hol és hogyan várja az új évet bátyám? Azt hiszem, a keleti frontról jött az utolsó tábori lapja… Híradós az élen járó, veszélyes fegyvernem. Mi lesz vele? Velünk? Budapesttel? Az országgal? Nyelek nagyokat, ne írjatok! Pont! Találgatások, tervezgetések berekesztve! Ezután csak a „most” a fontos, életbe vágóan a ma! Csak az imádság segít. Nyújts felénk „védőkart”, Istenem, mert küzdünk az ellenséggel és önmagunkkal!
1945. január
Gyakran bombáznak. Művelődünk, gyarapítjuk harci ismereteinket. Ha nagy a bombatölcsér, akkor angol a bombázó – így mondják. Ha iszonyú a zaj és tovább tart, akkor több a repülőgép, ez a szőnyegbombázás. Alkalmas házsorok lerombolására is. A szovjet gépek terhelése kisebb, de alacsonyabban repülnek és mindenre lőnek. Angol és orosz egymás után jön, kis szünettel, így szokták.
Eddig egy kisebb bomba vágódott az udvarba. Minden udvari ablak kitört. Én a pincében álltam, nem messze a becsapódástól. Csak azt érzékeltem, hogy omlik rám a föld, szemem-szám tele lett.
Nagyobb a kár. Kirepültek az ablakkeretek is. Szegény Hamza bácsi!
A konyhájukban az a fal repedt meg és dőlni készül, ahol nagybeteg felesége feküdt.
Az égett szagra figyeltünk fel. Gyenge segélykiáltását a félemeletről nem hallottuk. Levittük az óvóhelyre. A néninek az előtérben ágyaztunk meg.
A kapuból láttam, hogy egész magasan az égen megjelent egy kis fekete pont, gyorsan nagyobbodott, fekete pontok váltak le róla… Már húztak is be a felnőttek a pincébe… Kapott a csomagokból a Logodi utca, a Krisztina körút. Mi véletlenül kimaradtunk.
Időnként megjelenik az őrmester lánya, fent dolgozik a Várban, ápolónő. Kedves, közvetlen, beszélgetünk vele.
A Várban német katonakórház van.152 Nincs elég fekvőhely, ezért fél ajtószárnyakon, innen-onnan összeszedett szőnyegeken fekszenek.
Először a földszinti folyosókról nyíló kis udvarokon álltak a gulyáságyúk. Az oroszok észrevették, ezután célirányosan bombázták. Most a folyosókon főznek… A nagy bálteremben táncolnak mindennap. Jól érzi fenn magát.
A termeket a katonák kutatják. Neki is hoztak ajándékot, egy nagyon szép üveg virágcsodát. Hosszú száron sokszirmú virágtányér – mutatja. Ezt már láttam valahol…
Egy Képes Újságban. Az egyik üveggyár ajándéka a Kormányzó úr feleségének.
...
Szilveszter. Merengő arcok… biztos mindenki azon gondolkodik, mit is tervezett az óesztendő utolsó napjára.
Most csend van és alvás, a gondolatban lepergett év és a hálaadás után.
Nem tudok elaludni… Melyik volt eddig a legemlékezetesebb szilveszterem?
Kiszöktem a folyosóra, a mécs mellett írok. A legszebb: sítúra Felvidéken. A Máramarosi-havasok egyik völgyében kedves kis mesevonat kanyarog a hótól derengő éjszakában… Csak a kalauz kucsmája, földig érő szőrmebundája és dróthálós jelzőlámpája valóság.
Rahó, ruszin falucska. Barátságos vasútállomás, az emeletét nekünk bérli barátnőm édesapja. Tizennégyen vagyunk, férfiak és nők vegyesen, és mind vendég.
Kapaszkodások a hegyoldalakra, aztán lesiklás a kis ruszin házak között. Szűz hóban járunk, egymás nyomában, csodálatos a vastag hóval borított táj.
Szilveszter délelőttjén beszélgetés, vidám nevetés közben az élen járó síelő megtorpan, mi meg félig egymás nyakába… Mi történt? Előttünk néhány méter mélységű, behavazott csatornaféle. Magyar katona bukkan elő valahonnan, szigorúan kéri az igazolványokat. Egymásra nézünk, kinek van? A társaság egyik tagja iratokat húz ki a zsebéből… Arrébb mennek, igazolja magát és bennünket is. Az őr megenyhül, mehetünk tovább.
Társunk katona, repülős főhadnagy szabadságlevéllel. Mondja, tiltott területre tévedtünk. Itt építik az ország védelmére az Árpád-vonalat, és mi majdnem belebukfenceztünk.
Este a szomszédos Kőrösmező szállójának nagytermében táncolunk hajnalig, csak úgy síbakancsban. A lecsatolt sílécek a kapunál, színes felkiáltójelek a hóba dugva…
Hol és hogyan várja az új évet bátyám? Azt hiszem, a keleti frontról jött az utolsó tábori lapja… Híradós az élen járó, veszélyes fegyvernem. Mi lesz vele? Velünk? Budapesttel? Az országgal? Nyelek nagyokat, ne írjatok! Pont! Találgatások, tervezgetések berekesztve! Ezután csak a „most” a fontos, életbe vágóan a ma! Csak az imádság segít. Nyújts felénk „védőkart”, Istenem, mert küzdünk az ellenséggel és önmagunkkal!
1945. január
Gyakran bombáznak. Művelődünk, gyarapítjuk harci ismereteinket. Ha nagy a bombatölcsér, akkor angol a bombázó – így mondják. Ha iszonyú a zaj és tovább tart, akkor több a repülőgép, ez a szőnyegbombázás. Alkalmas házsorok lerombolására is. A szovjet gépek terhelése kisebb, de alacsonyabban repülnek és mindenre lőnek. Angol és orosz egymás után jön, kis szünettel, így szokták.
Eddig egy kisebb bomba vágódott az udvarba. Minden udvari ablak kitört. Én a pincében álltam, nem messze a becsapódástól. Csak azt érzékeltem, hogy omlik rám a föld, szemem-szám tele lett.
Nagyobb a kár. Kirepültek az ablakkeretek is. Szegény Hamza bácsi!
A konyhájukban az a fal repedt meg és dőlni készül, ahol nagybeteg felesége feküdt.
Az égett szagra figyeltünk fel. Gyenge segélykiáltását a félemeletről nem hallottuk. Levittük az óvóhelyre. A néninek az előtérben ágyaztunk meg.
A kapuból láttam, hogy egész magasan az égen megjelent egy kis fekete pont, gyorsan nagyobbodott, fekete pontok váltak le róla… Már húztak is be a felnőttek a pincébe… Kapott a csomagokból a Logodi utca, a Krisztina körút. Mi véletlenül kimaradtunk.
Időnként megjelenik az őrmester lánya, fent dolgozik a Várban, ápolónő. Kedves, közvetlen, beszélgetünk vele.
A Várban német katonakórház van.152 Nincs elég fekvőhely, ezért fél ajtószárnyakon, innen-onnan összeszedett szőnyegeken fekszenek.
Először a földszinti folyosókról nyíló kis udvarokon álltak a gulyáságyúk. Az oroszok észrevették, ezután célirányosan bombázták. Most a folyosókon főznek… A nagy bálteremben táncolnak mindennap. Jól érzi fenn magát.
A termeket a katonák kutatják. Neki is hoztak ajándékot, egy nagyon szép üveg virágcsodát. Hosszú száron sokszirmú virágtányér – mutatja. Ezt már láttam valahol…
Egy Képes Újságban. Az egyik üveggyár ajándéka a Kormányzó úr feleségének.
...
...
Megbecsült a kübli. Nincsen víz, nem lehet már feljárni a földszintre. A küblivel mindig ügyeskedni kell. Egyszer, amikor az ember használja, másszor amikor beosztás szerint ketten ürítik a kanálisba.
Ma leomlott a ház Pauler utcai tetőszerkezete. Az alatta lévő szobák falai is megsérültek. Köztük a tiszté is, aki a frontra indulva rám bízta legfőbb értékeit, a könyveit. Kiszámíthatatlan a légnyomás. A kérdéses szoba három fala áll. Az egyiknél megmaradt a padló kb. másfél méteres sávja. Rajta a könyvespolc a könyvekkel… Szent Egek, mi lesz velük? Talán ki tudjuk szedni őket… Majd a KIC.
Második tett: A könyvek megmentése.
Eszköz: ruháskosár.
Megoldás: megközelítés kúszva, egy könnyűsúlyú legelöl… A második is hasal, külső kezével fogja az első derekát, belső kezével adogat… az utolsó a második lábszárát. A legerősebb térdelve az utolsó bokáját.
Sikerült két kosárra valót megmenteni.
Én kúsztam legelöl mint legkönnyebb. A felső polchoz. Felállni, ha lehet, sem mertem volna. A felnőttek persze nem látták a mentést!
Minden reggel van mise a templomban.153 Imádkozunk, míg a szokottak összejönnek. Visszafelé jövet kezdődik lassan a bombázás. Izgalmas.
Kivilágosodáskor megyünk és közösen. Az utcán kerülgetni kell az üveget, és rohanunk.
De mi mást lehet csinálni a Roham utcában?!
Nem mehetünk a saját pincénkbe mosakodni. Az óvóhely melletti pincehelyiség a fürdőszoba. … Egy széken lavór, vödör a felhasznált víznek. … Önkiszolgálás. Mindenki hozza-viszi a vödröket, és óvatosan elfüggönyözi magát. „Hű, de macerás” – mondják a fiúk.
A vizet máshonnan hordjuk, mindig megtudjuk, hol van még ép vízvezeték. A támadások szüneteiben lehet csak mozogni, időigényes a művelet. Az ember viszi a fedeles, bádog tejeskannát vagy kisvödröt. Görcsösen szorongatja, nehogy egy csepp is kilötyögjön. Csak ilyenekkel lehet rohanni, mert mindig rohanni kell. Ezért a legjobb egyedül vagy kettesével nekivágni.
Meghalt a szegény Hamza néni. Vigasztaljuk a férjét. Itt a feladat eltemetni, de hova? … Majd a KIC.
Harmadik tett: Gödörásás temetéshez
Előkészület: Lapát, ásó szerzése
Terepkeresés: A Horváth-kert szélén van egy kis sima terület. Óvóhely szemben, az Attila út túloldalán.
Nem sikerült. Jeges a föld.
Szereztünk két ásót, hólapátot. Nekem megvan még a gyerekkori masszív kis vaslapátom. Ásunk vagy negyedórát, néhány göröngyöt kaparunk össze, majd sipirc az óvóhelyre. Próbálkozunk még, és nem boldogulunk sehogy.
Délután egy bombatölcsérbe temették a felnőttek Hamza nénit. Koporsója egy fél szekrény. Az imát a férje mondta el fölötte a református zsoltároskönyvből. Adj Uram, örök nyugodalmat neki!
Belövés érte a templomot.154 A sekrestyével szemben kell lemenni a kazánházba, ott egy kis oltár és néhány szék. Szőnyegbombázás mise közben, robbanás minden irányból. Rémületünkben a földre kuporodunk. Egyedül a miséző pap áll, magasra emeli a Szentostyát. Éppen Úrfelmutatás van!
Az iskolával155 szemben a Krisztina körúton új segélyhely nyílt. Orvostanhallgatók működtetik. Ezt meg kell néznünk, hátha mi is segíthetünk. Hárman indulunk el. A segélyhelyen, a cukrászda alatti pincében egy nagy asztal, lepedővel leterítve, egy széken néhány fém valami csillog, meg poharak, vedrek, tálak. Három medikus fogad örömmel. A fiúkat rögtön egy nyergére állított kerékpár mellé viszik pedált tekerni, a dinamó segítségével így világítanak. Nekem egy seprőt nyomnak a kezembe, takarítsak. Nekiálltam. Véres papírvattadarabok. Jaj, nekem! Elfelejtettem, hogy a vértől felfordul a gyomrom, ezért nem lehetek orvos. Nagy lélegzetet veszek, seprek tovább, de amit a lapátra kotrok, kézujjdarabok! Hát, ezt már nem bírom! Arra térek magamhoz, hogy a két fiú kivonszol a folyosóra, ott szidnak, mint a bokrot. Micsoda szégyen!
Utánunk jön egy medikus. Sajnos – mondja – nincs fertőtlenítőnk, semmink nincs, csak papírvattánk. Nem tudtuk a katona sebét megtisztítani, csonkolni kellett.
Az Attila út túlsó oldalán telibe találták a Putsay péket.156 Nincs kenyér, most mi lesz? Anyám megnyugtat, van a pincénkben krumpli, száraztészta, szemes hab, sárgaborsó. Most érik be a háziasszony gondoskodása. Nem örültem, amikor le kellett cipelni, de most van még liszt, zsír, só, cukor, na, és három üveg lekvár. Van itt még porcelán étkészlet, vázák, tálak, ruhafélék, takarók. Magasra, majdnem a boltozatig raktuk eléjük a tűzifát.
Minden üzlethelyiségben lovak vannak, élelem és víz nélkül. Vérzik értük a szívem. Az oroszok alacsonyan szállva ezért lövik a kirakatokat. Ha megsebesül egy ló, magyar katonák lövik le, hogy ne kínlódjon tovább.
Valaki nekiáll, az elpusztult lónak lefejti a bőrét, darabokat vág a húsából, szétosztja a lábossal, vödörrel álló asszonyoknak.
Délután egy férfi támolygott az utcán, semmibe néző szemmel. Leültették a kapuban, vízzel itatták. Felocsúdva dadogni kezdett: „Az alacsonyan szálló repülőgép lövedékei átütötték a padlót, lovat is eltaláltak. A kínjában vergődő ló az óvóhelyre zuhant. Az emberekre, az emberekre” – ismételgette.
Sírva keresett ötéves kis barátnőm. Zokogva panaszolta: a fiúk el akarnak rabolni egy titkos csigalépcsőn keresztül. Elém állt kitárt karokkal, mint egy kis anyamadár és sikoltozott: „Nem engedem, nem engedem!”
Hát normálisak ezek? Nem elég a kislánynak a nyugtalan légkör, még heccelik is!
A fiúk vigyorognak. „Csak játszottunk vele. Unatkoztunk!”
„Jó, akkor szólok a légóparancsnoknak, a fiúk önként vállalnak kübliürítést egy hétig.” – Egy pillanat alatt eltűntek. Mindnyájuknak akadt tennivalója.
Már nincs fürdőszoba-macera! Kevés a víz… A kis udvarról nem lehet havat olvasztani, mert törmelékes, üvegszilánkos. Napi adag: egy bögrényi. Egy korty reggel, szájöblítésre, egy korty a tenyérbe, arcmosáshoz, egy-két korty reggelire, aztán egész napra beosztva a többit. Hiába, menni kell vízért!
Ma a Krisztina téri iskola157 lépcsőházában álltam sorban, az emeleten. A pincében magyar katonák vannak, ezért áll őr a kapuban.
Robbanás a közelben. Fejvesztett menekülés. Az őrt álló fiatal katona a hátán fekszik, lábánál vértócsa. Fájdalmasan jajgat, reszket egész testében. Koponyája koppan a kövön. Istenem, a feje! Odatérdeltem mellé, két karom kispárna lett a tarkója alatt. Tele torokból üvöltöztem: „Segítség!”
A medikusok meghallották. Egy hordágyfélével kúsztak át óvatosan, tudtuk, ilyenkor sorozat lesz. Lett is, szerencsére az már elcsúszott a sarok mellett.
Elvitték. Ott maradtam a kövön, most én remegtem, nem tudtam elindulni.
Szerencsétlen fiatal katona. Majdnem gyerek! És én? Vértócsa is volt, meg aztán nem vagyok a legbátrabb, mégis odamentem. Írva vagyon, adott esetben az ember mindig megkapja a szükségeset!
Már megint sárgaborsó vízben főzve, ez a szokás újabban. Ebédre kis pirított hagymával, estére egy kanál lekvárral. Anyám nagyon ért hozzá, mindig kitalál valamit. A szokott anyagot elkészítési módokkal variálja. De azért, ha majd lesz más ennivaló, a sárgaborsóra rá se nézek.
Gyorsan fogy az élelem, magyar katonák be-bejönnek. Éhesek szegények. Ma egy velünk egykorú katona szégyenkezett be. Reggel csak egy marék szárított hagymát kapott, mondja. Jóllakottan indul, de néhány lépés után visszafordul, csupa könny a szeme: „Félek kimenni, megint bombáznak!” Nekem is könnyel telik meg a szemem, segítségkérő kezét megszorítom: „Én is félek!”
...
Megbecsült a kübli. Nincsen víz, nem lehet már feljárni a földszintre. A küblivel mindig ügyeskedni kell. Egyszer, amikor az ember használja, másszor amikor beosztás szerint ketten ürítik a kanálisba.
Ma leomlott a ház Pauler utcai tetőszerkezete. Az alatta lévő szobák falai is megsérültek. Köztük a tiszté is, aki a frontra indulva rám bízta legfőbb értékeit, a könyveit. Kiszámíthatatlan a légnyomás. A kérdéses szoba három fala áll. Az egyiknél megmaradt a padló kb. másfél méteres sávja. Rajta a könyvespolc a könyvekkel… Szent Egek, mi lesz velük? Talán ki tudjuk szedni őket… Majd a KIC.
Második tett: A könyvek megmentése.
Eszköz: ruháskosár.
Megoldás: megközelítés kúszva, egy könnyűsúlyú legelöl… A második is hasal, külső kezével fogja az első derekát, belső kezével adogat… az utolsó a második lábszárát. A legerősebb térdelve az utolsó bokáját.
Sikerült két kosárra valót megmenteni.
Én kúsztam legelöl mint legkönnyebb. A felső polchoz. Felállni, ha lehet, sem mertem volna. A felnőttek persze nem látták a mentést!
Minden reggel van mise a templomban.153 Imádkozunk, míg a szokottak összejönnek. Visszafelé jövet kezdődik lassan a bombázás. Izgalmas.
Kivilágosodáskor megyünk és közösen. Az utcán kerülgetni kell az üveget, és rohanunk.
De mi mást lehet csinálni a Roham utcában?!
Nem mehetünk a saját pincénkbe mosakodni. Az óvóhely melletti pincehelyiség a fürdőszoba. … Egy széken lavór, vödör a felhasznált víznek. … Önkiszolgálás. Mindenki hozza-viszi a vödröket, és óvatosan elfüggönyözi magát. „Hű, de macerás” – mondják a fiúk.
A vizet máshonnan hordjuk, mindig megtudjuk, hol van még ép vízvezeték. A támadások szüneteiben lehet csak mozogni, időigényes a művelet. Az ember viszi a fedeles, bádog tejeskannát vagy kisvödröt. Görcsösen szorongatja, nehogy egy csepp is kilötyögjön. Csak ilyenekkel lehet rohanni, mert mindig rohanni kell. Ezért a legjobb egyedül vagy kettesével nekivágni.
Meghalt a szegény Hamza néni. Vigasztaljuk a férjét. Itt a feladat eltemetni, de hova? … Majd a KIC.
Harmadik tett: Gödörásás temetéshez
Előkészület: Lapát, ásó szerzése
Terepkeresés: A Horváth-kert szélén van egy kis sima terület. Óvóhely szemben, az Attila út túloldalán.
Nem sikerült. Jeges a föld.
Szereztünk két ásót, hólapátot. Nekem megvan még a gyerekkori masszív kis vaslapátom. Ásunk vagy negyedórát, néhány göröngyöt kaparunk össze, majd sipirc az óvóhelyre. Próbálkozunk még, és nem boldogulunk sehogy.
Délután egy bombatölcsérbe temették a felnőttek Hamza nénit. Koporsója egy fél szekrény. Az imát a férje mondta el fölötte a református zsoltároskönyvből. Adj Uram, örök nyugodalmat neki!
Belövés érte a templomot.154 A sekrestyével szemben kell lemenni a kazánházba, ott egy kis oltár és néhány szék. Szőnyegbombázás mise közben, robbanás minden irányból. Rémületünkben a földre kuporodunk. Egyedül a miséző pap áll, magasra emeli a Szentostyát. Éppen Úrfelmutatás van!
Az iskolával155 szemben a Krisztina körúton új segélyhely nyílt. Orvostanhallgatók működtetik. Ezt meg kell néznünk, hátha mi is segíthetünk. Hárman indulunk el. A segélyhelyen, a cukrászda alatti pincében egy nagy asztal, lepedővel leterítve, egy széken néhány fém valami csillog, meg poharak, vedrek, tálak. Három medikus fogad örömmel. A fiúkat rögtön egy nyergére állított kerékpár mellé viszik pedált tekerni, a dinamó segítségével így világítanak. Nekem egy seprőt nyomnak a kezembe, takarítsak. Nekiálltam. Véres papírvattadarabok. Jaj, nekem! Elfelejtettem, hogy a vértől felfordul a gyomrom, ezért nem lehetek orvos. Nagy lélegzetet veszek, seprek tovább, de amit a lapátra kotrok, kézujjdarabok! Hát, ezt már nem bírom! Arra térek magamhoz, hogy a két fiú kivonszol a folyosóra, ott szidnak, mint a bokrot. Micsoda szégyen!
Utánunk jön egy medikus. Sajnos – mondja – nincs fertőtlenítőnk, semmink nincs, csak papírvattánk. Nem tudtuk a katona sebét megtisztítani, csonkolni kellett.
Az Attila út túlsó oldalán telibe találták a Putsay péket.156 Nincs kenyér, most mi lesz? Anyám megnyugtat, van a pincénkben krumpli, száraztészta, szemes hab, sárgaborsó. Most érik be a háziasszony gondoskodása. Nem örültem, amikor le kellett cipelni, de most van még liszt, zsír, só, cukor, na, és három üveg lekvár. Van itt még porcelán étkészlet, vázák, tálak, ruhafélék, takarók. Magasra, majdnem a boltozatig raktuk eléjük a tűzifát.
Minden üzlethelyiségben lovak vannak, élelem és víz nélkül. Vérzik értük a szívem. Az oroszok alacsonyan szállva ezért lövik a kirakatokat. Ha megsebesül egy ló, magyar katonák lövik le, hogy ne kínlódjon tovább.
Valaki nekiáll, az elpusztult lónak lefejti a bőrét, darabokat vág a húsából, szétosztja a lábossal, vödörrel álló asszonyoknak.
Délután egy férfi támolygott az utcán, semmibe néző szemmel. Leültették a kapuban, vízzel itatták. Felocsúdva dadogni kezdett: „Az alacsonyan szálló repülőgép lövedékei átütötték a padlót, lovat is eltaláltak. A kínjában vergődő ló az óvóhelyre zuhant. Az emberekre, az emberekre” – ismételgette.
Sírva keresett ötéves kis barátnőm. Zokogva panaszolta: a fiúk el akarnak rabolni egy titkos csigalépcsőn keresztül. Elém állt kitárt karokkal, mint egy kis anyamadár és sikoltozott: „Nem engedem, nem engedem!”
Hát normálisak ezek? Nem elég a kislánynak a nyugtalan légkör, még heccelik is!
A fiúk vigyorognak. „Csak játszottunk vele. Unatkoztunk!”
„Jó, akkor szólok a légóparancsnoknak, a fiúk önként vállalnak kübliürítést egy hétig.” – Egy pillanat alatt eltűntek. Mindnyájuknak akadt tennivalója.
Már nincs fürdőszoba-macera! Kevés a víz… A kis udvarról nem lehet havat olvasztani, mert törmelékes, üvegszilánkos. Napi adag: egy bögrényi. Egy korty reggel, szájöblítésre, egy korty a tenyérbe, arcmosáshoz, egy-két korty reggelire, aztán egész napra beosztva a többit. Hiába, menni kell vízért!
Ma a Krisztina téri iskola157 lépcsőházában álltam sorban, az emeleten. A pincében magyar katonák vannak, ezért áll őr a kapuban.
Robbanás a közelben. Fejvesztett menekülés. Az őrt álló fiatal katona a hátán fekszik, lábánál vértócsa. Fájdalmasan jajgat, reszket egész testében. Koponyája koppan a kövön. Istenem, a feje! Odatérdeltem mellé, két karom kispárna lett a tarkója alatt. Tele torokból üvöltöztem: „Segítség!”
A medikusok meghallották. Egy hordágyfélével kúsztak át óvatosan, tudtuk, ilyenkor sorozat lesz. Lett is, szerencsére az már elcsúszott a sarok mellett.
Elvitték. Ott maradtam a kövön, most én remegtem, nem tudtam elindulni.
Szerencsétlen fiatal katona. Majdnem gyerek! És én? Vértócsa is volt, meg aztán nem vagyok a legbátrabb, mégis odamentem. Írva vagyon, adott esetben az ember mindig megkapja a szükségeset!
Már megint sárgaborsó vízben főzve, ez a szokás újabban. Ebédre kis pirított hagymával, estére egy kanál lekvárral. Anyám nagyon ért hozzá, mindig kitalál valamit. A szokott anyagot elkészítési módokkal variálja. De azért, ha majd lesz más ennivaló, a sárgaborsóra rá se nézek.
Gyorsan fogy az élelem, magyar katonák be-bejönnek. Éhesek szegények. Ma egy velünk egykorú katona szégyenkezett be. Reggel csak egy marék szárított hagymát kapott, mondja. Jóllakottan indul, de néhány lépés után visszafordul, csupa könny a szeme: „Félek kimenni, megint bombáznak!” Nekem is könnyel telik meg a szemem, segítségkérő kezét megszorítom: „Én is félek!”
...
...
Állandó a zaj. Motorzúgás, robbanások, becsapódások. Egymással ordítva beszélünk. Mutogatunk egymásnak, mint a siketek.
Jó ideje nincs már villany. Mécses körül imádkozzuk a rózsafüzért. Rázkódnak a pinceablakokra szerelt deszkák, rázkódnak a falak. Mintha megindult volna minden. Remegve imádkozunk tovább, és aki eddig felvilágosultan
állította, nincs Isten, az félve fordul felénk. Aki eddig hallgatott, vagy gúnyolódott, most velünk együtt mondja a Miatyánkot… Mindannyian együtt a mécs körül.
Fölöttünk a Pauler utcai sérült158 sarok a postaajtó szemöldökfájáig leomlott. Találat érte.
Akik kirobbantják és levezénylik a háborúkat, voltak már a fronton? Végigéltek bombatámadásokat alig biztos óvóhelyeken?
Gyóni Géza jut eszembe, az első világháború költője, aki a fronton harcolt, és hadifogolyként halt meg. Verssorokra emlékszem:159
„Csak egy éjszakára küldjétek el őket,
A pártoskodókat, a vitézkedőket,
Csak egy éjszakára!
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,
Úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák…
…Hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent!
…Csak egy éjszakára küldjétek el őket!…
…Így kellene… csak egy napra… Akkor talán sosem lenne háború!”
Fogy a katonák élelme, fogy a muníciója. Budapestet körülzárták. Teljes az ostromgyűrű.160 Most a levegőben kísérlik meg a németek eljuttatni az élelem- és lőszerutánpótlást.
Ma gyönyörűen kék volt az ég, kicsi ejtőernyők161 lebegtek a Vérmező felé. Fehér- és narancsszínűek, ember helyett fémládával. Mondták, a német katonák siettek összeszedni.
Lélegzetvételnyi szünet sem volt ma. A házmesterhez csatlakoztam, besötétedéskor indultunk az iskolába vízért.
Egy katona kezelte a csapot, így is sokáig tocsogtunk a szénporos sárban. … A házmester már megy tele kannákkal. Félelmetes a félhomályban imbolygó árnyak között. Én vagyok az utolsó civil.
Kint szurokfekete este, pokoli lárma, a környéken harcolhatnak. Tapogat a lábam, hová lépjek, de nincs járda, csak hepehupa mindenfelé – Hirtelen hideg levegő csapódik a homlokomra. Valami jön. A védekező mozdulattól lecsúszom a törmelékkupactól jobbra, a templom felé.
Megrettenve hallok lánctalpcsikorgást, fekete tömeg húz el mellettem karnyújtásnyira. Megállt a szívverésem… Ez egy tank… és ha eltapos? Anyám sohasem talált volna meg! Uram, Istenem, kitüntetnéd időnként az őrangyalokat?!
Állandó a zaj. Motorzúgás, robbanások, becsapódások. Egymással ordítva beszélünk. Mutogatunk egymásnak, mint a siketek.
Jó ideje nincs már villany. Mécses körül imádkozzuk a rózsafüzért. Rázkódnak a pinceablakokra szerelt deszkák, rázkódnak a falak. Mintha megindult volna minden. Remegve imádkozunk tovább, és aki eddig felvilágosultan
állította, nincs Isten, az félve fordul felénk. Aki eddig hallgatott, vagy gúnyolódott, most velünk együtt mondja a Miatyánkot… Mindannyian együtt a mécs körül.
Fölöttünk a Pauler utcai sérült158 sarok a postaajtó szemöldökfájáig leomlott. Találat érte.
Akik kirobbantják és levezénylik a háborúkat, voltak már a fronton? Végigéltek bombatámadásokat alig biztos óvóhelyeken?
Gyóni Géza jut eszembe, az első világháború költője, aki a fronton harcolt, és hadifogolyként halt meg. Verssorokra emlékszem:159
„Csak egy éjszakára küldjétek el őket,
A pártoskodókat, a vitézkedőket,
Csak egy éjszakára!
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,
Úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák…
…Hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent!
…Csak egy éjszakára küldjétek el őket!…
…Így kellene… csak egy napra… Akkor talán sosem lenne háború!”
Fogy a katonák élelme, fogy a muníciója. Budapestet körülzárták. Teljes az ostromgyűrű.160 Most a levegőben kísérlik meg a németek eljuttatni az élelem- és lőszerutánpótlást.
Ma gyönyörűen kék volt az ég, kicsi ejtőernyők161 lebegtek a Vérmező felé. Fehér- és narancsszínűek, ember helyett fémládával. Mondták, a német katonák siettek összeszedni.
Lélegzetvételnyi szünet sem volt ma. A házmesterhez csatlakoztam, besötétedéskor indultunk az iskolába vízért.
Egy katona kezelte a csapot, így is sokáig tocsogtunk a szénporos sárban. … A házmester már megy tele kannákkal. Félelmetes a félhomályban imbolygó árnyak között. Én vagyok az utolsó civil.
Kint szurokfekete este, pokoli lárma, a környéken harcolhatnak. Tapogat a lábam, hová lépjek, de nincs járda, csak hepehupa mindenfelé – Hirtelen hideg levegő csapódik a homlokomra. Valami jön. A védekező mozdulattól lecsúszom a törmelékkupactól jobbra, a templom felé.
Megrettenve hallok lánctalpcsikorgást, fekete tömeg húz el mellettem karnyújtásnyira. Megállt a szívverésem… Ez egy tank… és ha eltapos? Anyám sohasem talált volna meg! Uram, Istenem, kitüntetnéd időnként az őrangyalokat?!
Idén 16 vármegye 34 helyszínén végzett munkálat során 1234 katona földi maradványát tárta fel és exhumálta a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) Belföldi Hadisírgondozó Osztálya (BHO)
honvedelem.hu
Idén 1234 katona földi maradványait exhumálták
Idén 16 vármegye 34 helyszínén végzett munkálat során 1234 katona földi maradványát tárta fel és exhumálta a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) Belföldi Hadisírgondozó Osztálya (BHO) - közölte a Honvédelmi Minisztérium (HM) az MTI-vel.
honvedelem.hu
